Sic transit gloria mundi (Angol)
Neat rows of aging planted palms and eucalypts that chose their own domain lead on to mansions that surround bonsai cathedrals rising on the weeds. They group with their own kind, stand aloof, avoid the snaking moats and sandstone fingers once erect, now slouching, season gnarled.
The ledgers of polished black granite, aligned, as if by the sun, follow its course, reflect on passing and each, with numbers in gold, proclaims the year of Creation.
A tower, pointing to heaven, its wisp smoke uncertain of the way, throws shadows on hedges neatly clipped around a fountain playing endless drivel to roses: those roses amply fed and shielded by walls of nooks too small for pigeons.
The terraces of texture brick are new: in neatly ordered rows they form a town and hide behind facades of stone glossed to mirror the ones who pass.
Beneath their porticoes and hordes of cherubim, the past on porcelain return your gaze and Grecian urns are oozing timeless spring: the plastic bright, refuses to fade away.
Not far from there the marble fields revert to lime, are low and barely seen for natives and the feral offspring shoots of gardens that now no one can recall.
Tucked in the corner by the railway yard, a group of stones much older than the rest, once shielded by a thicket, now exposed, is crumbling since they cleared away the trees.
The natural and the naturalised, with those possessed and dispossessed, are fully integrated now - a million names in stone for all to see -
and two in me. |
Sic transit gloria mundi (Magyar)
Vénülő, ültetett pálmák ápolt sorai, és területhódító eukaliptuszok palotákhoz vezetnek, melyek körbeveszik a gyom fölé emelkedő bonszájkatedrálisokat. Sajátjaikkal csoportosulnak, zárkózottak, kerülik a kígyózó sáncokat és az egykor egyenes, de most már meggörnyedt, évszakoktól bütykös homokkőujjakat.
A fényesre csiszolt, fekete gránit sírfödémek, mintha a naphoz igazultak volna, követik haladását, múlást tükröznek és arany számokkal hirdetik a Teremtés évét megannyian.
Egy menny felé mutató torony, könnyed füstje bizonytalanul választja irányát, árnyat vet a gondosan nyírt sövényre, mely körülvesz egy rózsákhoz végtelenül fecsegő szökőkutat; jól táplált rózsákhoz, melyeket galambdúcnak is túl parányi zugok textúrált téglafalai óvnak.
A vakolatlan téglaház sorok újak: várost alkotnak gondosan rendezetten és fényesre csiszolt kő homlokzatok mögött rejtőznek, melyek visszatükröznek élőt s holtakat.
A díszbejáratok és kerubseregek alatt a múlt porcelánon bámul vissza rád és végtelen tavasz ömlik a görög urnákból: a műanyagvirágok elutasítják az enyészetet.
Nem messze onnan a márványmezők Mélyen fekszenek, mésszé válnak újra, az őshonos növényzet és rég felejtett kertek elvadult hajtásai közt alig láthatón lapulnak.
A pályaudvar melletti sarokban eldugottan, sokkal régebbi kövek csoportosulnak; bozót védte őket egykoron, de mióta a fák ki lettek vágva, porladoznak.
Az itt szülöttek és polgárnak bevettek, megszállottak és kisemmizettek, már teljesen összesítve – millió név kövön, hogy mindenki lássa,
és kettő bennem.
|