Jeffers, Robinson: Sebzett héják (Hurt Hawks Magyar nyelven)

I

The broken pillar of the wing jags

from the clotted shoulder,

The wing trails like a banner in defeat,

No more to use the sky forever but live with famine

And pain a few days: cat nor coyote

Will shorten the week of waiting for death, there is game without talons.

He stands under the oak-bush and waits

The lame feet of salvation; at night he remembers freedom

And flies in a dream, the dawns ruin it.

He is strong and pain is worse to the strong, incapacity is worse.

The curs of the day come and torment him

At distance, no one but death the redeemer will humble that head,

The intrepid readiness, the terrible eyes.

The wild God of the world is sometimes merciful to those

That ask mercy, not often to the arrogant.

You do not know him, you communal people, or you have forgotten him;

Intemperate and savage, the hawk remembers him;

Beautiful and wild, the hawks, and men that are dying, remember him.

II

I'd sooner, except the penalties, kill a man than a hawk;

but the great redtail

Had nothing left but unable misery

From the bone too shattered for mending,

the wing that trailed under his talons when he moved.

We had fed him six weeks, I gave him freedom,

He wandered over the foreland hill and returned

in the evening, asking for death,

Not like a beggar, still eyed with the old

Implacable arrogance.

I gave him the lead gift in the twilight.

What fell was relaxed, Owl-downy,

soft feminine feathers; but what

Soared: the fierce rush: the night-herons

by the flooded river cried fear at its rising

Before it was quite unsheathed from reality.

I

A szárny törött pillére a csapzott vállból kimered,

A szárny lecsüng, mint vesztesek zászlaja;

Soha többé az eget lakni, de élni éhségben

És kínban még néhány napot: macska, se prérifarkas

Meg nem kurtítja a halálvárás hetét: talon nélküli játszma ez.

Ott áll a cserje tövében, és vár

A sánta megváltás lépteire; éjjel a szabadságra emlékszik,

És repül álmában, melyet a virradat lerombol.

Erős, és a kín rosszabb az erősnek, a tehetetlenség rosszabb.

A korcs nappalok jönnek és kínozzák

A távolból, de ezt a fejet nem más, a halál,

a megváltó fogja csak leigázni,

A bátor készenlétet, félelmes szemeket.

A világ ádáz istene irgalmas olykor azokhoz,

Akik irgalmat kérnek, ritkán a dölyfösökhöz.

Te nem ismered őt, közösség embere, vagy megfeledkeztél róla;

Mértéktelen és kegyetlen ő, a héja emlékezik rá;

Gyönyörű és ádáz, a héja és a haldokló ember emlékezik rá.

II

Ha nincs a törvény, embert hamarabb ölnék,

Mint héját; de a nagy rőtfarkúnak

Semmije sem maradt, csak a tönkrezúzott

Csont tehetetlen nyomorúsága, a szárny, mely

lecsüng, ha lépne, a karmai alá.

Hat hete tápláltuk, szabadon engedtem,

Kószált a hegyalja dombon, és este visszatért,

A halált kérte,

Nem koldusként, hanem a régi, törhetetlen

Dölyffel szemében.

Megkapta az ólom ajándékot a szürkületben.

Ami lehullt, az megkönnyebbedett:

Bagolypuha, lágy, nőies tollak; de ami

Felcsapott: a vad lendület: a kócsagok a megáradt

Folyónál kiáltoztak a félelemtől, ahogy emelkedett,

Mielőtt végleg kiszakadt a való világból.