Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Lawrence, D. H.: Halálhajó (The Ship of Death Magyar nyelven)

Lawrence, D. H. portréja

The Ship of Death (Angol)

I
Now it is autumn and the falling fruit
and the long journey towards oblivion.

The apples falling like great drops of dew
to bruise themselves an exit from themselves.

And it is time to go, to bid farewell
to one's own self, and find an exit
from the fallen self.

II
Have you built your ship of death, O have you?
O build your ship of death, for you will need it.

The grim frost is at hand, when the apples will fall
thick, almost thundrous, on the hardened earth.

And death is on the air like a smell of ashes!
Ah! can't you smell it?
And in the bruised body, the frightened soul
finds itself shrinking, wincing from the cold
that blows upon it through the orifices.

III
And can a man his own quietus make
with a bare bodkin?

With daggers, bodkins, bullets, man can make
a bruise or break of exit for his life;
but is that a quietus, O tell me, is it quietus?

Surely not so! for how could murder, even self-murder
ever a quietus make?

IV
O let us talk of quiet that we know,
that we can know, the deep and lovely quiet
of a strong heart at peace!

How can we this, our own quietus, make?

V
Build then the ship of death, for you must take
the longest journey, to oblivion.

And die the death, the long and painful death
that lies between the old self and the new.

Already our bodies are fallen, bruised, badly bruised,
already our souls are oozing through the exit
of the cruel bruise.

Already the dark and endless ocean of the end
is washing in through the breaches of our wounds,
Already the flood is upon us.

Oh build your ship of death, your little ark
and furnish it with food, with little cakes, and wine
for the dark flight down oblivion.

VI
Piecemeal the body dies, and the timid soul
has her footing washed away, as the dark flood rises.

We are dying, we are dying, we are all of us dying
and nothing will stay the death-flood rising within us
and soon it will rise on the world, on the outside world.

We are dying, we are dying, piecemeal our bodies are dying
and our strength leaves us,
and our soul cowers naked in the dark rain over the flood,
cowering in the last branches of the tree of our life.

VII
We are dying, we are dying, so all we can do
is now to be willing to die, and to build the ship
of death to carry the soul on the longest journey.

A little ship, with oars and food
and little dishes, and all accoutrements
fitting and ready for the departing soul.

Now launch the small ship, now as the body dies
and life departs, launch out, the fragile soul
in the fragile ship of courage, the ark of faith
with its store of food and little cooking pans
and change of clothes,
upon the flood's black waste
upon the waters of the end
upon the sea of death, where still we sail
darkly, for we cannot steer, and have no port.

There is no port, there is nowhere to go
only the deepening blackness darkening still
blacker upon the soundless, ungurgling flood
darkness at one with darkness, up and down
and sideways utterly dark, so there is no direction any more
and the little ship is there; yet she is gone.
She is not seen, for there is nothing to see her by.
She is gone! gone! and yet
somewhere she is there.
Nowhere!

VIII
And everything is gone, the body is gone
completely under, gone, entirely gone.
The upper darkness is heavy as the lower,
between them the little ship
is gone

It is the end, it is oblivion.

IX
And yet out of eternity a thread
separates itself on the blackness,
a horizontal thread
that fumes a little with pallor upon the dark.

Is it illusion? or does the pallor fume
A little higher?
Ah wait, wait, for there's the dawn
the cruel dawn of coming back to life
out of oblivion

Wait, wait, the little ship
drifting, beneath the deathly ashy grey
of a flood-dawn.

Wait, wait! even so, a flush of yellow
and strangely, O chilled wan soul, a flush of rose.

A flush of rose, and the whole thing starts again.

X
The flood subsides, and the body, like a worn sea-shell
emerges strange and lovely.
And the little ship wings home, faltering and lapsing
on the pink flood,
and the frail soul steps out, into the house again
filling the heart with peace.

Swings the heart renewed with peace
even of oblivion.

Oh build your ship of death. Oh build it!
for you will need it.
For the voyage of oblivion awaits you.



FeltöltőDányi Dani
Az idézet forrásahttp://www.poetryconnection.net
Megjelenés ideje

Halálhajó (Magyar)

I.

 

Most itt az ősz, és a hulló gyümölcs,

és hosszú az út a feledésbe.

 

Harmatként hull az alma, nagy cseppekben,

hogy kiutat sértsen saját magán.

 

És ideje már menned, elbúcsúznod

az éntől, és kiútra találnod

lehullt énedből.

 

II.

 

Halálhajód befejezted, Ó kész van?

Ó készítsd halálhajód, szükség lesz rá.

 

A zord fagy közeleg, mikor az alma sűrűn

hull, szinte dörög a meredt földre.

 

És halálszag terjeng, hamu a szélben!

Á! mondd csak, érzed?

És a sértett testben fél a lélek,

magába rándult arca kín-grimasz

a nyílásokból ráfúvó hidegben.

 

III.

 

És hozhat ember megnyugvást magára

egyetlen tűdöféssel?

 

Tűhegy, tőr, vagy golyó által az ember sérthet

sebet, törhet kiutat életéből,

de megnyugvás az, Ó mondd csak, nyugvás az?

 

Biztosan nem! Gyilok vagy öngyilkosság akár, hogyan is hozna

valaha megnyugvást?

 

IV.

 

Ó, mesélj megnyugvást, mit ismerünk,

ismerhetünk: mélységesen szép csendjét

a nyugodt, erős szívnek!

 

Hogy alkossuk meg ezt, saját nyugalmunk?

 

V.

 

Készítsd hát halálhajód, végig kell menj

a leghosszabb úton, a feledésbe.

 

És halj halált, hosszas fájó halált,

mely régi és új éned közt terül.

 

Máris aláhullt testünk, és sebes, csúnyán sebes,

máris kifelé szivárog a lelkünk,

át a durva seben.

 

A vég máris sötétlő óceán, végnélküli,

és betör a sebeink hasadékán,

máris a nyakunkon az ár.

 

Készítsd halálhajód, kis bárkádat,

rakodd meg étellel, kis pogácsákkal, borral,

a sötét feledésbe menekvéshez.

 

 

VI.

 

Apránként elhal a test, és a szelíd lélek

alól sötét árözön mossa ki talpalatát.

 

Haldoklunk mind, haldoklunk mind, haldoklunk itt mindnyájan,

és nincs mi fékezze az áradó halál-özönt,

és hamar alámerül a világ, a külvilág.

 

Haldoklunk mind, haldoklunk mind, testünk apránként elhal

és elhagy az erőnk,

és lelkünk retteg pőrén, az özön feletti sötét esőben,

az életünk legvégső faágán ülve retteg.

 

VII.

 

Haldoklunk mind, haldoklunk mind, mást sem tehetünk

mint halni akarni már, halálhajót készítünk

leghosszabb útján vinni a lelket végig.

 

Kicsi hajót, hol evezők

és étel, edénykék meg minden kellék

illőn és készen várja a lélek távozását.

 

Küldd hát a lélekvesztőd, most hogy a test elhal

s az élet távozik, indíts esendő lelket

bátor, esendő hajón, hites bárkát,

berakodva rajta étel, kis fazekak

s váltás ruha,

sötét síkján az árnak,

a vég vizein, tengerén

a halálnak, amin elvitorlázunk

vakon, hisz nincs kormányzás, kikötőnk sincs.

 

Kikötő nincs, mennünk sincsen hová

csak sötéten tátongó feketéllés, csak egyre

feketébben néma, csobolytalan ár

sötéttel egy sötétje, fent és lent,

és kétoldalt teljes sötét, hogy többé irányunk sincsen már

és bár ott a kis hajó: mégis eltűnt.

Nem látni őt, mert nincs aminél látsszon.

Eltűnt! eltűnt! s mégis

valahol ott van.

Sehol!

 

VIII.

 

És minden eltűnt, alátűnt a test,

egészen eltűnik, el teljesen.

A sötét fent éppoly súlyos, mint alant,

közöttük a kis hajó

eltűnt,

tovatűnt.

 

Ez itt a vég, ez itt a feledés.

 

 

IX.

 

És mégis az öröklétből fonál

válik külön ott a feketeségben,

egy vízszintes fonál

apró fakó párát ereszt ki a sötétre.

 

Látomás ez? Vagy feljebb csap fakón

kissé még az a pára?

Na várj, várj, kel már a nap,

durva hajnal éled vissza újra

a feledésből.

 

Várj, várj, még sodródik

a kis hajó, fölötte halálos hamuszürkén

pirkad az ár.

 

Várj, várj! mégiscsak, kivirul sárgán,

majd különös, a kihűlt lélek rózsásan pirul.

 

Rózsapír, és elölről az egész.

 

X.

 

Apad az ár, a test akár a viharvert kagyló,

furcsán, csodásan bújik elő.

És a kis hajó a rózsaszín áradaton bukdácsolva

hazarepül,

és előlép harmatosan a lélek, vissza a házba,

a szív békéje visszaáll.

 

Leng a szív a megújult békétől,

mit neki feledés.

 

Ó készítsd halálhajód. Ó készítsd el!

mert szükség lesz rá.

Vár rád a feledés nagy utazása.



FeltöltőDányi Dani
Az idézet forrásasaját fordítás

minimap