Írország - Mily kéztől döng e csarnok ajtaja,
Amelyhez kulcs az ínség jajszava?
Jakab - Jakab vagyok, a gyász, a gond velem,
Legyen baráti honnod menhelyem.
Írország - Ó, szent neved csengése kell tehát
Visszhangozni az üldözött jogát?
Lám, nem a megvert ellenség szalad,
Rettegve véráztatta kardvasad!
Megcsúfolt kardját látja ím a gél,
S a felségárulókra átka kél,
Kik barbár kézzel szaggatták a húrt,
Melynek hangjára szívünk vágyra gyúlt,
Vagy szentélyünkben áhítat fakadt,
Míg Krisztusról szólt oltárnál a pap.
Jakab - Ó, lelkem napja! üldözött vagyok,
A sok kegyenc csalárdul elhagyott,
Az ellenség mint tenger körbevett,
Egymagam - tudtam - meg nem küzdhetek.
Főnix alakod, orcád hűs hava,
Mit ér már ajkad mézes harmata?
A gaz virul, te kedves áldozat,
S fiad gyalázza vesztes kardodat.
Írország - Erős tölgyem! ne hajlítson a vész,
Maradj szilárd. Sújtson bár hitszegés,
Árulás, ármány, minden hasztalan,
Mikor fölötted Isten pajzsa van.
Ragyog a fénylő kard, s a tengeren
Száll már feléd a végső győzelem,
Clemens s Fülöp zászlója fenn lebeg,
Nápoly megóv, s szétzúzza ellened.
Jakab - Ó, hitvesem! örök hűségedért
Remélhetek még hírnevet, babért.
Ki tudja, hány szív, bátor és derék,
Lelte már értem örök nyughelyét,
Hány vitéz harcolt, hogy az ég fele
Szárnyaljon népünk hálaéneke,
S a Miléziusz-házi szellemek
Boldog honukban táncot lejtsenek,
Bilincstelen, nem tudva más erőt,
Csak mi Iélekkel lelket összeköt.
Írország - De csillapodj! nagyobb remény maradt.
Egy égi kéz letépi láncodat.
Az Emberisten Anyja kéri majd
Az örök Istentől a diadalt.
A skót, a gél már ezrével tolul,
A vérgőzös kard mind a sírba hull,
S a sír felett a sebzett vad robog,
Fejére száll a gyász, mit ő hozott.