Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Keats, John: The Eve of St. Agnes

Keats, John portréja

The Eve of St. Agnes (Angol)

St. Agnes' Eve—Ah, bitter chill it was! 
       The owl, for all his feathers, was a-cold; 
       The hare limp'd trembling through the frozen grass, 
       And silent was the flock in woolly fold: 
       Numb were the Beadsman's fingers, while he told 
       His rosary, and while his frosted breath, 
       Like pious incense from a censer old, 
       Seem'd taking flight for heaven, without a death, 
Past the sweet Virgin's picture, while his prayer he saith. 
 
       His prayer he saith, this patient, holy man; 
       Then takes his lamp, and riseth from his knees, 
       And back returneth, meagre, barefoot, wan, 
       Along the chapel aisle by slow degrees: 
       The sculptur'd dead, on each side, seem to freeze, 
       Emprison'd in black, purgatorial rails: 
       Knights, ladies, praying in dumb orat'ries, 
       He passeth by; and his weak spirit fails 
To think how they may ache in icy hoods and mails. 
 
       Northward he turneth through a little door, 
       And scarce three steps, ere Music's golden tongue 
       Flatter'd to tears this aged man and poor; 
       But no—already had his deathbell rung; 
       The joys of all his life were said and sung: 
       His was harsh penance on St. Agnes' Eve: 
       Another way he went, and soon among 
       Rough ashes sat he for his soul's reprieve, 
And all night kept awake, for sinners' sake to grieve. 
 
       That ancient Beadsman heard the prelude soft; 
       And so it chanc'd, for many a door was wide, 
       From hurry to and fro. Soon, up aloft, 
       The silver, snarling trumpets 'gan to chide: 
       The level chambers, ready with their pride, 
       Were glowing to receive a thousand guests: 
       The carved angels, ever eager-eyed, 
       Star'd, where upon their heads the cornice rests, 
With hair blown back, and wings put cross-wise on their breasts. 
 
       At length burst in the argent revelry, 
       With plume, tiara, and all rich array, 
       Numerous as shadows haunting faerily 
       The brain, new stuff'd, in youth, with triumphs gay 
       Of old romance. These let us wish away, 
       And turn, sole-thoughted, to one Lady there, 
       Whose heart had brooded, all that wintry day, 
       On love, and wing'd St. Agnes' saintly care, 
As she had heard old dames full many times declare. 
 
       They told her how, upon St. Agnes' Eve, 
       Young virgins might have visions of delight, 
       And soft adorings from their loves receive 
       Upon the honey'd middle of the night, 
       If ceremonies due they did aright; 
       As, supperless to bed they must retire, 
       And couch supine their beauties, lily white; 
       Nor look behind, nor sideways, but require 
Of Heaven with upward eyes for all that they desire. 
 
       Full of this whim was thoughtful Madeline: 
       The music, yearning like a God in pain, 
       She scarcely heard: her maiden eyes divine, 
       Fix'd on the floor, saw many a sweeping train 
       Pass by—she heeded not at all: in vain 
       Came many a tiptoe, amorous cavalier, 
       And back retir'd; not cool'd by high disdain, 
       But she saw not: her heart was otherwhere: 
She sigh'd for Agnes' dreams, the sweetest of the year. 
 
       She danc'd along with vague, regardless eyes, 
       Anxious her lips, her breathing quick and short: 
       The hallow'd hour was near at hand: she sighs 
       Amid the timbrels, and the throng'd resort 
       Of whisperers in anger, or in sport; 
       'Mid looks of love, defiance, hate, and scorn, 
       Hoodwink'd with faery fancy; all amort, 
       Save to St. Agnes and her lambs unshorn, 
And all the bliss to be before to-morrow morn. 
 
       So, purposing each moment to retire, 
       She linger'd still. Meantime, across the moors, 
       Had come young Porphyro, with heart on fire 
       For Madeline. Beside the portal doors, 
       Buttress'd from moonlight, stands he, and implores 
       All saints to give him sight of Madeline, 
       But for one moment in the tedious hours, 
       That he might gaze and worship all unseen; 
Perchance speak, kneel, touch, kiss—in sooth such things have been. 
 
       He ventures in: let no buzz'd whisper tell: 
       All eyes be muffled, or a hundred swords 
       Will storm his heart, Love's fev'rous citadel: 
       For him, those chambers held barbarian hordes, 
       Hyena foemen, and hot-blooded lords, 
       Whose very dogs would execrations howl 
       Against his lineage: not one breast affords 
       Him any mercy, in that mansion foul, 
Save one old beldame, weak in body and in soul. 
 
       Ah, happy chance! the aged creature came, 
       Shuffling along with ivory-headed wand, 
       To where he stood, hid from the torch's flame, 
       Behind a broad half-pillar, far beyond 
       The sound of merriment and chorus bland: 
       He startled her; but soon she knew his face, 
       And grasp'd his fingers in her palsied hand, 
       Saying, "Mercy, Porphyro! hie thee from this place; 
They are all here to-night, the whole blood-thirsty race! 
 
       "Get hence! get hence! there's dwarfish Hildebrand; 
       He had a fever late, and in the fit 
       He cursed thee and thine, both house and land: 
       Then there's that old Lord Maurice, not a whit 
       More tame for his gray hairs—Alas me! flit! 
       Flit like a ghost away."—"Ah, Gossip dear, 
       We're safe enough; here in this arm-chair sit, 
       And tell me how"—"Good Saints! not here, not here; 
Follow me, child, or else these stones will be thy bier." 
 
       He follow'd through a lowly arched way, 
       Brushing the cobwebs with his lofty plume, 
       And as she mutter'd "Well-a—well-a-day!" 
       He found him in a little moonlight room, 
       Pale, lattic'd, chill, and silent as a tomb. 
       "Now tell me where is Madeline," said he, 
       "O tell me, Angela, by the holy loom 
       Which none but secret sisterhood may see, 
When they St. Agnes' wool are weaving piously." 
 
       "St. Agnes! Ah! it is St. Agnes' Eve— 
       Yet men will murder upon holy days: 
       Thou must hold water in a witch's sieve, 
       And be liege-lord of all the Elves and Fays, 
       To venture so: it fills me with amaze 
       To see thee, Porphyro!—St. Agnes' Eve! 
       God's help! my lady fair the conjuror plays 
       This very night: good angels her deceive! 
But let me laugh awhile, I've mickle time to grieve." 
 
       Feebly she laugheth in the languid moon, 
       While Porphyro upon her face doth look, 
       Like puzzled urchin on an aged crone 
       Who keepeth clos'd a wond'rous riddle-book, 
       As spectacled she sits in chimney nook. 
       But soon his eyes grew brilliant, when she told 
       His lady's purpose; and he scarce could brook 
       Tears, at the thought of those enchantments cold, 
And Madeline asleep in lap of legends old. 
 
       Sudden a thought came like a full-blown rose, 
       Flushing his brow, and in his pained heart 
       Made purple riot: then doth he propose 
       A stratagem, that makes the beldame start: 
       "A cruel man and impious thou art: 
       Sweet lady, let her pray, and sleep, and dream 
       Alone with her good angels, far apart 
       From wicked men like thee. Go, go!—I deem 
Thou canst not surely be the same that thou didst seem." 
 
       "I will not harm her, by all saints I swear," 
       Quoth Porphyro: "O may I ne'er find grace 
       When my weak voice shall whisper its last prayer, 
       If one of her soft ringlets I displace, 
       Or look with ruffian passion in her face: 
       Good Angela, believe me by these tears; 
       Or I will, even in a moment's space, 
       Awake, with horrid shout, my foemen's ears, 
And beard them, though they be more fang'd than wolves and bears." 
 
       "Ah! why wilt thou affright a feeble soul? 
       A poor, weak, palsy-stricken, churchyard thing, 
       Whose passing-bell may ere the midnight toll; 
       Whose prayers for thee, each morn and evening, 
       Were never miss'd."—Thus plaining, doth she bring 
       A gentler speech from burning Porphyro; 
       So woful, and of such deep sorrowing, 
       That Angela gives promise she will do 
Whatever he shall wish, betide her weal or woe. 
 
       Which was, to lead him, in close secrecy, 
       Even to Madeline's chamber, and there hide 
       Him in a closet, of such privacy 
       That he might see her beauty unespy'd, 
       And win perhaps that night a peerless bride, 
       While legion'd faeries pac'd the coverlet, 
       And pale enchantment held her sleepy-ey'd. 
       Never on such a night have lovers met, 
Since Merlin paid his Demon all the monstrous debt. 
 
       "It shall be as thou wishest," said the Dame: 
       "All cates and dainties shall be stored there 
       Quickly on this feast-night: by the tambour frame 
       Her own lute thou wilt see: no time to spare, 
       For I am slow and feeble, and scarce dare 
       On such a catering trust my dizzy head. 
       Wait here, my child, with patience; kneel in prayer 
       The while: Ah! thou must needs the lady wed, 
Or may I never leave my grave among the dead." 
 
       So saying, she hobbled off with busy fear. 
       The lover's endless minutes slowly pass'd; 
       The dame return'd, and whisper'd in his ear 
       To follow her; with aged eyes aghast 
       From fright of dim espial. Safe at last, 
       Through many a dusky gallery, they gain 
       The maiden's chamber, silken, hush'd, and chaste; 
       Where Porphyro took covert, pleas'd amain. 
His poor guide hurried back with agues in her brain. 
 
       Her falt'ring hand upon the balustrade, 
       Old Angela was feeling for the stair, 
       When Madeline, St. Agnes' charmed maid, 
       Rose, like a mission'd spirit, unaware: 
       With silver taper's light, and pious care, 
       She turn'd, and down the aged gossip led 
       To a safe level matting. Now prepare, 
       Young Porphyro, for gazing on that bed; 
She comes, she comes again, like ring-dove fray'd and fled. 
 
       Out went the taper as she hurried in; 
       Its little smoke, in pallid moonshine, died: 
       She clos'd the door, she panted, all akin 
       To spirits of the air, and visions wide: 
       No uttered syllable, or, woe betide! 
       But to her heart, her heart was voluble, 
       Paining with eloquence her balmy side; 
       As though a tongueless nightingale should swell 
Her throat in vain, and die, heart-stifled, in her dell. 
 
       A casement high and triple-arch'd there was, 
       All garlanded with carven imag'ries 
       Of fruits, and flowers, and bunches of knot-grass, 
       And diamonded with panes of quaint device, 
       Innumerable of stains and splendid dyes, 
       As are the tiger-moth's deep-damask'd wings; 
       And in the midst, 'mong thousand heraldries, 
       And twilight saints, and dim emblazonings, 
A shielded scutcheon blush'd with blood of queens and kings. 
 
       Full on this casement shone the wintry moon, 
       And threw warm gules on Madeline's fair breast, 
       As down she knelt for heaven's grace and boon; 
       Rose-bloom fell on her hands, together prest, 
       And on her silver cross soft amethyst, 
       And on her hair a glory, like a saint: 
       She seem'd a splendid angel, newly drest, 
       Save wings, for heaven:—Porphyro grew faint: 
She knelt, so pure a thing, so free from mortal taint. 
 
       Anon his heart revives: her vespers done, 
       Of all its wreathed pearls her hair she frees; 
       Unclasps her warmed jewels one by one; 
       Loosens her fragrant boddice; by degrees 
       Her rich attire creeps rustling to her knees: 
       Half-hidden, like a mermaid in sea-weed, 
       Pensive awhile she dreams awake, and sees, 
       In fancy, fair St. Agnes in her bed, 
But dares not look behind, or all the charm is fled. 
 
       Soon, trembling in her soft and chilly nest, 
       In sort of wakeful swoon, perplex'd she lay, 
       Until the poppied warmth of sleep oppress'd 
       Her soothed limbs, and soul fatigued away; 
       Flown, like a thought, until the morrow-day; 
       Blissfully haven'd both from joy and pain; 
       Clasp'd like a missal where swart Paynims pray; 
       Blinded alike from sunshine and from rain, 
As though a rose should shut, and be a bud again. 
 
       Stol'n to this paradise, and so entranced, 
       Porphyro gaz'd upon her empty dress, 
       And listen'd to her breathing, if it chanced 
       To wake into a slumberous tenderness; 
       Which when he heard, that minute did he bless, 
       And breath'd himself: then from the closet crept, 
       Noiseless as fear in a wide wilderness, 
       And over the hush'd carpet, silent, stept, 
And 'tween the curtains peep'd, where, lo!—how fast she slept. 
 
       Then by the bed-side, where the faded moon 
       Made a dim, silver twilight, soft he set 
       A table, and, half anguish'd, threw thereon 
       A cloth of woven crimson, gold, and jet:— 
       O for some drowsy Morphean amulet! 
       The boisterous, midnight, festive clarion, 
       The kettle-drum, and far-heard clarinet, 
       Affray his ears, though but in dying tone:— 
The hall door shuts again, and all the noise is gone. 
 
       And still she slept an azure-lidded sleep, 
       In blanched linen, smooth, and lavender'd, 
       While he forth from the closet brought a heap 
       Of candied apple, quince, and plum, and gourd; 
       With jellies soother than the creamy curd, 
       And lucent syrops, tinct with cinnamon; 
       Manna and dates, in argosy transferr'd 
       From Fez; and spiced dainties, every one, 
From silken Samarcand to cedar'd Lebanon. 
 
       These delicates he heap'd with glowing hand 
       On golden dishes and in baskets bright 
       Of wreathed silver: sumptuous they stand 
       In the retired quiet of the night, 
       Filling the chilly room with perfume light.— 
       "And now, my love, my seraph fair, awake! 
       Thou art my heaven, and I thine eremite: 
       Open thine eyes, for meek St. Agnes' sake, 
Or I shall drowse beside thee, so my soul doth ache." 
 
       Thus whispering, his warm, unnerved arm 
       Sank in her pillow. Shaded was her dream 
       By the dusk curtains:—'twas a midnight charm 
       Impossible to melt as iced stream: 
       The lustrous salvers in the moonlight gleam; 
       Broad golden fringe upon the carpet lies: 
       It seem'd he never, never could redeem 
       From such a stedfast spell his lady's eyes; 
So mus'd awhile, entoil'd in woofed phantasies. 
 
       Awakening up, he took her hollow lute,— 
       Tumultuous,—and, in chords that tenderest be, 
       He play'd an ancient ditty, long since mute, 
       In Provence call'd, "La belle dame sans mercy": 
       Close to her ear touching the melody;— 
       Wherewith disturb'd, she utter'd a soft moan: 
       He ceas'd—she panted quick—and suddenly 
       Her blue affrayed eyes wide open shone: 
Upon his knees he sank, pale as smooth-sculptured stone. 
 
       Her eyes were open, but she still beheld, 
       Now wide awake, the vision of her sleep: 
       There was a painful change, that nigh expell'd 
       The blisses of her dream so pure and deep 
       At which fair Madeline began to weep, 
       And moan forth witless words with many a sigh; 
       While still her gaze on Porphyro would keep; 
       Who knelt, with joined hands and piteous eye, 
Fearing to move or speak, she look'd so dreamingly. 
 
       "Ah, Porphyro!" said she, "but even now 
       Thy voice was at sweet tremble in mine ear, 
       Made tuneable with every sweetest vow; 
       And those sad eyes were spiritual and clear: 
       How chang'd thou art! how pallid, chill, and drear! 
       Give me that voice again, my Porphyro, 
       Those looks immortal, those complainings dear! 
       Oh leave me not in this eternal woe, 
For if thy diest, my Love, I know not where to go." 
 
       Beyond a mortal man impassion'd far 
       At these voluptuous accents, he arose 
       Ethereal, flush'd, and like a throbbing star 
       Seen mid the sapphire heaven's deep repose; 
       Into her dream he melted, as the rose 
       Blendeth its odour with the violet,— 
       Solution sweet: meantime the frost-wind blows 
       Like Love's alarum pattering the sharp sleet 
Against the window-panes; St. Agnes' moon hath set. 
 
       'Tis dark: quick pattereth the flaw-blown sleet: 
       "This is no dream, my bride, my Madeline!" 
       'Tis dark: the iced gusts still rave and beat: 
       "No dream, alas! alas! and woe is mine! 
       Porphyro will leave me here to fade and pine.— 
       Cruel! what traitor could thee hither bring? 
       I curse not, for my heart is lost in thine, 
       Though thou forsakest a deceived thing;— 
A dove forlorn and lost with sick unpruned wing." 
 
       "My Madeline! sweet dreamer! lovely bride! 
       Say, may I be for aye thy vassal blest? 
       Thy beauty's shield, heart-shap'd and vermeil dyed? 
       Ah, silver shrine, here will I take my rest 
       After so many hours of toil and quest, 
       A famish'd pilgrim,—sav'd by miracle. 
       Though I have found, I will not rob thy nest 
       Saving of thy sweet self; if thou think'st well 
To trust, fair Madeline, to no rude infidel. 
 
       "Hark! 'tis an elfin-storm from faery land, 
       Of haggard seeming, but a boon indeed: 
       Arise—arise! the morning is at hand;— 
       The bloated wassaillers will never heed:— 
       Let us away, my love, with happy speed; 
       There are no ears to hear, or eyes to see,— 
       Drown'd all in Rhenish and the sleepy mead: 
       Awake! arise! my love, and fearless be, 
For o'er the southern moors I have a home for thee." 
 
       She hurried at his words, beset with fears, 
       For there were sleeping dragons all around, 
       At glaring watch, perhaps, with ready spears— 
       Down the wide stairs a darkling way they found.— 
       In all the house was heard no human sound. 
       A chain-droop'd lamp was flickering by each door; 
       The arras, rich with horseman, hawk, and hound, 
       Flutter'd in the besieging wind's uproar; 
And the long carpets rose along the gusty floor. 
 
       They glide, like phantoms, into the wide hall; 
       Like phantoms, to the iron porch, they glide; 
       Where lay the Porter, in uneasy sprawl, 
       With a huge empty flaggon by his side: 
       The wakeful bloodhound rose, and shook his hide, 
       But his sagacious eye an inmate owns: 
       By one, and one, the bolts full easy slide:— 
       The chains lie silent on the footworn stones;— 
The key turns, and the door upon its hinges groans. 
 
       And they are gone: ay, ages long ago 
       These lovers fled away into the storm. 
       That night the Baron dreamt of many a woe, 
       And all his warrior-guests, with shade and form 
       Of witch, and demon, and large coffin-worm, 
       Were long be-nightmar'd. Angela the old 
       Died palsy-twitch'd, with meagre face deform; 
       The Beadsman, after thousand aves told, 
For aye unsought for slept among his ashes cold.
 



FeltöltőSebestyén Péter
Az idézet forrásahttps://www.poetryfoundation.org/poems/44470/the-eve-of-st-agnes

Szent Ágnes-este (Magyar)

Szent Ágnes-est - Ó keményen fagyott!
Baglyot nem óvott tolla, reszketett,
fagyos füvön fázós nyúl bukdosott,
néma tájat akol melengetett.
A koldus dermedt ujjal pergetett
rózsafüzért, és deres sóhaja,
mint kegyes tömjénfüst emelkedett,
úgy látszott, égnek tart az illata
a Szűz képe fölött, míg hangzott az ima.

E tűrő, szent vén mondja az imát,
majd mécsét véve fölemelkedik,
és fordul ösztövéren, meztiláb,
templomhajón húzva át lépteit.
Oldalt holtak szobra fagyoskodik,
börtönzi őket sötét rácsozat:
lovag és hölgy térdeplőn imádkozik,
és elborzasztja őt, míg elhalad,
hogy fázhatnak fagyos csuklya s páncél alatt.

Északra fordul, kis ajtó megett
pár lépés csak és arany zene száll,
könnyekre bírva szegény öreget.
Ám érte már kongatott a halál,
élte vígsága elpengetve már:
ő Ágnes estjén vezekelhetett.
Más felé ment hát, holtak helye vár,
porukhoz ült, hogy lelkét mentse meg,
és a bűnösökért virrasztva kesereg.

Halk nyitányt hall a koldus odabenn,
s mert nem egy ajtó tárva-nyitva állt,
sürgést, forgást is. Nemsokára fenn
rázendítettek ezüst trombiták,
feldíszítve a földszinti szobák
fogadni tóduló vendégeket:
Kő-angyalok szeme kíváncsi, tárt,
oszlop-párkány nyugszik fejük felett,
hajuk szélfútt, szárnyuk mellen keresztbe tett.

Ezüst vigasság a terembe tör,
toll, fejdísz, s minden gazdag öltözék,
mint árny-had tündérin az agyra tör,
új ruhában, ifjan, régi mesék
víg fényivel. De kívánjuk odább
őket, s forduljunk csak a hölgy fele,
e téli napon vágy tölti szívét,
hogy megsegítse Szent Ágnes kegye,
ahogy gyakran hírül adta sok nénike.

Szent Ágnes estjén, így mondták neki,
boldog jelentést láthat ifjú lány,
kedvese lágyan átölelheti
mézes éjfélkor, hogyha jókorán
átment előírt ceremónián:
böjtölve ágyba térjen és hanyatt
szűzfehéren feküdjön nyoszolyán,
semerre se pillantson ezalatt,
az égtől vágyai beteltét kérje csak.

Ő töprengett e hóborttal tele:
a bús istenként síró muzsikát
alig hallotta, szűzleány-szeme
földre szegezve, száz sodró uszályt
látott, de nem ügyelt: hiába állt
elébe lábujjhegyen sok vitéz,
s gőgjétől le nem hűtve állt odább,
mind nem látta, másutt a szív, az ész:
Ágnes álmára várt, mi édes, mint a méz.

Tovatáncol, a szeme tétova,
ajka ijedt, lélegzete zihál,
a szentelt óra közel, sóhaja
hangszerek közt leng, suttogás közt száll,
hol szitkozódik, vagy szapul a száj,
vágy, dac, gyűlölség, rosszallás figyel,
míg ő tündéri látomást csodál:
csak Ágnesre és nyájára ügyel,
hogy még hajnal előtt a boldogságra lel.

Már tűkön ült, hogy kamrájába megy,
mégis maradt. Ezalatt lápon át,
Porphyro jött, kit vágya égetett
Madeline-ért. A kapu oldalát
támogatva, holdfénytől védve állt,
megostromolva minden szenteket,
csak pillanatra láthassa a lányt,
bámulja és imádja ha lehet;
szó, érintés vagy csók: ilyen már megesett.

Bemerészkedik: zümmögés se szólj,
szem légy bekötve, vagy száz szablya-él
szerelem várán, szívén áthatol.
Kastély-termekben barbár horda él,
gyilkos hiénák, forró úri vér,
ebük is fújt és pihát vonyitó
minden ükére: egytől sem remél
irgalmat, az egész lak rothadó,
gyámja csak egy gyenge testű, lelkű anyó.

Boldog véletlen! A duenna jő,
bottal csoszogva affelé került,
hol állt a fáklyalángtól rejtve ő.
Csarnok oszlop mögött, hol már elült
vigasság hangja, zene csendesült:
ráismert a néne, megnyugodott,
hűdött kezébe ifjú kéz került,
"Porphyro", mondá, "hagyjad e lakot;
itt van ma mind, aki véredre szomjazott!

"Fuss innen! Törpe Hildebrand van itt,
nemrégiben, hogy rázta lázroham,
megátkozott téged és tieid,
vén Maurice lord is itt van, éppolyan
vad, akár ifjan. Jaj nekem! Rohanj!
Szellemként tűnj!" - "Ó, kedves trécselő,
e karszékbe ülj, itten béke van,
és mondd, miként..." - "Szent ég, ha bárki jő,
és nem követsz, fiam, koporsód lesz e kő."

Vele boltíves folyosón haladt,
süveg-tolla pókhálót lesodort;
s amint az mormolt: "Ó, jaj!" azalatt
kamrába ért, és besütött a hold,
rácsos, fagyos, benn síri csend honolt.
Porphyro szólt: "Madeline merre van?
Az áldott rokkára, Angela, mondd,
amit csak lányhad láthat titkosan,
ha Szent Ágnes gyapját fonják ájtatosan."

"Szent Ágnes! Ó, Szent Ágnes estje van -
még szent napon is ölnek emberek.
Szitában vizet tarthatsz biztosan,
hűbérúr lehetsz tündérek felett,
hogy ezt merészled: eltölt rettenet
téged látni! Szent Ágnes estje van!
Szép hölgyem most idéz fel képeket,
ámítsák angyalok jóságosan!
Hadd nevessek kicsit, a bú még hátra van."

A bágyadt holdba veti mosolyát,
míg arcába Porphyro pillogat,
mint meghökkent kópé néz vén banyát,
ki zárt talányos-könyvet tartogat,
amint a kályha-zugban ül s gunnyad.
Szavára villan ifjú férfiszem,
hölgye tervéről hall, s már gondolat,
fagyos varázslat képe megjelen,
vén legendák ölén az alvó Madeline.

Egy gondolat kibomlott rózsaként
színezte homlokát, s gyötört szíve
lázongva vert, s mit haditerveként
ajánlt, attól anyónk ijedtibe
szólt: "Durva lény vagy, kinek nincs hite:
Miasszonyunk, őrizd, ki szendereg
az angyallal, tartsd tőle messzire
a gonoszt, mint ez. Menj, menj! Nem lehet,
hogy ugyanaz legyél, akinek hittelek."

"Nem bánom, minden szentre esküszöm,"
szólt Porphyro: "Úgy várjon irgalom,
ha majd végső imám halkan nyögöm,
ahogy egy tincsét is elmozdítom,
vagy szemérmetlen szemmel bámulom.
Könnyemre kérlek, higgyed szavamat!
Vagy ellenségeim felordítom,
elébük állok, itt a pillanat,
bár farkas, medve sincs őnáluk karmosabb."

"Erőtlen lelket miért rémítesz?
Egy szegény, gyenge, szélütött anyót,
kiért a harang tán ma szólni kezd,
ki éretted buzgón imádkozott
reggel és este." Így panaszkodott,
míg Porphyro lágyabb beszédre tért,
de oly búval, mély gonddal megrakott,
hogy Angela már mindent megígért,
mit bánva, jót vagy bajt hoz, mit az ifjú kért.

Kívánsága: vezesse, rejtse őt
Madeline kamrájának mélyiben,
bújtassa fülkébe a leskelőt,
hogy lássa szépét észrevételen,
s tán jegyest is kapjon ez éjjelen,
míg tündér-légió lép paplanán,
s varázslat őriz álmot a szemen.
Találka még nem volt ily éjszakán,
amióta Merlin elbukott démonán.

"Legyen, amit kérsz," szólt a nénike:
"Asztal inyencséggel bővelkedő
legyen ez éjen. Flótája ime
hímzése mellett. Sürget az idő,
mert lassú vagyok, gyenge, szédülő,
hogy ily szerzésre adjam fejemet.
Várj itt, ne légy türelmetlenkedő.
A hölgyet, ah, biztosan elvegyed,
vagy halottak között nem üdvözülhetek."

Így szólva, nyugtalan elkocogott.
Az ifjú várt. Minden perc végtelen.
"Kövess!" A néne fülébe súgott,
hogy kémlelik: szemében félelem.
Végül nem érte őket sérelem,
sötét folyosók során értek a
lány kamrájába: csupa csend, selyem,
Porphyro lelt helyet elbújnia.
Vén társa elsiet, fagy és forr az agya.

A korlát szélén lebben a keze:
Angela lépcső felé tapogat,
mikor Szent Ágnes elbűvölt szüze,
mint szellem-küldött felfelé halad:
kezében gyertyaszál világot ad.
Fordult, lekísérve az öreget
biztos földszintre. Itt a pillanat:
ágyra, Porphyro, mereszd a szemed,
jön, visszatér, miként fölvert galamb siet.

A gyertya ellobbant, hogy beszaladt,
kis füstje sápadt hold fényébe holt,
az ajtót zárta, szíve elakadt,
a légi szellemek testvére volt,
különben jaj neki! Hát szót se szólt.
Csak szíve szólt, mégpedig ékesen,
oldalát majd kiverte, úgy dobolt.
Csalogány csattogna így nyelvtelen,
míg meghalna, a hang elfojtja szíviben.

Három-ívű magas ablak-keret,
gyümölcs, virág s fonott inda-köteg
vésett képeivel keretezett,
s ódon jelmondatokkal ékesek
az ablak-mezők s a festék-színek
tüze, mint lepkeszárny damasztja gyúl;
s középen szentek s címer-rengeteg
közt, hol ezer ciráda kunkorúl,
királyok véritől egy címerpajzs pirul.

Ez ablakon a hold fényeskedett,
s Madeline keblére rózsát dobált,
míg ő térdelve kért áldást, kegyet;
kulcsolt kezére rózsa szirma szállt,
keresztje ezüst színe kékre vált,
haján szentek dicsfénye kerekül:
angyal, ki mennynek öltött új ruhát,
csak szárnya nincs, Porphyro megkövül:
térdelt a tiszta lény, földtől szeplőtlenül.

Porphyro éled: az est-ima kész,
hajából gyöngyeit ereszti le,
egyenként oldja hevült ékszerét,
lazítja fűzőcskéjét, lefele
susogva térdig csúszik köntöse:
sellő, kit félig rejt hínár-moszat,
mereng és ébren-álmodó szeme
Szent Ágnest látja ágyán; nem szabad
most hátranézni, mert varázsa megszakad.

Selymes, fagyos fészkében reszketeg
ámult, bűvöli éber-bódulat,
míg mákony-melegű álom belep
enyhült testet, lelket karjába kap.
Holnapig eltűnt, mint egy gondolat,
e boldog révből kín és öröm nem int.
Mint vad-nép közt misekönyv zárt marad,
eső nem csapja, nap rá nem tekint,
akárha rózsa zár és bimbó lesz megint.

E mennybe lopva hozta bűvölet,
hölgye üres ruháján csügg szeme,
figyelte, hallhat-e lélegzetet,
gyengéd szendergésre ébredhet-e?
Áldott a perc: hallik lélegzete,
ő is piheg: elhagyja rejtekét,
a félelem súny így, nincs zöreje,
a hangot rejtő szőnyegekre lép,
függöny mögé figyel - a lány alvása szép.

Aztán az ágynál, hol szökve a hold
árasztott ezüst félhomályt, letett
egy asztalt, mire - míg szíve szorult -
arany-karmin-éjszín kendőt vetett:
alvóknak morpheusi amulett!
A viharos, ünnepi harsona,
üstdob és messze-hangzó klarinét
fülét ijeszti, ám halkul szava:
bezárul a kapu, s elhalt az est zaja.

Azúr-szemhéjú álmot álmodott
levendulás, sima, fehérített
vásznán, míg ő rejtekből áthozott
cukorba főzött almát, birseket,
tejszínnél hűsítőbb gyümölcslevet,
fahéjjal festett fénylő szirupot,
Fezből tengeri hajón érkezett
datolyát, mannát; s csípős falatot,
amit csak Szamarkand s Libanon adhatott.

Lázas kézzel sok ínyenc csemegét
aranytálra és ezüstből fonott
kosárba tett: a fagyos csendbe tért
szobán átlengő könnyű illatot
árasztva, pompásan csillogtak ott.
"És most, szerelmem, fényem, ébredezz!
Te mennyem vagy s én remetéd vagyok:
szelíd Szent Ágnesért nyissad szemed,
vagy melléd ájulok, oly nagyon szenvedek."

Így suttogva, a vánkosra rogyott
erőtlen karja. Sötét függönyök
óvták álmát: éjfél, varázs, titok,
akár folyó jege szét nem törött.
Mind az aranytál holdfényt tükrözött,
a kárpit arany rojtokkal szegett.
Hölgye szemét lezáró bűverőt
feloldani, úgy látszott, nem lehet:
éber-álomba szőtten így töprenkedett.

Eszmélt s hölgye flótájához kapott -
gyengédebb hang nem szólhat semmiképp,
provánszi dalt játszott, mi rég halott,
"A szívtelen szép dáma énekét":
közel füléhez fújva zengzetét.
Bolygatva ettől jaj-szót rebegett:
a hang szűnt - kapdosta lélegzetét -
s hirtelen-nyílt tág, kék szeme ijedt:
Porphyro térdre hullt, mint kő halvány s hideg.

A szeme nyitva, mégis arra lát,
tág szemmel is, kit álma mutatott:
majdnem elűzte kínzó változás
a tiszta üdvöt, mit álma adott,
amire Madeline felzokogott,
sóhajtozva félszavakat lehelt;
bámész szeme Porphyrón nyugodott,
ki kulcsolt kézzel, búsan térdepelt,
oly álmodó a hölgy, hogy mukkanni se mert.

"Ah, Porphyro, épp mostan" szólt a lány,
"édes hangod fülemben reszketett,
minden esküd szépített dallamán,
és égi tiszta volt borús szemed:
mily halvány vagy s komor! Mi lett veled?
Porphyro, azt a hangot add nekem,
édes panasz-szód, hű tekinteted!
Örökös bútól ments meg, kedvesem,
ha meghalsz, nem tudom, utam hová vegyem?"

Halandó így fel nem hevülhetett
e kéjes gyönyört keltő hangokon,
remegő csillagként emelkedett,
kis zafír égen tart mély nyugalom.
Álmába olvadt, mint rózsaszirom
illata ibolyával egyesül -
édes oldás: közben az ablakon
Ámor riaszt, jégesőt szél fütyül
a táblákra; Szent Ágnes holdja elmerül.

Sötét van: pattog viharfútta jég:
"Én Madeline-m, párom, ébredezz!"
Sötét van: szélvész ontja még dühét:
"Nem álom, ó jaj! Búbánat sebez!
Porphyro elhagy, s én elepedek.
Ki hozott erre, miféle bitang?
Nincs átkom, szívem tiédbe veszett,
ha itt is hagynád a boldogtalant;
szárnya-szegett, beteg, elhagyott galamb."

"Madeline! Párom! Édes álmodó!
Lehetnék örökre hűbéresed?
Szépséged pajzsa, szívként piruló?
Ezüst oltárnál megpihenhetek
sok gyötrő órával hátam megett:
epedt zarándok, csoda óvta meg.
Ha megleltem, se fosztom fészkedet,
csak téged viszlek, hogyha úgy hiszed,
nem durva pogányra tetted az életed."

"Ez tündérhonból tündér-fergeteg,
alakja zord, de ajándékot ád:
kelj fel, ó kelj! A reggel közeleg,
ránk nem figyel a gőzös társaság,
röpítsen minket boldog gyorsaság.
A dőzsöléstől vakon, süketen,
magukat mintha borba fojtanák:
szerelmem, kelj, ne bántson félelem,
mert déli lápon túl otthonra lelsz velem."

Szavára megrettenve sietett,
mert minden sarkon sárkány őrködött,
szúrásra kész lándzsa meredezett -
a pár homályos lépcsőn át szökött.
A házba holtak csendje költözött.
Ajtóknál függő lámpa pislogott,
vadásszal, ölyvvel gazdagon szövött
függöny ostromló szélben csattogott,
hosszú szőnyeg szeles padlón ágaskodott.

Két árnyalak a csarnokba suhan,
a bejárathoz suhan két alak.
Ott terül el a kapus csúfosan,
mellette boros kancsó tátogat,
egy véreb megrázkódik, felriad,
de ottlakóra ismer vizsla szem;
pecek, retesz csusszanva ád utat,
lépés-vájta kövön a lánc pihen,
kulcs fordul, a kapu csikordul élesen.

Elmentek hát: régesrég hajdanán
viharba tűntek a szerelmesek.
Lidérccel álmodott ez éjszakán
a báró, s a harcos-vendégsereg
boszorkányt és koporsó-férgeket
látott gyötrődve. Az öreg madám
szélütötten halt, arca ferde lett,
és a koldus ezer áve után
aludt zavartalan holtak kőpadlatán.



FeltöltőSebestyén Péter
KiadóEurópa
Az idézet forrásaJohn Keats versei
Könyvoldal (tól–ig)241-255.
Megjelenés ideje

minimap