Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Levertov, Denise: Kegyetlen ártatlanság (The Malice of Innocence Magyar nyelven)

Levertov, Denise portréja
Mezey Katalin portréja

Vissza a fordító lapjára

The Malice of Innocence (Angol)

A glimpsed world, halfway through the film,
one slow shot of a ward at night

holds me when the rest is quickly
losing illusion. Strange hold,

as of romance, of glamor: not because
even when I lived in it I had

illusions about that world: simply because
I did live there and it was

a world. Greenshaded lamp glowing
on the charge desk, clipboards
stacked on the desk for the night,

sighs and waiting, waiting-for-morning stirrings
in the dim long room, warm, orderly,
and full of breathings as a cowbarn.

Death and pain dominate this world, for though
many are cured, they leave still weak,

still tremulous, still knowing mortality
has whispered to them; have seen in the folding
of white bedspreads according to rule

the starched pleats of a shroud.
                       It's against that frozen
counterpane, and the knowledge too
how black an old mouth gaping at death can look

that the night routine has in itself –
without illusions – glamor, perhaps. It had

a rhythm, a choreographic decorum:
when all the evening chores had been done

and a multiple restless quiet listened
to the wall-clock's pulse, and turn by turn

the two of us made our rounds
on tiptoe, bed to bed,

counting by flashlight how many pairs
of open eyes were turned to us,

noting all we were trained to note,
we were gravely dancing – starched

in our caps, our trained replies,
our whispering aprons – the well-rehearsed

pavanne of power. Yes, wasn't it power,
and not compassion,
                                gave our young hearts
their hard fervor? I hated

to scrub out lockers, to hand out trays of
unappetizing food, and by day, or the tail-end of night

(daybreak dull on gray faces - ours and theirs)
the anxious, hurry, the scolding old-maid bosses.
But I loved the power
of our ordered nights,

         gleaming surfaces I'd helped to polish
making patterns in the shipshape
halfdark –
                 loved
the knowing what to do, and doing it,
list of tasks getting shorter

hour by hour. And knowing
all the while that Emergency
might ring with a case to admit, anytime,

if a bed were empty. Poised.
ready for that.
                      The camera
never returned to the hospital ward,

the story moved on into the streets,
into the rooms where people lived.

But I got lost in the death rooms a while,
remembering being (crudely, cruelly,
just as a soldier or one of the guards
from Dachau might be) in love with order,

an angel like the chercheuses de poux, floating
noiseless from bed to bed,

smoothing pillows, tipping
water to parched lips, writing

details of agony carefully into the Night Report.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.jstor.org/discover

Kegyetlen ártatlanság (Magyar)

Fölvillanó világ, a film közepe táján
egy éjszakai kórterem lassú képsora

tart hatalmában, mikor a többi már
elveszíti varázsát. Különös hatalom,

mint egy románcé, fölragyogásé: nem mintha
illúzióim lettek volna arról a világról

amikor benne éltem: csak mert
én éltem benne és mert külön

világ volt. Égő, zöld ernyős lámpa
a zsúfolt ügyeletes asztalon, akasztós kórlapok
egymásra rakva éjszakára az asztalon,

sóhajok és várakozás, holnapra-váró forgolódás
a homályos, hosszú, meleg, rendbe tett,
tehénistállóhoz hasonlón lélegzettel teli teremben.

Ezt a világot halál és kín uralja, habár
sokakat meggyógyítanak, mégis erőtlen mennek el,

mégis remegve, mégis tudják, hogy a
halandóság suttogott nekik; a szabály szerint
hajtogatott fehér takarókban meglátták

a szemfedő kikeményített ráncait.
                                               A fagyfehér
ágytakarók között, és annak ellenére is, hogy tudtuk,
milyen mély a halált tátogó öreg száj,

az éjszakai ügyeletnek önmagában –
minden illúzió nélkül – varázsa van. Ritmusa

volt, koreográfikus szabályai:
ha már bevégeztük az összes esti munkát

s csak a sokrétűen nyugtalan csönd figyelte
a falióra pulzusát, kettősünk újra s újra

eljárta ágytól ágyig
lábujjhegyen a fordulókat,

zseblámpafénynél számolva, hány
nyitott tekintet fordult felénk,

figyelve mindent, amit megtanultunk, hogy figyeljünk,
táncoltunk ünnepélyesen – a főkötőnkben,

betanult válaszunkban, susogó
kötényünkben kikeményítve mi magunk is – jól előadott

táncát a hatalomnak. Igen, mert nem a hatalom volt-e,
és nem, nem a részvét,
                                  ami fiatal szivünket
nehéz lázuknak adta? Gyűlöltem

a szekrénysúrolást, az unalmas ételek
tálcáit osztani és nappal vagy az éjszaka végén

(a szürke arcokon -miénken s az övéken- fakó virradat)
a kedvetlen hajszát, a veszekedő vénlány-főnököket
De szerettem rendezett
éjszakáink hatalmát,

a megcsillanó felületeket, amiket az én kezem is
fényesített, a hajóforma félhomályba
rajzolódó alakzatokat –
                  szerettem
tudni, hogy mi a teendő, s tenni is,
a feladatok listáját, ami óráról órára

rövidebb. És tudni
mindeközben, hogy a Baleseti Ügyelet
felvételért csöngethet bármikor,

ha volna üres ágy. Feszülten,
készen erre.
                 A kamera
nem tért vissza többé a kórterembe,

az utcákra ment ki a mese,
a szobákba, ahol élnek az emberek.

De én még egy darabig ottmaradtam a halál szobáiban
és visszaemlékeztem arra a rendbe szerelmes angyalra
(nyers, kegyetlen, mint egy katona vagy mint a
dachaui őrség lehetett),

olyan, mint a chercheuses de poux*, hangtalan
lebeg ágytól ágyig,

elsimítja a párnákat, vizet csöppent
a cserepes ajakra és írja

figyelmesen az ügyeleteskönyvbe a haldoklás részleteit.

* Tetükereső (Lásd: Arthur Rimbaud)



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://irc.sunchat.hu/vers/

minimap