Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Larkin, Philip: The Building

Larkin, Philip portréja

The Building (Angol)

Higher than the handsomest hotel
The lucent comb shows up for miles, but see,
All round it close-ribbed streets rise and fall
Like a great sigh out of the last century.
The porters are scruffy; what keep drawing up
At the entrance are not taxis; and in the hall
As well as creepers hangs a frightening smell.

There are paperbacks, and tea at so much a cup,
Like an airport lounge, but those who tamely sit
On rows of steel chairs turning the ripped mags
Haven't come far. More like a local bus.
These outdoor clothes and half-filled shopping-bags
And faces restless and resigned, although
Every few minutes comes a kind of nurse

To fetch someone away: the rest refit
Cups back to saucers, cough, or glance below
Seats for dropped gloves or cards. Humans, caught
On ground curiously neutral, homes and names
Suddenly in abeyance; some are young,
Some old, but most at that vague age that claims
The end of choice, the last of hope; and all

Here to confess that something has gone wrong.
It must be error of a serious sort,
For see how many floors it needs, how tall
It's grown by now, and how much money goes
In trying to correct it. See the time,
Half-past eleven on a working day,
And these picked out of it; see, as they c1imb

To their appointed levels, how their eyes
Go to each other, guessing; on the way
Someone's wheeled past, in washed-to-rags ward clothes:
They see him, too. They're quiet. To realise
This new thing held in common makes them quiet,
For past these doors are rooms, and rooms past those,
And more rooms yet, each one further off

And harder to return from; and who knows
Which he will see, and when? For the moment, wait,
Look down at the yard. Outside seems old enough:
Red brick, lagged pipes, and someone walking by it
Out to the car park, free. Then, past the gate,
Traffic; a locked church; short terraced streets
Where kids chalk games, and girls with hair-dos fetch

Their separates from the cleaners - O world,
Your loves, your chances, are beyond the stretch
Of any hand from here! And so, unreal
A touching dream to which we all are lulled
But wake from separately. In it, conceits
And self-protecting ignorance congeal
To carry life, collapsing only when

Called to these corridors (for now once more
The nurse beckons -). Each gets up and goes
At last. Some will be out by lunch, or four;
Others, not knowing it, have come to join
The unseen congregations whose white rows
Lie set apart above - women, men;
Old, young; crude facets of the only coin

This place accepts. All know they are going to die.
Not yet, perhaps not here, but in the end,
And somewhere like this. That is what it means,
This clean-sliced cliff; a struggle to transcend
The thought of dying, for unless its powers
Outbuild cathedrals nothing contravenes
The coming dark, though crowds each evening try

With wasteful, weak, propitiatory flowers.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.poetryconnection.net

Az épület (Magyar)

Magasabb, mint a legszebb szálloda,
Tetőgerince mérföldekre fénylik,
De körülötte szűkbordájú utcák,
A mult század hullámzó sóhaja.
Nyiszlett portás. A bejárat elé kint
Nem taxik állnak, a hallba pedig
Kuszónövényként terjeng szörnyű bűz.

Van olcsó könyv, kaphatsz teát, csészénkint
Ennyi- s ennyiért, mint röptér várótermében, ám
Kik itt csőszékben nyűtt képeslapot forgatnak csendesen,
Nem jöttek messziről. Akár helyi buszon,
Ülnek utiruhásan, félig telt szatyorral.
Arcuk törődött, nyugtalan, habár
Percenkint lép elő valami ápoló,

Hogy egyet-egyet elvigyen; a többi meg
Csészét a tányérkára tesz, köhög, benéz
A szék alá, hová karton vagy kesztyű hullt.
Emberlények, de furcsán semleges alapon,
Egyszerrecsak érvénytelen lett címük és nevük;
Ez ifjú, az öreg, de legtöbbje talányos
Korú, mikor nincs választás, remény.

Itt bevallják: elromlott valami.
Bizonnyal súlyos hiba van, hiszen
Hány emelet készült miatta, s mily
Magasra nőtt, és mily sokba kerül
A kiigazítás kísérlete.
Nézd, fél tizenkettő van, munkanap.
Ez az, mi már nem juthat részükül.

Nézd, hogy sietnek föl a megadott
Emeletig, egymást ott hogy lesik;
Látnak tolókocsist, ronggyá mosott
Kórházi ingben. Nézik őt, de már
Nyugodtan, tudva, ez az új dolog
Is idetartozik. Hisz valahány
Ajtó mögött nyílik még más szoba,

S van olyan, honnét mind keservesebb
Megtérni. Hova jutsz? Mikor? Ki tudja. Nézd
Az udvart lent. Elég régi lehet:
Vörös téglák, roggyant csatorna; és
Valaki sétál kocsija felé.
Kapun túl templom. Teraszos utak,
Vonalat húznak játszó gyerekek,

Lányok hozzák szoknyanadrágjukat
A tisztítóból. Ó, szerelmes nagyvilág!
Esélyeid innét nem érjük el.
Így foghatatlan álom, bóditó
Remény maradsz, melyből ha ébredünk,
Külön vegyül bennünk a képzelet,
S önvédő tudatlanság, hogy tovább

Folyjon a lét, s ne rogyjon össze, csak
Ha hív a folyosó (a nővér újra int).
Végül mindegyikük fölkel; lesz majd, aki
Ebédre kint lesz már, s lesz, ki nem tudja még:
Láthatatlan csapathoz tartozik.
Fekszik fönt ifju, vén, külön - nők, férfiak
Egyetlen érme nyers nyomataképp,

Mely itt beváltható. Mind meghalunk.
Tán még nem itt, nem most, de bármiként
Ilyen helyen. Ezt jelképezi lám,
E jól beosztott szirt - a küszködést
A halállal; amelyből ha nem épül
Katedrális, nincs más erő, mely győz az éjszakán,
Bár próbálják sokan, naponta elfakult

Virággal is, szerény engesztelésül.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásaF. A.

Kapcsolódó videók


minimap