Lehmann, John: Halál a kórházban (Death in hospital Magyar nyelven)

On the first day, the lifted siege at last

On starving hope: his spirit dropped its load,

And turning once more to the world of friends

  Wept for the love they showed.

The non the second day, like a black storm

Terror of death burst over him, and pain

Pierced like the jagged lightning, in whose flash

  All he would never gain –

The wine-blue inlets of a home restored,

Peace, and the growth of love in summer’s field,

And loaded baskets from a poet’s tree –

  Pitiless, stood revealed.

The third night there was battle in the skies:

The tongues of all the guns were hot with steel,

The groaning darkness shuddered, but could add

  No wrench to his ordeal.

The fourth day, when they came with daffodils

And sea-borne fruit, and honey from his home,

They seemed but shadows, where he choked and fought

  There was so little room.

It was the fifth day explanation broke:

There was no fear, nor human longing more,

And all his life in that surprising dawn

  Appeared a dwindling shore

Separate for ever from his tide-kissed boat,

An isle with all its gardens fondly kept

Complete and curious, that belonged to them,

  His friends, who stayed and wept.

Első napon harcát föladta és

ledobva lelke terhét, visszatért,

még visszafordult, látni társait.

  Sírt hű szerelmükért.

Másnap, akár az éjszín förgeteg,

lerobbant rá a halálfélelem,

átszúrta rángó villám, s benne volt,

  mit el nem ér sosem:

a régi otthon borkék öblei,

a vágy, mely békés nyár ölén virul,

költők fájának dús gyümölcse, mind

  körégyűlt konokul.

Harmadnap éjjel harctér lett az ég:

átforrósult a fegyverek csöve,

nyögő sötétség reszketett, de már

  nem nőtt a vész dühe.

Negyednap sárga nárciszt hoztak és

déli gyümölcsöt, mézet. Ám neki

úgy tetszett: árnyak alján fuldokol,

  a tér már oly kicsi.

Ötödnap megszűnt minden értelem.

Nem volt több vágy, se félelmes talány.

És élete e hökkent hajnalon

  fogyó part lett csupán,

mely csónakjától végleg elszakad,

mint zöld sziget, miről azt hitte: szép,

mely már övék, a társaké, akik

  ott állnak sírva még.