Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Lowell, Robert: Utolsó délutánom Devereux Winslow bácsikámnál (My Last Afternoon With Uncle Devereux Winslow Magyar nyelven)

Lowell, Robert portréja

My Last Afternoon With Uncle Devereux Winslow (Angol)

I

“I won’t go with you. I want to stay with Grandpa!”

That’s how I threw cold water

on my Mother and Father’s

watery martini pipe dreams at Sunday dinner.

... Fontainebleau, Mattapoisett, Puget Sound....

Nowhere was anywhere after a summer

at my Grandfather’s farm.

Diamond-pointed, athirst and Norman,

its alley of poplars

paraded from Grandmother’s rose garden

to a scary stand of virgin pine,

scrub, and paths forever pioneering.

 

One afternoon in 1922,

I sat on the stone porch, looking through

screens as black-grained as drifting coal.

Tockytock, tockytock

clumped our Alpine, Edwardian cuckoo clock,

slung with strangled, wooden game.

Our farmer was cementing a root-house under the hill.

One of my hands was cool on a pile

of black earth, the other warm

on a pile of lime. All about me

were the works of my Grandfather’s hands:

 

snapshots of his Liberty Bell silver mine;

his high school at Stuttgart am Neckar;

stogie-brown beams; fools’-gold nuggets;

octagonal red tiles,

sweaty with a secret dank, crummy with ant-stale;

a Rocky Mountain chaise longue,

its legs, shellacked saplings.

A pastel-pale Huckleberry Finn

fished with a broom straw in a basin

hollowed out of a millstone.

Like my Grandfather, the décor

was manly, comfortable,

overbearing, disproportioned.

 

What were those sunflowers? Pumpkins floating shoulder-high?

It was sunset, Sadie and Nellie

bearing pitchers of ice-tea,

oranges, lemons, mint, and peppermints,

and the jug of shandygaff,

which Grandpa made by blending half and half

yeasty, wheezing homemade sarsaparilla with beer.

The farm, entitled Char-de-sa

in the Social Register,

was named for my Grandfather’s children:

Charlotte, Devereux, and Sarah.

No one had died there in my lifetime ...

Only Cinder, our Scottie puppy

paralyzed from gobbling toads.

I sat mixing black earth and lime.

 

II

I was five and a half.

My formal pearl gray shorts

had been worn for three minutes.

My perfection was the Olympian

poise of my models in the imperishable autumn

display windows

of Rogers Peet’s boys’ store below the State House

in Boston. Distorting drops of water

pinpricked my face in the basin’s mirror.

I was a stuffed toucan

with a bibulous, multicolored beak.

 

III

Up in the air

by the lakeview window in the billiards-room,

lurid in the doldrums of the sunset hour,

my Great Aunt Sarah

was learning Samson and Delilah.

She thundered on the keyboard of her dummy piano,

with gauze curtains like a boudoir table,

accordionlike yet soundless.

It had been bought to spare the nerves

of my Grandmother,

tone-deaf, quick as a cricket,

now needing a fourth for “Auction,”

and casting a thirsty eye

on Aunt Sarah, risen like the phoenix

from her bed of troublesome snacks and Tauchnitz classics.

 

Forty years earlier,

twenty, auburn headed,

grasshopper notes of genius!

Family gossip says Aunt Sarah

tilted her archaic Athenian nose

and jilted an Astor.

Each morning she practiced

on the grand piano at Symphony Hall,

deathlike in the off-season summer—

its naked Greek statues draped with purple

like the saints in Holy Week....

On the recital day, she failed to appear.

 

IV

I picked with a clean finger nail at the blue anchor

on my sailor blouse washed white as a spinnaker.

What in the world was I wishing?

... A sail-colored horse browsing in the bullrushes ...

A fluff of the west wind puffing

my blouse, kiting me over our seven chimneys,

troubling the waters....

As small as sapphires were the ponds: Quittacus, Snippituit,

and Assawompset, halved by “the Island,”

where my Uncle’s duck blind

floated in a barrage of smoke-clouds.

Double-barreled shotguns

stuck out like bundles of baby crow-bars.

A single sculler in a camouflaged kayak

was quacking to the decoys....

 

At the cabin between the waters,

the nearest windows were already boarded.

Uncle Devereux was closing camp for the winter.

As if posed for “the engagement photograph,”

he was wearing his severe

war-uniform of a volunteer Canadian officer.

Daylight from the doorway riddled his student posters,

tacked helter-skelter on walls as raw as a boardwalk.

Mr. Punch, a water melon in hockey tights,

was tossing off a decanter of Scotch.

La Belle France in a red, white and blue toga

was accepting the arm of her “protector,”

the ingenu and porcine Edward VII.

The pre-war music hall belles

had goose necks, glorious signatures, beauty-moles,

and coils of hair like rooster tails.

The finest poster was two or three young men in khaki kilts

being bushwhacked on the veldt—

They were almost life-size....

 

My Uncle was dying at twenty-nine.

“You are behaving like children,”

said my Grandfather,

when my Uncle and Aunt left their three baby daughters,

and sailed for Europe on a last honeymoon ...

I cowered in terror.

I wasn’t a child at all—

unseen and all-seeing, I was Agrippina

in the Golden House of Nero....

Near me was the white measuring-door

my Grandfather had penciled with my Uncle’s heights.

In 1911, he had stopped growing at just six feet.

While I sat on the tiles,

and dug at the anchor on my sailor blouse,

Uncle Devereux stood behind me.

He was as brushed as Bayard, our riding horse.

His face was putty.

His blue coat and white trousers

grew sharper and straighter.

His coat was a blue jay’s tail,

his trousers were solid cream from the top of the bottle.

He was animated, hierarchical,

like a ginger snap man in a clothes-press.

He was dying of the incurable Hodgkin’s disease....

My hands were warm, then cool, on the piles

of earth and lime,

 

a black pile and a white pile....

Come winter,

Uncle Devereux would blend to the one color.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://oldpoetry.com/opoem

Utolsó délutánom Devereux Winslow bácsikámnál (Magyar)

I

„Nem megyek, Itt maradok Nagyapával!"

Így fröcsköltem hideg vizet

Apa és Anya szódás-martini

álmaira a vasárnapi vacsoránál.

... Fontainebleau, Mattapoisett, Puget Sound...

Egy hely sem számított a Nagyapám

birtokán töltött nyár után.

A farm gyémánthegyű, szomjas és normandiai

nyárfáinak sora

Nagyanya rózsakertjéből vonult ki

a szűz fenyő, a cserje s az örökké

cserkésző ösvények borzongó őrhelyére.

 

1922 egyik délutánján

a kőverandán ülve néztem át

a napellenző szénzuhatagként fekete magvú vásznán.

Tikkitak, tikkitak,

Edward-kori, kakukkos óránkon az idő kattogva haladt

a faragott trófeák gyűrűjében.

A domb alján melegágyat cementezett a bérlő.

Egyik kezem egy fekete földkupacon

hűsölt, a másik egy kupacnyi mészen

melegedett. Egész környezetem

Nagyapám keze munkájára vallott:

 

a Szabadság Harangja ezüstbánya amatőrfotói,

a Stukkert am Neckar-i gimnáziumé;

szivarszín gerendák; piritrögök;

rejtelmes nyirkot izzadó, hangyahúgytól dagadt,

nyolcszögű vörös cserepek;

egy Sziklás Hegység heverő,

lábai sellakkal bevont facsemeték.

Egy pasztellszínű Huckleberry Finn

cirokszál-bottal horgászott serényen

a malomkőből kivájt medence vizében.

A díszlet, akár Nagyapám,

férfias és lakályos,

hatalmaskodó és aránytalan volt.

 

Mi voltál, napraforgó? Váll-magasan habzó úritök?

Lement a nap, Sadie és Nellie

jegelt teával teli korsót,

narancsot, citromot, mentát és borsmentát hozott

s egy köcsög kevertet Nagypapa-módra,

amit fele-fele arányban ő maga kevert habosra

házilag kifőzött szárcsagyökérrel bolondítva el a sört.

A farm, melyet Char-de-sa néven említett

a Társasági Rangsor,

Nagyapám gyermekeiről kapta nevét:

Charlotte-ról, Devereux-ről és Sarah-ról.

Senkit sem láttam ott meghalni életemben.

Csak Cindert, skót kölyökkutyánkat

mérgezték meg a fölhabzsolt varangyok.

Ültömben földet és meszet kevertem.

 

II

Öt és fél éves voltam.

Gyöngyszürke és rövid egyennadrágomat

három perce viseltem.

Szememben a tökély a próbabábuk olimposzi póza volt

Rogers Peet fiúruha-üzletének múlhatatlan

őszi kirakatában,

mely Bostonban az Államház alatt

terpeszkedett. Szökőkútpermettől ragyás

arcom tükrözte a medence.

Kitömött tukánnak, még csőröm is volt:

borvirágos szivárvány.

 

III

Fönn a magasban,

a napnyugta bágyatag bíborába öltözött

biliárdszoba tóra nyíló ablaka mögött

Nagyanyám nénje, Sára néni

a Sámson és Delilát gyakorolva

a billentyűket döngette a néma-zongorán,

mely csipkefátylasan úgy festett, akár egy pipereasztal,

s bár harmonikaszerű volt, de hangtalan.

Valamikor azért került a házba,

hogy Nagyanya idegeit kímélje,

mert ő botfülű volt és fürge, mint a tücskök,

minduntalan egy negyedikre vágyott a "licithez"

és szomjas szemmel méregette Sára nénit,

ha az főnixként kelve ki az ágyból

föltámadt a kínos falatok s a Tauchnitz Klasszikusok

porából.

 

Négy évvel korábban,

húszévesen, gesztenyebarnán,

a káprázatos szöcskeszökdelés a hangokon!

A családi legenda szerint Sára néni

egyszer fölhúzta archaikusan athéni orrát

és kidobott egy Astort.

Minden délelőtt gyakorolt a nagy hangversenyzongorán

a Városi Zeneteremben,

mely holtan tátongott a nyári uborkaszezonban –

csupasz görög szobrai bíborba takarva,

akár a Nagyhéten a szentek...

A koncerten a néni nem jelent meg.

 

IV

Tiszta körmömmel kaparásztam a kék színű horgonyt

fővitorla-fehérre mosott matrózblúzomon.

A világnak milyen csodáját áhítottam?

... Egy sás közt legelésző vitorlavászon-lovat...

A szöszös nyugati szelet, hogy blúzomat dagasztva

szárnyaljon velem

és sarkantyút vágjon a vízbe...

Apró zafír volt a három tavacska: Quittacus, Snippituit

s Assawompset, közéjük ékelődött a „Sziget",

hol Nagybátyám kacsalesen

füstfellegek záróködében lebegett.

A kétcsövű vadászpuskák úgy meredeztek,

mint miniatűr feszítővasak.

Az egy szál evezős az álcázott kajakban

a csalikkal hamiskodott...

 

A vizek gyűrűjébe épített kabinnak

már bedeszkázták néhány ablakát.

Devereux bácsi télre bezárta a tábort.

Mintha egy „eljegyzési fényképhez" ülne éppen

modellt,

úgy feszített szilárdan

a kanadai önkéntes tisztek háborús uniformisában.

Az ajtónyílás fénye megrostálta diákmázolmányait,

melyeket összevissza szögezett a nyers pallófalakra.

Egy pólószárban deli görögdinnye, Punch úr

címkés üvegből skót whiskyt nyakalt.

Vörös, fehér és kék tógájában La Belle France

épp elfogadta „pártfogója” karját,

amit feléje nyújtott az együgyű és malacképű VII. Edward.

A háború előtti operettek szépei:

libanyakkal, cikornyás kézjeggyel, ékesen a szépségtapasztól,

és csigás hajuk akár a kakastoll.

Legszebben néhány zsávoly-skótszoknyás, harcias ifjú mutatott

szorongatott helyzetben a szavannán -

ők majdnem életnagyságban voltak élvezhetők...

 

Nagybátyámat huszonkilenc évesen tették le a földbe.

"Úgy viselkedtek, mint a gyerekek"

dohogott Nagyapám,

mikor Bácsikám s Nénikém három gyereklányt hátrahagyva

elhajózott Európába kései nászutasnak.

Rémülten összébb kuporodtam.

Nekem egy porcikám sem volt gyerek –

láthatatlan és látva-látó,

Nero Aranyházában Agrippina voltam...

A fehér méredzkedő-ajtó közelében ültem,

melyen Nagyapa jelölgette bácsikám növekedését.

1911-ben, hat láb magasan a ceruza megállt.

Devereux bácsikám ott állt mögöttem,

miközben én a kőlapokon kuporogva

piszkáltam matrózblúzom horgonyát.

Kikefélkedve ragyogott, mint Bayard, a hátaslovunk.

Az arca halovány volt.

A kék kabát s a krémszínű nadrág

metszőbb s egyenesebb.

Kék-szajkó-farktolla kabáthoz

nadrágja: palack nyakában a tejszín.

Ő maga élénk, akkurátus,

mint egy ruhásszekrényben lakó mézeskalács-ember.

Gyógyíthatatlan Hodgkin-kórja vitte el...

Egyik kezem meleg volt, hűs a másik

a föld- meg a mészkupacon,

egy fekete halmon meg egy fehéren...

Jöjj, tél,

Devereux bácsikám beleolvadna egy színedbe!



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://canadahun.com/forum

minimap