Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Lampman, Archibald: A végpusztulás városa (The City of the End of Things Magyar nyelven)

Lampman, Archibald portréja

The City of the End of Things (Angol)

Beside the pounding cataracts          
Of midnight streams unknown to us,           
’T is builded in the dismal tracts      
And valleys huge of Tartarus.          
Lurid and lofty and vast it seems,
It hath no rounded name that rings, 
But I have heard it called in dreams 
The City of the End of Things.        

Its roofs and iron towers have grown          
None knoweth how high within the night,
But in its murky streets far down     
A flaming terrible and bright
Shakes all the stalking shadows there,         
Across the walls, across the floors,   
And shifts upon the upper air
From out a thousand furnace doors; 
And all the while an awful sound    
Keeps roaring on continually,           
And crashes in the ceaseless round  
Of a gigantic harmony.
Through its grim depths reechoing,  
And all its weary height of walls,     
With measured roar and iron ring,    
The inhuman music lifts and falls.    
Where no thing rests and no man is,
And only fire and night hold sway, 
The beat, the thunder, and the hiss   
Cease not, and change not, night nor day.   

And moving at unheard commands,
The abysses and vast fires between,
Flit figures that, with clanking hands,          
Obey a hideous routine.        
They are not flesh, they are not bone,          
They see not with the human eye,    
And from their iron lips is blown
A dreadful and monotonous cry.     
And whoso of our mortal race          
Should find that city unaware,         
Lean Death would smite him face to face,  
And blanch him with its venomed air;
Or, caught by the terrific spell,         
Each thread of memory snapped and cut,    
His soul would shrivel, and its shell 
Go rattling like an empty nut.           

It was not always so, but once,
In days that no man thinks upon,     
Fair voices echoed from its stones,   
The light above it leaped and shone.
Once there were multitudes of men 
That built that city in their pride,
Until its might was made, and then  
They withered, age by age, and died;          
And now of that prodigious race     
Three only in an iron tower,  
Set like carved idols face to face,
Remain the masters of its power;     
And at the city gate a fourth,           
Gigantic and with dreadful eyes,     
Sits looking toward the lightless north,        
Beyond the reach of memories:
Fast-rooted to the lurid floor,           
A bulk that never moves a jot,          
In his pale body dwells no more       
Or mind or soul,—an idiot!  

But some time in the end those three
Shall perish and their hands be still, 
And with the masters’ touch shall flee         
Their incommunicable skill.  
A stillness, absolute as death,           
Along the slacking wheels shall lie,
And, flagging at a single breath,      
The fires shall smoulder out and die.
The roar shall vanish at its height,    
And over that tremendous town      
The silence of eternal night
Shall gather close and settle down.  
All its grim grandeur, tower and hall,          
Shall be abandoned utterly,  
And into rust and dust shall fall       
From century to century.
Nor ever living thing shall grow,      
Or trunk of tree or blade of grass;    
No drop shall fall, no wind shall blow,        
Nor sound of any foot shall pass.     
Alone of its accurséd state
One thing the hand of Time shall spare,       
For the grim Idiot at the gate
Is deathless and eternal there!



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásaKiss Balázs grafikája

A végpusztulás városa (Magyar)

Hol titkos éjféli folyam
Vad vízesése mennydörög,
Ott épült Hádész lombtalan
Térein, roppant völgy között.
Fenséggel ég gigászi fényben,
Neve - nem csengett jól soha,
De álmomban hallani véltem -
 A Végpusztulás Városa.

Tetői, tornyai hogyan
Nőttek ki az éjben, titok,
Ám lenn ködös utcáiban
Dermesztő, fényes láng lobog,
Settengő árnyat ráz, zilál
Falakon át, padlók során,
S a fönti légbe visszaszáll
Ezer kazán tárt ajtaján;
S egy iszonyú hang ezalatt
Ordít, üvölt szünetlenül,
S a folyvást forgó áradat
Gigászi összhangjába dűl.
Vad mélységekből visszaverve
S falak fárasztó magasán,
Bömbölve és kondulva, fel-le
Az embertelen zene száll.
Hol ember nincs, tárgy nem pihen,
Csak tűz, csak éj a hatalom,
Robaj, mennydörgés, fütty, mi nem
Változik s nem szűr éj- s napon.

Néma vezényszavakra árnyak
- Örvények, vad tüzek között -,
Engedve szörnyű megszokásnak,
Osonnak, csuklójuk csörög;
Csontjuk nincsen, húsuk se nő,
A szemük sem emberi szem,
Vas ajkukon jaj tör elő
Egyhangúan, rémségesen.
Ha egy halandó rátalál
E városra véletlenül,
Rátör az ösztövér halál,
Sápad, a lég mérges körül,
Vagy félelmes varázstól zagyva
S szétmáll minden emlékfonál,
Héjában lelke összeaszva,
Zörgő, üres dió csupán.

Nem volt ez így valaha rég
- Már nem gondol rá senki se -,
Szép szóktól visszhangzó kövét
Szökellő fény ragyogta be.
Sok-sok ember élt e helyen,
Büszkén várost emeltek itt,
 Naggyá tették, majd csendesen
Hervadtak sorra sírukig.
Csodás fajukból három él
Most is, lakuk egy vastorony,
Faragott képként üldögél
E három, s úr a városon;
A városkapuban pedig
Ül s néz időtlen ideje
Egy óriás, a negyedik,
A fénytelen észak fele;
Tapodtat sem moccanhat itt,
A lángoló rög rab kolonca,
Lélek vagy szellem nem lakik
Fakó testében - idióta!

A három is, eljő a napja,
Kidől, kezük bénán lecsügg,
S elillan gazdátlan maradva
Átnemszálló művészetük.
Akkor halálos csend tapad
Sok lassuló kerékre ott,
S a lángokat egy fuvallat
Legyinti meg, s már mind halott.
Az ordítás, tetőfokán,
Eláll, s a rémtelt városon
Az örök éj csendje leszáll,
Megtelepszik, mindent bevon.
A zord nagyság, csarnok, torony
Majd végtelen árván marad,
Rozsdától, portól szétomol
Tűnő évszázadok alatt;
Ott semmi élő meg nem él,
Fűszál, fatörzs nem nő soha,
Eső se hull, szellő se kél,
Nem hallik lépések zaja;
Csak egyet kímél átkozott
Múltjából az időnek ökle:
A szörnyű Idióta ott
Ül a kapuban mindörökre.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásaKiss Balázs grafikája

minimap