Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hughes, Ted: Ghost-crabs

Hughes, Ted portréja

Ghost-crabs (Angol)

At nightfall, as the sea darkens,
A depth darkness thickens, mustering from the gulfs and the submarine badlands,
To the sea’s edge. To begin with
It looks like rocks uncovering, mangling their pallor.
Gradually the laboring of the tide
Falls back from its productions,
Its power slips back from glistening nacelles, and they are crabs.
Giant crabs, under flat skulls, staring inland
Like a packed trench of helmets.
Ghosts, they are ghost-crabs.
They emerge
An invisible disgorging of the sea’s cold
Over the man who strolls along the sands.
They spill inland, into the smoking purple
Of our woods and towns--a bristling surge
Of tall and staggering specters
Gliding like shocks through water.
Our walls, our bodies, are no problem to them.
Their hungers are homing elsewhere.
We cannot see them or turn our minds from them.
Their bubbling mouths, their eyes
In a slow mineral fury
Press through our nothingness where we sprawl on beds,
Or sit in rooms. Our dreams are ruffled maybe.
Or we jerk awake to the world of possessions
With a gasp, in sweat burst, brains jamming blind
Into the bulb-light. Sometimes, for minutes, a sliding
Staring
Thickness of silence
Presses between us. These crabs own this world.
All night, around us or through us,
They stalk each other, they fasten onto each other,
They mount each other, they tear each other to pieces,
They utterly exhaust each other.
They are the powers of this world.
We are their bacteria,
Dying their lives and living their deaths.
At dawn, they sidle back under the sea’s edge.
They are the moil of history, the convulsion
In the roots of blood, in the cycles of concurrence.
To them, our cluttered countries are empty battleground.
All day they recuperate under the sea.
Their singing is like a thin seawind flexing in the rocks of a headland,
Where only crabs listen.

They are God’s only toys.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://graywyvern.blogspot.hu

Kísértetrákok (Magyar)

Alkonyatkor, amint a tenger elsötétül,
Sűrül a mély sötétje, árkokból, vízmélyi fenyérekből gyűlik
A partszegélyig. Eleinte
Mintha szirtek buknának fel, sápadtra hasadozva:
Lassan az erőlködő dagály
Visszahull produktumairól,
Hatalma csillogó motorházakról hull le, s rákok ezek.
Óriás-rákok, laposfejűek, a partra merednek,
Zsúfolt lövészároknyi rohamsisak.
Kísértetek, kísértetrákok.
Felbuknak,
Mint láthatatlan felöklendett tenger-hideg
A fövenyen ődöngő férfi felett.
A partra ömlenek, erdeink s városaink
Füstölgő bíborába - nyurga, tántorgó
Rémek tüskés özöne,
Kévékként siklanak a vizen.
Falaink, testünk nem akadály nekik.
Éhségük másutt honos.
Nem látjuk őket, de eszünk nem lát semmi mást:
Bugyborgó szájuk, szemük
Lassú ásványi dühével
Nyomulnak semmiségünkön át, ahogy elterülünk az ágyon,
Ahogy szobánkban ülünk. Álmunkat fodrozzák talán.
Vagy birtoklott világunkra riadunk
Lihegve, verítékben úszva, vakon lüktető aggyal
A lámpafényben. Néha, percekre, a csend
Csúszós,
Kimeredt sűrűsége
Nyomul közénk. Ezeké a rákoké a világ.
Egész éjjel közöttünk vagy rajtunk át
Lopóznak egymásig, tapadnak egymáshoz,
Hágnak egymásra, tépik széjjel egymást,
Gyötrik halálra egymást.
Ők a világ hatalmasai:
Mi a baktériumaik vagyunk,
Életüket haljuk és halálukat éljük.
Hajnalban visszaóvakodnak a partszegély alá:
Ők a történelem kavargása, a forrongás
A vér gyökereiben, a versengés ciklusaiban:
Számukra sok zsúfolt országunk - üres csatatér.
Nappal új erőt gyűjtenek a víz alatt.
Daluk vékony tengeri szél, a partfok szikláira dőlve,
Ahol csak rákok fülelnek.

Csakis ők Isten játékszerei.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásaT. I.

minimap