Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Keats, John: La Belle Dame sans Merci (La Belle Dame Sans Merci Magyar nyelven)

Keats, John portréja
Rossner Roberto portréja

Vissza a fordító lapjára

La Belle Dame Sans Merci (Angol)


Ah, what can ail thee, wretched wight,
Alone and palely loitering?
The sedge is withered from the lake,
And no birds sing.

Ah, what can ail thee, wretched wight,
So haggard and so woe-begone
The squirrel's granary is full,
And the harvest's done.

I see a lily on thy brow
With anguish moist and fever dew,
And on thy cheek a fading rose
Fast withereth too.

I met a lady in the meads,
Full beautiful, a faery's child:
Her hair was long, her foot was ligh,
And her eyes were wild.

I set her on my pacing steed,
And nothing else saw all day long;
For sideways would she lean, and sing
A faery's song.

I made a garland for her head,
And bracelets too, and fragrant zone;
She looked at me as she did love,
And made sweet moan.

She found me roots of relish sweet,
And honey wild, and manna dew,
And sure in language strange she said,
"I love thee true!"

She took me to her elfin grot,
And there she gazed and sighed deep,
And there I shut her wild, sad eyes---
So kissed to sleep.

And there we slumbered on the moss,
And there I dreamed, ah! woe betide,
The latest dream I ever dreamed
On the cold hill side.

I saw pale kings, and princes too,
Pale warriors, death-pale were they all;
Who cried---"La belle Dame sans merci
Hath thee in thrall!"

I saw their starved lips in the gloam,
With horrid warning gaped wide,
And I awoke and found me here,
On the cold hill side.

And that is why I sojourn here,
Alone and palely loitering,
Though the sedge is withered from the lake,
And no birds sing.


La Belle Dame sans Merci (Magyar)

 

„Mi métely ért, vértes lovag,
Magányosan, ki kóborol?
Aszott a nád a tó körül,
S madár se szól. 

Mi métely bánt, mondd, jó lovag,
Miért vagy bús, vigasztalan?
A mókus is kész, magja rég
A csűrbe’ van. 

Az arcod könnyes, láz gyötör,
Gyöngyözve felhős homlokod,
Orcád rózsái hűlt helyén
Sápadt nyomok.” 

„Leányra leltem – ifjú hölgy –
Az arca napfény, lelke éj,
A lépte könnyű, szemében
Vad szenvedély. 

Fontam reá szép koszorút,
Fű-karkötőt, derékövet,
Édes sóhajjal nézett rám,
Mint ki szeret. 

Ölembe véve néztem szép
Profilját; lovam léptetett,
S ő furcsa nyelven dúdolt egy
Bűv-éneket. 

Majd manna-dért, vadmézet, és
Édes gumót kínált felém,
S különös nyelven így beszélt:
’Szeretlek én.’ 

S tündérlakba vitt, sírva kért
A bánatán enyhítsek én,
Négy csókba telt míg tűz kihunyt
Vad, vad szemén. 

S egy altatódal ajkain,
Álmodtam én, de jaj nekem!
Végső, s utolsó álmom ez
E zord helyen. 

Királyok abban, hercegek,
Harcosok, s szólt a holt sereg:
’Mindőnk La Belle Dame Sans Merci
Bűvölte meg.’ 

S csak néztem fonnyadt ajakuk
Vészjelként szélesre tárva;
S felriadtam, kivetve itt,
Domb oldalába. 

Azóta itt időzöm én,
Magányosan, ki kóborol.
Aszott a nád a tó körül,
S madár se szól.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásaRossner Roberto

minimap