Hughes, Ted: Márciusi borjú (A March Calf Magyar nyelven)

Right from the start he is dressed in his best - his blacks and his whites

Little Fauntleroy - quiffed and glossy,

A Sunday suit, a wedding natty get-up,

Standing in dunged straw

Under cobwebby beams, near the mud wall,

Half of him legs,

Shining-eyed, requiring nothing more

But that mother's milk come back often.

Everything else is in order, just as it is.

Let the summer skies hold off, for the moment.

This is just as he wants it.

A little at a time, of each new thing, is best.

Too much and too sudden is too frightening -

When I block the light, a bulk from space,

To let him in to his mother for a suck,

He bolts a yard or two, then freezes,

Staring from every hair in all directions,

Ready for the worst, shut up in his hopeful religion,

A little syllogism

With a wet blue-reddish muzzle, for God's thumb.

You see all his hopes bustling

As he reaches between the worn rails towards

The topheavy oven of his mother.

He trembles to grow, stretching his curl-tip tongue -

What did cattle ever find here

To make this dear little fellow

So eager to prepare himself?

He is already in the race, and quivering to win -

His new purpled eyeball swivel-jerks

In the elbowing push of his plans.

Hungry people are getting hungrier,

Butchers developing expertise and markets,

But he just wobbles his tail - and glistens

Within his dapper profile

Unaware of how his whole lineage

Has been tied up.

He shivers for feel of the world licking his side.

He is like an ember - one glow

Of lighting himself up

With the fuel of himself, breathing and brightening.

Soon he'll plunge out, to scatter his seething joy,

To be present at the grass,

To be free on the surface of such a wideness,

To find himself himself. To stand. To moo.

Mintha skatulyából húzták volna ki, úgy kezdte – feketében és fehérben

Kis Fauntleroy – magát kinyalva, piperkőcen,

Vasárnapi öltözetben, esküvői ruhában

Áll a trágyával kevert szalmán

Pókhálós gerendák alatt, a vályogfal közelében,

Nyakigláb,

Csillogó szeme nem vágyik többre

Csak, hogy az anyja teje el ne apadjon.

Minden más úgy van jól, ahogy van.

Ne múljék a nyári ég, legalábbis egy darabig.

Nem akar ennél többet.

Kicsit az idővel, főleg az új dolgokból, az a legjobb.

A túl sok, és a túl hirtelen megrémiszti –

Amikor eltakartam a fényt, a folyamatos űrt,

Hogy az anyjához engedjem szopni,

Ugrott vagy kétyardnyit, aztán megdermedt,

Csak bámult rám felmeredt szőrrel,

Felkészülve a legrosszabbra, bezárva bizakodó hitébe,

Kis szillogizmus

Vöröses-lilás orral, és várta az isteni hüvelykujjat.

Látni rajta a vad reménykedést

Ahogy a kopott korlátok közt a mázsás tűzhely felé

Anyja felé kocog.

Remegve növekedve, kiölti kunkori nyelvét –

Vajon mi jót talált itt egyetlen marha is,

Hogy ez a bájos kis fickó

Ilyen lázasan készülődik rá?

Versenyre készen, borzongva nyerni akar –

Új forgó-rándulások bíbor szemgolyóján

Izületből nyomott tervek.

Éhes emberek egyre éhesebbek,

Hentesek fejlett szakértelemmel és piacok,

Ám ő csak farkát csapdossa – és ragyog

Elegáns valójában

Nem sejti még, hogyan

Végzi egész pereputtya.

Remegve várja, hogy a világ megnyalja oldalát.

Mint egy zsarátnok – egy szikra

Hogy beizzítsa magát

Saját maga üzemanyagával, lélegzik és ragyog.

Hamarosan kiugrál a szabadba, buzgó örömében,

Hogy a mezőn jelenlehet,

Szabadon ekkora tágasságban,

Magára találni. Ácsorogni. Múzni.