Larkin, Philip: Sad Steps

Groping back to bed after a piss

I part thick curtains, and am startled by

The rapid clouds, the moon's cleanliness.

Four o'clock: wedge-shadowed gardens lie

Under a cavernous, a wind-picked sky.

There's something laughable about this,

The way the moon dashes through clouds that blow

Loosely as cannon-smoke to stand apart

(Stone-coloured light sharpening the roofs below)

High and preposterous and separate -

Lozenge of love! Medallion of art!

O wolves of memory! Immensements! No,

One shivers slightly, looking up there.

The hardness and the brightness and the plain

Far-reaching singleness of that wide stare

Is a reminder of the strength and pain

Of being young; that it can't come again,

But is for others undiminished somewhere.

Ágyhoz botolva vizelés után

húzom a vastag függönyt s hökkenek:

futó felhőkből hold ragyog le rám.

Négy óra. Ék árnyéku kerteket

rejt a kavernás éj, a szélcsipett.

Egy kissé nevetséges is talán,

ahogy az ágyufüstként szaggatott,

kuszált felhőn a hold furódva száll.

(A háztetők kőélü fénylapok.)

Magasan, abszurd mód külön-külön:

szerelem-rombusz! Művészet-medál!

Ó, messzeségek! Emlékfarkasok!

A szikárfényű egyszerű csodán

úgy megborzong az égre figyelő,

tág merev arcról ránksüt a magány.

Eszünkbe jut a sok kín és erő,

az ifjuság, mely vissza sose jő,

bár másoknál még nincs benne hiány.