Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hopkins, Gerard Manley: A Deutschland hajótörése (The Wreck of the Deutschland Magyar nyelven)

Hopkins, Gerard Manley portréja
Weöres Sándor portréja

Vissza a fordító lapjára

The Wreck of the Deutschland (Angol)

To the happy memory of five Franciscan Nuns, exiles by the Falk Laws, drowned between midnight and morning of Dec. 7th, 1875



         Thou mastering me

      God! giver of breath and bread;

   World's strand, sway of the sea;

      Lord of living and dead;

Thou hast bound bones & veins in me, fastened me flesh,

And after it almost unmade, what with dread,

    Thy doing: and dost thou touch me afresh?

Over again I feel thy finger and find thee.


         I did say yes

      O at lightning and lashed rod;

   Thou heardst me truer than tongue confess

      Thy terror, O Christ, O God;

Thou knowest the walls, altar and hour and night:

The swoon of a heart that the sweep and the hurl of thee trod

    Hard down with a horror of height:

And the midriff astrain with leaning of, laced with fire of stress.


         The frown of his face

      Before me, the hurtle of hell

   Behind, where, where was a, where was a place?

      I whirled out wings that spell

And fled with a fling of the heart to the heart of the Host.

My heart, but you were dovewinged, I can tell,

    Carrier-witted, I am bold to boast,

To flash from the flame to the flame then, tower from the grace to the grace.


         I am soft sift

      In an hourglass—at the wall

   Fast, but mined with a motion, a drift,

      And it crowds and it combs to the fall;

I steady as a water in a well, to a poise, to a pane,

But roped with, always, all the way down from the tall

    Fells or flanks of the voel, a vein

Of the gospel proffer, a pressure, a principle, Christ's gift.


         I kiss my hand

      To the stars, lovely-asunder

   Starlight, wafting him out of it; and

      Glow, glory in thunder;

Kiss my hand to the dappled-with-damson west:

Since, tho' he is under the world's splendour and wonder,

    His mystery must be instressed, stressed;

For I greet him the days I meet him, and bless when I understand.


         Not out of his bliss

      Springs the stress felt

   Nor first from heaven (and few know this)

      Swings the stroke dealt—

Stroke and a stress that stars and storms deliver,

That guilt is hushed by, hearts are flushed by and melt—

    But it rides time like riding a river

(And here the faithful waver, the faithless fable and miss).


         It dates from day

      Of his going in Galilee;

   Warm-laid grave of a womb-life grey;

      Manger, maiden's knee;

The dense and the driven Passion, and frightful sweat;

Thence the discharge of it, there its swelling to be,

    Though felt before, though in high flood yet—

What none would have known of it, only the heart, being hard at bay,


         Is out with it! Oh,

      We lash with the best or worst

   Word last! How a lush-kept plush-capped sloe

      Will, mouthed to flesh-burst,

Gush!—flush the man, the being with it, sour or sweet,

Brim, in a flash, full!—Hither then, last or first,

    To hero of Calvary, Christ,'s feet—

Never ask if meaning it, wanting it, warned of it—men go.


         Be adored among men,

      God, three-numberéd form;

   Wring thy rebel, dogged in den,

      Man's malice, with wrecking and storm.

Beyond saying sweet, past telling of tongue,

Thou art lightning and love, I found it, a winter and warm;

    Father and fondler of heart thou hast wrung:

Hast thy dark descending and most art merciful then.


         With an anvil-ding

      And with fire in him forge thy will

   Or rather, rather then, stealing as Spring

      Through him, melt him but master him still:

Whether at once, as once at a crash Paul,

Or as Austin, a lingering-out swéet skíll,

    Make mercy in all of us, out of us all

Mastery, but be adored, but be adored King.



      "Some find me a sword; some

      The flange and the rail; flame,

   Fang, or flood" goes Death on drum,

      And storms bugle his fame.

But wé dréam we are rooted in earth—Dust!

Flesh falls within sight of us, we, though our flower the same,

      Wave with the meadow, forget that there must

The sour scythe cringe, and the blear share come.


      On Saturday sailed from Bremen,


   Take settler and seamen, tell men with women,

      Two hundred souls in the round—

O Father, not under thy feathers nor ever as guessing

The goal was a shoal, of a fourth the doom to be drowned;

      Yet did the dark side of the bay of thy blessing

Not vault them, the million of rounds of thy mercy not reeve even them in?


      Into the snows she sweeps,

      Hurling the haven behind,

   The Deutschland, on Sunday; and so the sky keeps,

      For the infinite air is unkind,

And the sea flint-flake, black-backed in the regular blow,

Sitting Eastnortheast, in cursed quarter, the wind;

      Wiry and white-fiery and whirlwind-swivellèd snow

Spins to the widow-making unchilding unfathering deeps.


      She drove in the dark to leeward,

      She struck—not a reef or a rock

   But the combs of a smother of sand: night drew her

      Dead to the Kentish Knock;

And she beat the bank down with her bows and the ride of her keel:

The breakers rolled on her beam with ruinous shock;

      And canvass and compass, the whorl and the wheel

Idle for ever to waft her or wind her with, these she endured.


      Hope had grown grey hairs,

      Hope had mourning on,

   Trenched with tears, carved with cares,

      Hope was twelve hours gone;

And frightful a nightfall folded rueful a day

Nor rescue, only rocket and lightship, shone,

      And lives at last were washing away:

To the shrouds they took,—they shook in the hurling and horrible airs.


      One stirred from the rigging to save

      The wild woman-kind below,

   With a rope's end round the man, handy and brave—

      He was pitched to his death at a blow,

For all his dreadnought breast and braids of thew:

They could tell him for hours, dandled the to and fro

      Through the cobbled foam-fleece, what could he do

With the burl of the fountains of air, buck and the flood of the wave?


      They fought with God's cold—

      And they could not and fell to the deck

   (Crushed them) or water (and drowned them) or rolled

      With the sea-romp over the wreck.

Night roared, with the heart-break hearing a heart-broke rabble,

The woman's wailing, the crying of child without check—

      Till a lioness arose breasting the babble,

A prophetess towered in the tumult, a virginal tongue told.


      Ah, touched in your bower of bone

      Are you! turned for an exquisite smart,

   Have you! make words break from me here all alone,

      Do you!—mother of being in me, heart.

O unteachably after evil, but uttering truth,

Why, tears! is it? tears; such a melting, a madrigal start!

      Never-eldering revel and river of youth,

What can it be, this glee? the good you have there of your own?


      Sister, a sister calling

      A master, her master and mine!—

   And the inboard seas run swirling and hawling;

      The rash smart sloggering brine

Blinds her; but she that weather sees one thing, one;

Has one fetch in her: she rears herself to divine

      Ears, and the call of the tall nun

To the men in the tops and the tackle rode over the storm's brawling.


      She was first of a five and came

      Of a coifèd sisterhood.

   (O Deutschland, double a desperate name!

      O world wide of its good!

But Gertrude, lily, and Luther, are two of a town,

Christ's lily and beast of the waste wood:

      From life's dawn it is drawn down,

Abel is Cain's brother and breasts they have sucked the same.)


      Loathed for a love men knew in them,

      Banned by the land of their birth,

   Rhine refused them, Thames would ruin them;

      Surf, snow, river and earth

Gnashed: but thou art above, thou Orion of light;

Thy unchancelling poising palms were weighing the worth,

      Thou martyr-master: in thy sight

Storm flakes were scroll-leaved flowers, lily showers—sweet heaven was astrew in them.


      Five! the finding and sake

      And cipher of suffering Christ.

   Mark, the mark is of man's make

      And the word of it Sacrificed.

But he scores it in scarlet himself on his own bespoken,

Before-time-taken, dearest prizèd and priced—

      Stigma, signal, cinquefoil token

For lettering of the lamb's fleece, ruddying of the rose-flake.


      Joy fall to thee, father Francis,

      Drawn to the Life that died;

   With the gnarls of the nails in thee, niche of the lance, his

      Lovescape crucified

And seal of his seraph-arrival! and these thy daughters

And five-livèd and leavèd favour and pride,

      Are sisterly sealed in wild waters,

To bathe in his fall-gold mercies, to breathe in his all-fire glances.


      Away in the loveable west,

      On a pastoral forehead of Wales,

   I was under a roof here, I was at rest,

      And they the prey of the gales;

She to the black-about air, to the breaker, the thickly

Falling flakes, to the throng that catches and quails

      Was calling "O Christ, Christ, come quickly":

The cross to her she calls Christ to her, christens her wildworst Best.


      The majesty! what did she mean?

      Breathe, arch and original Breath.

   Is it love in her of the being as her lover had been?

      Breathe, body of lovely Death.

They were else-minded then, altogether, the men

Woke thee with a we are perishing in the weather of Gennesareth.

      Or ís it that she cried for the crown then,

The keener to come at the comfort for feeling the combating keen?


      For how to the heart's cheering

      The down-dugged ground-hugged grey

   Hovers off, the jay-blue heavens appearing

      Of pied and peeled May!

Blue-beating and hoary-glow height; or night, still higher,

With belled fire and the moth-soft Milky way,

      What by your measure is the heaven of desire,

The treasure never eyesight got, nor was ever guessed what for the hearing?


      No, but it was not these.

      The jading and jar of the cart,

   Time's tasking, it is fathers that asking for ease

      Of the sodden-with-its-sorrowing heart,

Not danger, electrical horror; then further it finds

The appealing of the Passion is tenderer in prayer apart:

      Other, I gather, in measure her mind's

Burden, in wind's burly and beat of endragonèd seas.


      But how shall I . . . make me room there:

      Reach me a ... Fancy, come faster—

   Strike you the sight of it? look at it loom there,

      Thing that she ... there then! the Master,

Ipse, the only one, Christ, King, Head:

He was to cure the extremity where he had cast her;

      Do, deal, lord it with living and dead;

Let him ride, her pride, in his triumph, despatch and have done with his doom there.


      Ah! there was a heart right

      There was single eye!

   Read the unshapeable shock night

      And knew the who and the why;

Wording it how but by him that present and past,

Heaven and earth are word of, worded by?—

      The Simon Peter of a soul! to the blast

Tarpeian-fast, but a blown beacon of light.


      Jesu, heart's light,

      Jesu, maid's son,

   What was the feast followed the night

      Thou hadst glory of this nun?—

Feast of the one woman without stain.

For so conceivèd, so to conceive thee is done;

      But here was heart-throe, birth of a brain,

Word, that heard and kept thee and uttered thee outright.


      Well, she has thee for the pain, for the

      Patience; but pity of the rest of them!

   Heart, go and bleed at a bitterer vein for the

      Comfortless unconfessed of them—

No not uncomforted: lovely-felicitous Providence

Finger of a tender of, O of a feathery delicacy, the breast of the

      Maiden could obey so, be a bell to, ring of it, and

Startle the poor sheep back! is the shipwrack then a harvest, does tempest carry the grain for thee?


      I admire thee, master of the tides,

      Of the Yore-flood, of the year's fall;

   The recurb and the recovery of the gulf's sides,

      The girth of it and the wharf of it and the wall;

Staunching, quenching ocean of a motionable mind;

Ground of being, and granite of it: past all

      Grasp God, throned behind

Death with a sovereignty that heeds but hides, bodes but abides;


      With a mercy that outrides

      The all of water, an ark

   For the listener; for the lingerer with a love glides

      Lower than death and the dark;

A vein for the visiting of the past-prayer, pent in prison,

The-last-breath penitent spirits—the uttermost mark

      Our passion-plungèd giant risen,

The Christ of the Father compassionate, fetched in the storm of his strides.


      Now burn, new born to the world,

      Doubled-naturèd name,

   The heaven-flung, heart-fleshed, maiden-furled


Mid-numbered he in three of the thunder-throne!

Not a dooms-day dazzle in his coming nor dark as he came;

      Kind, but royally reclaiming his own;

A released shower, let flash to the shire, not a lightning of fíre hard-hurled.


      Dame, at our door

      Drowned, and among our shoals,

   Remember us in the roads, the heaven-haven of the Reward:

   Our Kíng back, Oh, upon énglish sóuls!

Let him easter in us, be a dayspring to the dimness of us, be a crimson-cresseted east,

More brightening her, rare-dear Britain, as his reign rolls,

      Pride, rose, prince, hero of us, high-priest,

Our hearts' charity's hearth's fire, our thoughts' chivalry's throng's Lord.

FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.bartleby.com/122/4.html

A Deutschland hajótörése (Magyar)

Boldog emlékezetére öt Ferenc-rendi apácának, a Flack-törvény rendeletére számkivetettek, vízbe fúltak éjféltől reggelig 1875. december 9-én



Én mesterem,

Isten! leget s kenyeret adó;

tiéd az élő és a holt tetem;

világ partja te, hab-ringató;

csontot s eret raktál belém és húst reám,

de majdnem szétromboltál, Alkotó,

s érintsz megint, mint hajdanán?

Érzem ujjad, s Uramat végre meglelhetem.


Feleltem igent

lesújtó pálcád villámaira

igazabban, mint ahogy nyelv kijelent,

ó Krisztus, Isten, rettegés ura;

ismered az oltárt, órát és az éjt

s tiéd a megtiport szív ájulata,

szörnyű magasról sújtasz fejszeként

a feszülő törzsre, mit edzel odalent.


Orcája dühe

előttem, és a pokol robaja

mögöttem; hol e hely, tudni lehet-e?

Sebes szárnyat bontottam valaha

és az Ostyához menekültem szív-csapással,

szívem, galambszárnyon szálltál oda,

postagalamb-ösztönnel, nem tudással,

lángtól lángig, kegytől kegyig, keggyel tele.


Csak por vagyok

homokórában – a falán

rezgés, áramlás belém kavarog,

sűrűsödik torkolatán;

és állandósulok, mint víz a kútban,

ámbár megkötve a hegy magasán:

engem tápláló csermely csobog onnan,

indíték, ígéret, Krisztus igéje csorog.


Csókot kezem

int, hint a csillagok felé,

szétfreccsent fényükben Őt érezem;

mennydörgésben sütkérezem, izzom belé;

a szilvaszínnel pettyezett nyugatnak

csókot kezem int a világ pompája mögé,

hol Ő rejlik, hol a titkai laknak,

áldom ha látom, áldom ha megérthetem.


Tudom: nem az Ő

üdvéből jő a próba érzete,

nem egyenest mennyből jövő

(kevesen tudják) a csapás szele,

csillagok és viharok közvetítik

s elhallgat a bűntudat s az olvadt szív vele -

de átszeli az időt, mint folyamot a sajka mindig

(és itt a hívek meginognak, tévút és mese jő).


Azon napon,

midőn Galileából útra kelt;

meleg sírban megőszült magzat, Alkotóm;

jászolban is egy szűz térdén pihent;

a szörnyű verejték, a Passió

ekkor fakadt, itt tölt be végtelent,

bár sejtették előbb is, áradó

özönvízben, minden szívet szorongatón


felszínre jutott!

Legjobb vagy legrosszabb szavunk

sújt végül Őreá! Miként buzog,

mit szakadásig hangoztatunk,

a szándék! Elözönli az ember életét,

csurig telik! Elébe borulunk

a Kálvária hősének; ne kérdd,

akaratlan, akartan, akárhogy: övé vagyok.


Áldott legyél,

Szentháromság, az emberek között,

szorongasd lázadód, ki zárt odvában él,

s ha jár, legyen hajótöréssel üldözött.

Te szókon túli édes, mondhatatlan,

szív és villám; hó, hővel ötvözött;

szívet szaggatsz, de éled vigaszodban;

sötéten eljövendsz, de irgalmad itél.



tűzben kovácsolt akarat,

szökellve, mint kivirágozás,

terjeszd ki ránk uralmadat,

áragy egycsapásra, mint Pállal tevéd,

vagy lassan, mint Ágoston lett fiad,

áraszd ki ránk hatalmad ünnepét,

áldott imádatos imádott glóriás.



„Olyik kardnak talál,

bordának, sínnek, lángnak,

agyarnak, árnak" – dobol a halál,

róla viharok dudálnak.

De álmunkban a földben gyökerünk,

bár a hullák szemünk láttára mállnak,

ringunk a réttel, sorsot feledünk,

sötét sarlót; mindenkit osztályrésze vár.


Brémából indult szombaton.

Amerikába kifele

matróz, telepes, férfi, nő, rokon,

a világnak kétszáz embere –

Atyám, nem szárnyaid alatt,

homokzátonyt nem sejtett senkise

s negyedrészük vízben maradt;

nem elmélkedtek-e fonák irgalmadon?


A hó közé akadt,

elhagyva kikötőt,

vasárnap a Deutschland. Az ég le nem szakadt,

a lég közönybe öltözött,

a víz kovapikkelyes, fekete,

hideg északkeleti szélbe szőtt,

s a hó drótszerű, forgószél-tengelye

pörög a mélybe, tovasodor apákat-fiakat.


Szélárnyékba kormányozott hajó

beleütközött – nem sziklaszirtbe, csak

felhőnyi homokhullámba, elhaló

erőlködését Kentish Knock

zátonya fogadta, mit legyalult,

s a roncsot verték tajték-sudarak;

iránytű, kormányrúd meghiusult,

segély se hívható, jelzés se adható.


Megőszült a remény

és gyászba öltözött,

könnyektől szántva, bánat-feketén

tizenkét órája elköltözött;

szörny-alkony kelt vezeklő napra,

rakéta, bólya fényt lövöldözött

messzi, és életek merültek habba,

légáram csapdosott s a tenger-szemfedél.


Keltek néhányan, menteni

a megvadult, dúlt asszonyokat,

kötéllel bekeríteni,

de halálos ütés a férfira tapadt,

bármily ügyes és szilárd;

órákig látták lengeni, vad

felfeslő tajték-gyapjon át,

míg tomboltak a lég-szökőkutak ívei.


Megverte őket Isten hidege

s a fedélzetre hulltak (összelapít)

vagy vízbe (megfojt) s gurultak bele,

odahagyva hajójuk roncsait.

Az éj szíveszakadt sokaságot hallgatott,

gyermeksírást, fehérnép jajjait –

s egy nőoroszlán felmagasodott,

egy szűz prófétanő a tömeg fölibe.


Ah, megérintve csont-lakod

mélyén: megvagy! Csodás halálba hív:

odavagy! Szavaim fölszaggatod

bennem, lét anyja, szív.

Gonoszt követve, de igazat szólva:

könnyek! Valóban? könnyek; a részvét naiv,

nem-vénülő vígság és ifjúság folyója,

mi e boldogság, jóság, a tiédből ittmaradott?


Nővér, egy nővér hívja

a mestert, kettőnk mesterét.

a roncson belüli tenger hasítja,

a maró, döngető sósvíz s a sötét,

de ő csak egyet lát, szükségeset,

egy eszközzel bír: felemelkedés

isteni fülekhez, az ő ihletett

hangja túlszáll a viharon, sivítva.


Öt köztő volt az első,

jött a többi apáca között.

(Deutschland: e név duplán kétségbe-ejtő!)

Világ, Urától megszökött!

Szent Gertrud és Luther: egy-városból való,

Krisztus lilioma és vadon vadja jött;

az élet hajnalától hallható:

Ábelt s Káint szoptatta egy-azon emlő.


Gyűlölve jóságért, mely látható és tiszta,

szülőföldjükről kitaszítva, öt,

a Rajna megtagadta s a Temze elpusztítja,

hab s hó, folyam s a rög

marta őket; de neked, fönn, fény Orionja,

markaid érdemet mérlegelők,

a te szemedben, mártír gondozója,

a vihar pelyhei: liliomok kiborítva.


Öt! fellelé őt öt személy:

a szenvedő Krisztus jele.

A jel ember-alkotta, mély:

feláldozott az ő neve.

Bíborral festi sorsát önmaga,

idő előtt szakadva le...

Ötszörös záloga

a báránygyapjú bélyege s a kipirult rózsakehely.


Áldás, Ferenc atya,

a holt Élethez odavont;

benned a szegek görcsei, a dárda gödre, a

Kereszt szeretet-rajza volt.

Eljövetelének bélyege! És ez az öt leányod,

ötször felemelt kegy s teljesülés, a zord

habon nővéri pecséttel áldott,

arany irgalom fürössze mind és égi szem tűzáradata.


Távol a nyájas nyugaton,

Wales egy pásztori fejtéshomlokán

fedél alatt voltam, sorsom nyugalom,

és ők az orkán halálfogatán;

ő a fekete légnek, a sújtó habnak, a vihar

forgó pihéinek, a csüggedt népnek a hullámok magasan

ezt kiáltotta: „Krisztus, jőjj hamar!"

Kereszttel Őt hívja, megkereszteli a gonoszat s a jót a habon.


Felség! Mit kívánt ezzel mondani?

Lélegezz, kezdet örök lélegzete!

A szerelem iránt szerelme lángjai?

Lélegezz, halál szépséges teste te!

A férfiak: "Elpusztulunk!" kiáltanak,

ha dúl Genezáret szele.

De ő az égi koronát óhajtja csak:

egyetlen enyhülés, ha átfogják a szélvész karjai.


A szív ujjongó diadalára

a földhöz tapadt szürkeség

elillan, fecske-kék mennyét kitárva,

tarka tócsás május legét.

Lilán lüktető, fakón izzó magasság

harangba zárt tüze, pille-puha tejútja ég!

A ti mértéketekkel mi a vágyott mennyország,

a kincs, mit fül sose hall és szem sose látja?


De nem: más kell ide.

A tántorgó szekér, mely nem pihen,

az idő kényszere

a bűnbánattól átázott szíven,

nem a veszély villámai,

hanem a Passio hívása magányos ima mélyiben,

más mértéke, arányai

terhének: hánytorog a tenger szörnyetege.


De én hogyan... Csináljatok ott helyet nekem,

adjatok egy... Siess, képzelet –

lecsapsz-e a látomásra? Dereng, figyelem,

az a dolog, mit ő... A mestered,

Ipse, egyetlen, Krisztus, Király, Isten,

Ő hivatott enyhítni a bajt, hova lánya esett,

cselekszik, élővel, holttal, szünetlen,

bevégzett végzetével szálljon dicsőségesen.


Egy szív igazra vált!

Az egyetlen tekintet

olvasta mind a formálhatatlan ijesztő éjszakát,

tudván a kit és a miértet;

szavakba öntötte, mint senki más,

a földi s mennyei beszédet,

Simon Péternyi lélek! a szélfuvás

ostromában tarpéji szirt; de csak kis jelzőfény, szilárd.


Jézus, szív fénye,

Jézus, szűz fia,

milyen ünnep következett az éjre,

mikor rád szállt az apáca-glória,

az egy makulátlan nő dicsősége?

Most történt új fogantatásod, szent csoda,

de itt szív-vajudás volt, értelem születése,

szóé, megértve, megígérve, kimondva végre.


Hát te vagy az övé a fájdalomért, a

türelemért, de szánalom a többiért is!

Szív, eredj, vérezz keserűbb vért a vigasztalanokért, hitük vallatlanokért is!

Mégse részvét híján: üdvözítő Gondviselés

gyengéd ujja, vagy a Szűz keble a bűnösökért is,

lehetett ily engedelmes, hogy harangozza, visszhangozza és

visszarettentse az árva nyájat! Talán a hajótörés:

aratás, a magot a vihar hordja?


Csodállak, apály-dagály ura,

ős árvízé, esztendő-múlásé;

téres-tágas öböl oldala,

rakodópartja, telésé-fogyásé;

mozgékony ész hűsítő óceánja,

a lét alapja és a pusztulásé,

felfoghatatlan Isten, tőlünk zárva,

a halál mögött, gondviselő, rejtőzködő, mindennek gyámola.


Irgalmad túlfolyik

a víz végtelenjén, bárka vagy

a hátramaradottnak, kiben szeretet lakik,

érte leszállsz mélyebbre, mint a halál s az éj s a fagy,

alázat, meglátogatod a börtönbe zártakat,

a haldokló bűnbánókat, te legmagasabb

fenn, ahová amaz óriás nő felemelkedett általa

Krisztusa irgalmas Atyának, léptei viharában hozza megjeleneseid.


Lángolj, világra újból született

két-természetü név,

Szűztől bepólyált, égtől lendített,

Mária-hordta hév,

a mennydörgés-trón hármasában!

Nem káprázat ha jő, nem éj ha jött, nem az ítélet-év;

jóságos, de királyian jussát követelő a világban;

zápor, sugarat szűrj a tájra, ne villámot, mit súlyos kéz vetett.


Leány, kapunknál,

homokzátonyaink között,

égi révedben ha ránk gondolnál,

jutalmunk: királyunk Angliába visszajött!

Engedd őt húsvétolni bennünk, éjünk hajnala legyen,

mindjobban ragyogva, mikor uralma tovagördül a mezők fölött,

dísz, rózsa, herceg, a mi hősünk, főpap, kegyelem,

szívünk jámbor kandallótüze, eszméink lovassága fölötti császár.

FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://irc.sunchat.hu/vers/