Gyermekkorom emléke: mindig itt van
a gyerek, amint térdnadrágban az úton
ugróiskola-napon húzza botját;
vagy a hirtelen mozduló hegyen;
nyitott csap fehér mandarin-bajuszán
vagy végül, könnyen lélegezve
kilátóban áll csöndesen,
szeme megfogott mozdulatra villan:
fényképező-állvány: váratlan arcai,
amit a víz mágneses felszínén tart
mosolyogva, mintha alatta lenne;
a kocsiról lemásznak utasai;
leányok, hölgyek; kesztyűjük fehér;
más fajták, más nyomortanyák fiai,
és az ösvény felé
mint f-betűk tetején, úgy lovagolnak:
s a mellvédnél fölfedezik
a zöld tengernél már meglelt utat;
kórház romantikus tetői, polgár-
Euklidész átrohan elmerült
párhuzamosokon, megpihen rombuszon
és négyzeten; pökhendien pedáns
toronyiránt
megy, hogy meglelje végre otthonát.
Otthon, ahova megtérhet az ember -
onnan madártávlatból nézheti
a folyót híddal, térképrajzoló hegyvonulatait,
a szigetet két zöld árnyékkal, erdőt és mezőt,
s a víztornyot a part közelében
s a magányos, rapszódikus hegyet,
- azután eltévedt -
felhők, mint fehér, lassú állatok
falkában vonulnak szeme előtt
nagy-ráérősen, egész délután.