Kipling, Rudyard: The Jungle Books (detail)

Now Rann the Kite brings home the night

That Mang the Bat sets free--

The herds are shut in byre and hut

For loosed till dawn are we.

This is the hour of pride and power,

Talon and tush and claw.

Oh, hear the call!--Good hunting all

That keep the Jungle Law!

Night-Song in the Jungle

It was seven o'clock of a very warm evening in the Seeonee hills when Father Wolf woke up from his day's rest, scratched himself, yawned, and spread out his paws one after the other to get rid of the sleepy feeling in their tips. Mother Wolf lay with her big gray nose dropped across her four tumbling, squealing cubs, and the moon shone into the mouth of the cave where they all lived.

"Augrh!" said Father Wolf. "It is time to hunt again."

He was going to spring down hill when a little shadow with a bushy tail crossed the threshold and whined:

"Good luck go with you, O Chief of the Wolves. And good luck and strong white teeth go with noble children that they may never forget the hungry in this world."

It was the jackal--Tabaqui, the Dish-licker--and the wolves of India despise Tabaqui because he runs about making mischief, and telling tales, and eating rags and pieces of leather from the village rubbish-heaps. But they are afraid of him too, because Tabaqui, more than anyone else in the jungle, is apt to go mad, and then he forgets that he was ever afraid of anyone, and runs through the forest biting everything in his way. Even the tiger runs and hides when little Tabaqui goes mad, for madness is the most disgraceful thing that can overtake a wild creature. We call it hydrophobia, but they call it dewanee--the madness-- and run.

"Enter, then, and look," said Father Wolf stiffly, "but there is no food here."

"For a wolf, no," said Tabaqui, "but for so mean a person as myself a dry bone is a good feast. Who are we, the Gidur-log [the jackal people], to pick and choose?"

He scuttled to the back of the cave, where he found the bone of a buck with some meat on it, and sat cracking the end merrily.

"All thanks for this good meal," he said, licking his lips. "How beautiful are the noble children! How large are their eyes! And so young too! Indeed, indeed, I might have remembered that the children of kings are men from the beginning."

Now, Tabaqui knew as well as anyone else that there is nothing so unlucky as to compliment children to their faces. It pleased him to see Mother and Father Wolf look uncomfortable.

Tabaqui sat still, rejoicing in the mischief that he had made, and then he said spitefully:

"Shere Khan, the Big One, has shifted his hunting grounds. He will hunt among these hills for the next moon, so he has told me."

Shere Khan was the tiger who lived near the Waingunga River, twenty miles away.

"He has no right!" Father Wolf began angrily--"By the Law of the Jungle he has no right to change his quarters without due warning. He will frighten every head of game within ten miles, and I--I have to kill for two, these days."

"His mother did not call him Lungri [the Lame One] for nothing," said Mother Wolf quietly. "He has been lame in one foot from his birth. That is why he has only killed cattle. Now the villagers of the Waingunga are angry with him, and he has come here to make our villagers angry. They will scour the jungle for him when he is far away, and we and our children must run when the grass is set alight. Indeed, we are very grateful to Shere Khan!"

"Shall I tell him of your gratitude?" said Tabaqui.

"Out!" snapped Father Wolf. "Out and hunt with thy master. Thou hast done harm enough for one night."

"I go," said Tabaqui quietly. "Ye can hear Shere Khan below in the thickets. I might have saved myself the message."

Father Wolf listened, and below in the valley that ran down to a little river he heard the dry, angry, snarly, singsong whine of a tiger who has caught nothing and does not care if all the jungle knows it.

"The fool!" said Father Wolf. "To begin a night's work with that noise! Does he think that our buck are like his fat Waingunga bullocks?"

"H'sh. It is neither bullock nor buck he hunts to-night," said Mother Wolf. "It is Man."

The whine had changed to a sort of humming purr that seemed to come from every quarter of the compass. It was the noise that bewilders woodcutters and gypsies sleeping in the open, and makes them run sometimes into the very mouth of the tiger.

"Man!" said Father Wolf, showing all his white teeth. "Faugh! Are there not enough beetles and frogs in the tanks that he must eat Man, and on our ground too!"

The Law of the Jungle, which never orders anything without a reason, forbids every beast to eat Man except when he is killing to show his children how to kill, and then he must hunt outside the hunting grounds of his pack or tribe. The real reason for this is that man-killing means, sooner or later, the arrival of white men on elephants, with guns, and hundreds of brown men with gongs and rockets and torches. Then everybody in the jungle suffers. The reason the beasts give among themselves is that Man is the weakest and most defenseless of all living things, and it is unsportsmanlike to touch him. They say too--and it is true --that man-eaters become mangy, and lose their teeth.

The purr grew louder, and ended in the full-throated "Aaarh!" of the tiger's charge.

Csil keselyűnk éjt hoz nekünk,    

Meng küldi, a bőregér -

Tető alatt a házi dal,

s a mi fajtánk szerte-tér:

az éj az időnk, zsákmányol erőnk,

karmunk prédát kerít.

Sikert neked, ha tiszteled

a Dzsungel Törvényeit!

Éji dal a Dzsungelben

Éppen hét óra volt, jó meleg este borult a Szioni-dombokra; Farkas apó felébredt nappali álmából, vakarózott, ásítozott, s egymás után nyújtogatta ki mancsait, hogy az álmosságot kirázza belőlük. Farkas anyó úgy hevert, hogy nagy szürke orrát keresztülfektette négy hancúrozó, visítozó kölykén. A hold beragyogott a barlang száján, ahol a farkas család lakott.

- Aúuh! - szólalt meg Farkas apó - Ideje már, hogy vadászni induljak.

Éppen le akart rohanni a domb oldalán, amikor egy lompos farkú kis árnyék jelent meg a küszöbön, s azt nyivákolta:

- Jó szerencse járjon veled, Farkasok Fejedelme! Jó szerencsét és erős fogakat kívánok dicső gyermekeidnek is, hogy sohase feledkezzenek meg azokról, akik éheznek ezen a világon.

A sakál volt az, az Élősködő Tabaki. Az indiai farkasok megvetik Tabakit, mert mindig rosszban sántikál, pletykát hordoz, és húscafatokat meg bőrdarabokat kurkász fel a falusi szemétdombokon. De azért félnek is tőle a farkasok, mert Tabaki könnyen megvész, könnyebben, mint akárki más a vadonban. Olyankor aztán elfelejti, hogy valaha félt valakitől, végigszáguld az erdőn, s megmar mindenkit, aki az útjába kerül. Még a tigris is elfut, elbújik, ha a kis Tabaki megvész, mert a veszettség a legszörnyűbb dolog, ami vadállatot érhet. Az emberek tudós szóval "víziszonynak" nevezik az ilyesmit, de az állatok "devani"-nak, őrjöngésnek mondják, és menekülnek előle.

- Hát gyere be, és nézz körül - mondta barátságtalanul Farkas apó -, de itt egy falás nem sok, annyi ennivaló sincs.

- Nincs ám, farkasnak - felelte Tabaki -, de olyan hitvány kis teremtésnek, mint én vagyok, jó lakoma a száraz csont is. Nem arra születtünk mi, a Gidur-log, a sakálnépség, hogy kényeskedjünk, válogassunk.

Besompolygott a barlang hátsó részébe. Megtalálta egy őzbak csontját. Volt valami kis hús is rajta, s boldogan nekiült, hogy megropogtassa ezt a maradékot.

- Köszönöm szépen a megvendégelést - mondta a száját nyalogatva. - Milyen szépek ezek a dicső gyermekek! Milyen nagy a szemük! Már ilyen kicsi korukban! Igaz, igaz: eszembe juthatott volna, hogy királyok gyermekei már kiskorukban is felnőttek.

Persze, Tabaki éppen olyan jól tudta, mint akárki más, hogy káros dolog az, ha gyerekeket szembe dicsér valaki; hízott a mája, hogy Farkas anyó és apó nyugtalannak látszottak.

Tabaki csöndesen üldögélt, és örült a hitványságnak, amit elkövetett; aztán rosszindulatúan megjegyezte:

- Sir Kán, a Nagy, elhagyta régi vadászterületét. Jövő hónapban ezek közt a dombok közt szándékozik vadászni, azt mondta nekem.

Sir Kán a tigris volt, aki húszmérföldnyire onnét, a Vengunga folyó partján lakott.

- Ahhoz nincs jussa! - szólalt meg haragosan Farkas apó. - A Vadon Törvénye szerint nincs joga kellő figyelmeztetés nélkül máshová költözni. Tíz mérföldnyi környéken elriaszt minden vadat, márpedig nekem mostanában kettő helyett kell vadásznom.

- Nemhiába nevezte az anyja Lungrinak, Bénának - mondta csöndesen Farkas anyó. - Egyik lába születésétől fogva béna. Ezért nem tudott mással boldogulni, csak szarvasmarhával. Így aztán a Vengunga mentén lakó parasztok megharagudtak rá, s most idejött, hogy a mi parasztjainkat is megharagítsa. Tűvé teszik majd érte az erdőt, amikor messze jár, nekünk meg menekülni kell a gyerekeinkkel, ha felgyújtják a füvet. Igazán nagyon hálásak lehetünk Sir Kánnak!

- Elmondjam neki, hogy milyen hálásak vagytok? - kérdezte Tabaki.

- Takarodj innét! - ordított rá Farkas apó. - Takarodj, és eredj vadászni a gazdáddal! Itt már egy estére éppen elég bajt csináltál.

- Megyek - mondta nyugodtan Tabaki. - Már halljátok is Sir Kán szavát odalenn a bozótban. Kár is volt fáradnom a hírhordással.

Farkas apó fülelni kezdett, s a kis folyó felé futó völgyben hallotta is a tigris száraz, haragos, morgó, egyhangú üvöltését. Kiérzett belőle, hogy a tigris nem akadt zsákmányra, s nem bánja, ha az egész vadon megtudja ezt.

- Adta bolondja! - mondta Farkas apó. - Ilyen lármával fogni éjjeli munkához! Hát azt hiszi ez, hogy a mi őzbakjaink is olyanok, mint azok a kövér Vengunga-parti szarvasmarhák?

- Csitt! - mondta Farkas anyó. - Nem szarvasmarhára vadászik ez ma, nem is őzbakra, hanem emberre.

Az üvöltés valami dongó kurrogássá változott, nem lehetett tudni, merről hallatszik. Az a hang volt ez, amely néha úgy megriasztja a szabad ég alatt háló favágókat és cigányokat, hogy egyenest a tigris torkába rohannak.

- Emberre! - mondta Farkas apó, valamennyi fehér fogát megmutatva. - Hm! Hát nincs elég bogár és béka a víztartókban, embert kell neki enni, méghozzá a mi földünkön?!

A Dzsungel Törvénye, amelynek egyetlen parancsa sem ok nélkül való, minden vadállatnak megtiltja, hogy embert egyék, kivéve, ha azért öli meg, hogy gyermekeit megtanítsa az ölés mesterségére. De akkor is a maga csapatának vagy törzsének vadászterületén kívül kell rá vadászni. Igazi oka pedig ennek a tilalomnak az, hogy az emberölés után, előbb vagy utóbb, fehér emberek jönnek elefántháton, puskával és száz meg száz barna ember gongokkal, rakétákkal, fáklyákkal. Ezt minden teremtett állat megsínyli a vadonban. Maguk közt azonban azt mondják okul a vadállatok, hogy az ember a leggyöngébb, legvédtelenebb teremtés a világon, hát nem dicsőség legyőzni. Mondják azt is - és ez igaz -, hogy aki embert eszik, megrühösödik, és kihull a foga.

A kurrogás hangosabbra vált, s a végén teli torokkal harsant fel az "Ááá", az ugrásra készülő tigris kiáltása.