Lovecraft, H. P.: Nemesis

Through the ghoul-guarded gateways of slumber,

   Past the wan-mooned abysses of night,

I have lived o'er my lives without number,

   I have sounded all things with my sight;

And I struggle and shriek ere the daybreak, being driven to madness with fright.

I have whirled with the earth at the dawning,

   When the sky was a vaporous flame;

I have seen the dark universe yawning

   Where the black planets roll without aim,

Where they roll in their horror unheeded, without knowledge or lustre or name.

I had drifted o'er seas without ending,

   Under sinister grey-clouded skies,

That the many-forked lightning is rending,

   That resound with hysterical cries;

With the moans of invisible daemons, that out of the green waters rise.

I have plunged like a deer through the arches

   Of the hoary primoridal grove,

Where the oaks feel the presence that marches,

   And stalks on where no spirit dares rove,

And I flee from a thing that surrounds me, and leers through dead branches above.

I have stumbled by cave-ridden mountains

   That rise barren and bleak from the plain,

I have drunk of the fog-foetid fountains

   That ooze down to the marsh and the main;

And in hot cursed tarns I have seen things, I care not to gaze on again.

I have scanned the vast ivy-clad palace,

   I have trod its untenanted hall,

Where the moon rising up from the valleys

   Shows the tapestried things on the wall;

Strange figures discordantly woven, that I cannot endure to recall.

I have peered from the casements in wonder

   At the mouldering meadows around,

At the many-roofed village laid under

   The curse of a grave-girdled ground;

And from rows of white urn-carven marble, I listen intently for sound.

I have haunted the tombs of the ages,

   I have flown on the pinions of fear,

Where the smoke-belching Erebus rages;

   Where the jokulls loom snow-clad and drear:

And in realms where the sun of the desert consumes what it never can cheer.

I was old when the pharaohs first mounted

   The jewel-decked throne by the Nile;

I was old in those epochs uncounted

   When I, and I only, was vile;

And Man, yet untainted and happy, dwelt in bliss on the far Arctic isle.

Oh, great was the sin of my spirit,

   And great is the reach of its doom;

Not the pity of Heaven can cheer it,

   Nor can respite be found in the tomb:

Down the infinite aeons come beating the wings of unmerciful gloom.

Through the ghoul-guarded gateways of slumber,

   Past the wan-mooned abysses of night,

I have lived o'er my lives without number,

   I have sounded all things with my sight;

And I struggle and shriek ere the daybreak, being driven to madness with fright.

Álmok ördöngös kapuján által,

s túl az éj hold-sápadt mélységein,

zenét szőttem szemem sugarával,

s számolatlan éltem életeim,

de most csak kínlódom és sikoltok, ha a reggel jő odakinn.

Én még együtt forogtam a Földdel,

léte hajnalán, míg láng volt az ég.

Engem az űrnek sötétje tölt el,

hol a bolygókra nincs szabva vég,

hol csak gördülnek dúlt iszonyatban és nevük sincs, fényük sem ég.

Én a tengerek felett suhantam

vég nélkül a baljós égbolt alatt,

amely dús volt sok tébolyult hangban,

és a villámoktól széjjelhasadt;

hol láthatatlan zöldvizi rémek siralma reám szakadt.

Én alámerültem, mint a szarvas

amely ősi lombot félreseper,

hol jelen van valami hatalmas,

mi büszkén jár, hol más lépni se mer.

S most futok attól, mi körülvesz s a holt ágak közül figyel.

Nekem hegyekben botlott a lábam,

rajtuk zord barlangok gyűrésnyoma.

Szomjam ködszagú forrás tavában

oltám, mely lápokba csorog tova,

s a dolgot, mit átkos hegytóban láttam, nem bírnám többé soha.

Nincs, mi előttem repkény-fedett vár

lakatlan termében rejtve legyen,

hol ha a Hold a völgyek felett jár

falain szőtteseket lát szemem:

különös lények, disszonáns formák, felidézni nagy kín nekem.

Én az ablakokból, megigézten,

az egyre porladó mezőkön át

egy sírok övezte falura néztem,

mely magán hordta az átok nyomát;

S most márványba vájt urnák sorában hallgatom a világ zaját.

Én a koroknak sírját kísértém,

s szálltam a rémületnek szárnyain,

ahol füst fakad Erebosz mérgén,

s hófödte gleccserből kihalt a szín,

oly földön, hol a pusztaság napja tort ül az kedv halmain.

Én már vén vagyok, mikor az első

fáraó a Nílus trónjára ül,

mikor korokat dajkál a bölcső,

bűnös csak én vagyok, én egyedül,

s az ember még tiszta és boldog s égi kegyben részesül.

Ó, nagy volt az én lelkemnek bűne,

és olyan nagy a rá mért kárhozat,

égi fény rá hiába vetülne

és enyhülést a sír sem tartogat:

lent végtelen korokon át ont rá kegyetlen, bús átkokat.

Álmok ördöngös kapuján által,

s túl az éj hold-sápadt mélységein,

zenét szőttem szemem sugarával,

s számolatlan éltem életeim,

de most csak kínlódom és sikoltok, ha a reggel jő odakinn.