Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Lowell, Robert: Waking Early Sunday Morning

Lowell, Robert portréja

Waking Early Sunday Morning (Angol)

O to break loose, like the chinook

salmon jumping and falling back,

nosing up to the impossible

stone and bone-crushing waterfall –

raw-jawed, weak-fleshed there, stopped by ten

steps of the roaring ladder, and then

to clear the top on the last try,

alive enough to spawn and die.

 

Stop, back off.  The salmon breaks

water, and now my body wakes

to feel the unpolluted joy

and criminal leisure of a boy –

no rainbow smashing a dry fly

in the white run is free as I,

here squatting like a dragon on

time's hoard before the day's begun!

 

Vermin run for their unstopped holes;

in some dark nook a fieldmouse rolls

a marble, hours on end, then stops;

the termite in the woodwork sleeps –

listen, creatures of the night

obsessive, casual, sure of foot,

go on grinding, while the sun’s

daily remorseful blackout dawns.

 

Fierce, fireless mind, running downhill.

Look up and see the harbor fill:

business as usual in eclipse

goes down to the sea in ships –

wake of refuse, dacron rope,

bound for Bermuda or Good Hope,

all bright before the morning watch

the wine-dark hulls of yawl and ketch.

 

I watch a glass of water wet

with a fine fuzz of icy sweat,

silvery colors touched with sky,

serene in their neutrality –

yet if I shift, or change my mood,

I see some object made of wood,

background behind it of brown grain,

to darken it, but not to stain.

 

O that the spirit could remain

tinged but untarnished by its strain!

Better dressed and stacking birch,

or lost with the Faithful at Church –

anywhere, but somewhere else!

And now the new electric bells,

clearly chiming, "Faith of our fathers,"

and now the congregation gathers.

 

O Bible chopped and crucified

in hymns we hear but do not read,

none of the milder subtleties

of grace or art will sweeten these

stiff quatrains shoveled out four-square –

they sing of peace, and preach despair;

yet they gave darkness some control,

and left a loophole for the soul.

 

No, put old clothes on, and explore

the corners of the woodshed for

its dregs and dreck: tools with no handle,

ten candle-ends not worth a candle,

old lumber banished from the Temple,

damned by Paul’s precept and example,

cast from the kingdom, banned in Israel,

the wordless sign, the tinkling cymbal.

 

When will we see Him face to face?

Each day, He shines through darker glass.

In this small town where everything

is known, I see His vanishing

emblems, His white spire and flag-

pole sticking out above the fog,

like old white china doorknobs, sad,

slight, useless things to calm the mad.

 

Hammering military splendor,

top-heavy Goliath in full armor –

little redemption in the mass

liquidations of their brass,

elephant and phalanx moving

with the times and still improving,

when that kingdom hit the crash:

a million foreskins stacked like trash ...

 

Sing softer!  But what if a new

diminuendo brings no true

tenderness, only restlessness,

excess, the hunger for success,

sanity or self-deception

fixed and kicked by reckless caution,

while we listen to the bells –

anywhere, but somewhere else!

 

O to break loose.  All life's grandeur

is something with a girl in summer ...

elated as the President

girdled by his establishment

this Sunday morning, free to chaff

his own thoughts with his bear-cuffed staff,

swimming nude, unbuttoned, sick

of his ghost-written rhetoric!

 

No weekends for the gods now.  Wars

flicker, earth licks its open sores,

fresh breakage, fresh promotions, chance

assassinations, no advance.

Only man thinning out his kind

sounds through the Sabbath noon, the blind

swipe of the pruner and his knife

busy about the tree of life ...

 

Pity the planet, all joy gone

from this sweet volcanic cone;

peace to our children when they fall

in small war on the heels of small

war – until the end of time

to police the earth, a ghost

orbiting forever lost

in our monotonous sublime.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.blueridgejournal.com

Ébredés vasárnap hajnalán (Magyar)

Ó megszabadulni indián

lazacként, mely föl-lesuhan

szimatolva a pokoli

kő- s csont-zúzó vizesés felé -

nyers áll, puha hús a bömbölő

létra előtt, míg itt az idő,

s végsőt szökik s ott fönn terem

az ívni, halni elég eleven.

 

Megállj, takarodj! Fölszínre evez

a lazac, s testem ébredez

kiélvezni a tiszta békét

s a fiúk vétkes henyeségét -

szivárvány-csali az ég-zuhatag

habjában nálam nem szabadabb,

ki sárkányként kucorgók itt

a konc időn, míg hajnalodik.

 

A féreg öblös lyukba tér;

órákig görget egy egér

golyót a sarokban, abbahagyja;

termesz vet ágyat az ácsolatba -

halld az éj-szülte, vad, veszett

és biztos-léptű lényeket:

tovább rágcsálnak, míg az új nap

nyomorult sötétsége virrad.

 

Ádáz, hanyatló hamu-elme.

Nézz föl s látod, a kikötő telve:

míg szokás szerint pang,

az üzlet hajókon vág neki a viznek -

koszos farhullám, dacron-szál,

Jó Reménység vagy Bermuda vár,

mielőtt bő tűz mosogat

borvörös törzsű yachtokat.

 

Egy kancsó vizet bámulok,

falán pelyhedzik a jég-nyirok,

ezüst színek és némi menny,

sugárzik a derűs közöny -

de ha gondolok egyet, hirtelen

valami deszka-holmit lát szemem,

a barna magvak háttere

árnyalja, de nem mocskolja be.

 

Ó ha megmaradhatna a lélek

űzetve is árnyban a fénynek!

Jobb öltözetben s fát hasogatva,

pusztulva új Keresztes Hadba -

akárhol másutt, csak nem itt!

És új villany-harangjaink

„Atyáink hitét" zengve zengik,

s a gyülekezet fölsereglik.

 

Ó Biblia, kit keresztre feszít,

hogy föl nem fogjuk himnuszaid,

szellem és szépség szelídebb

elméssége nem enyhiti meg

e keményre kalapált vers szakokat -

békét zengnek, halálosat;

de mégis uralják a sötétet,

és réseiken bújhat ki a lélek.

 

Nem, öltsd magadra a régi ruhát

a fás kamrát kutatni át:

szenny s piszok közt: szerszám, nyeletlen,

tíz gyertya-csonk, de gyertya egy sem,

a Templom kiokádta lomtár,

mit szóval s tettel ostoroz Pál,

száműz a király, tilt Izrael:

pengő cintányér, néma jel.

 

Meglátjuk-e szemtől szembe Őt?

Mind feketébb üvegen csillan át.

E községben, amit ismerek rég,

látom sok pusztuló jelét,

fehér tornyát, zászló-sudarát,

mely porcelán fogantyúként

mered ki a ködből: ócska, únt, lom,

hogy segítsen a tébolyulton.

 

Kapatos, vértes Góliát

kovácsol hadi-glóriát -

nem töri magát a csőcselék,

hogy megtagadja fegyverét,

az elefántot és phalanxot,

mely halad a korral s mind viharzóbb;

ha a királyság lő bakot:

millió fityma szennye ott...

 

Szólj lágyabb szót! De mit, ha az

új diminuendo nem hoz igaz

enyhülést, csak álmatlan éjt,

veszett versenyt a sikerért,

csak józan öncsalást, amit

őrült óvatosság vadít,

míg konganak harangjaink -

akárhol másutt, csak nem itt!

 

Ó megszabadulni. A földi dicsőség

lány, akit megszédít a hőség...

akár az Elnököt az eszme,

ha társadalmával övezve

ma reggel, mint beszédes hal,

úszkál az agytröszt tagjaival,

kik meztelenül tempózva utálják

más-agyalta retorikáját.

 

Nincs szünnap a mennyben. Háború süt

föl, a föld nyalogatja nyílt sebeit,

csupa friss törés, friss rang,

sietős gyilkosság, nincs haladás.

Csak az ember véknyul az Ünnepnap

delén kedves hanggá, a vak

favágó kezében a balta

az élet fáját hasogatja....

 

Szánd meg bolygónkat, gyászba borult

ez az édes vulkáni kúp;

béke fiúnkra, ha földre veri

helyi háborút követő helyi

háború - míg, kémlelni a földet a lét

végnapjáig, valami szellem

köröz a végtelenben

únt gőgünk kárhozottjaként.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://forum.index.hu

minimap