Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Lowry, Malcolm: Under the Volcano (opening detail)

Lowry, Malcolm portréja

Under the Volcano (opening detail) (Angol)

To Margerie, my wife


Many things are formidable,

and yet nothing is quite so formidable as man.

Over the gray sea

and the storming south wind,

Through the foam and welling of the waves,

he makes his perilous way;

The Earth also, highest of the deities, who

never shows fatigue, nor exhaustion, nor decay,

Ever he furrows and ploughs, year on year,

with his ploughshare, muzzles and horses.


The light-seeking birds of the air

he stalks and traps, the wild beasts of

the forest, and the salty brood of the sea,

he catches with his richly woven net–

He, the cunning one, and by his arts he achieves

mastery of the savage game, of the creatures who

wind their way upon the heights,

tamed through his wondrous art,

And the defiant steed

he bends to his will under the bit.


Speech and wind-driven thoughts and emotions

form the foundation upon which he builds the city,

All of this he has taught himself; and to take

shelter before the inhospitable torrents

of the heavens, and the freeze of the winter sky.

He is prepared for everything; against nothing

does he want for protection. Even against once

perplexing ailments he has developed an escape.

Only against death has he at last no refuge.


Ode to Man – Antigone



Now I blessed the condition of the dog and toad, yea, gladly would I have been in the condition of the dog or horse, for I knew they had no soul to perish under the everlasting weight of Hell or Sin, as mine was like to do. Nay, and though I saw this, felt this, and was broken to pieces with it, yet that which added to my sorrow was, that I could not find with all my soul that I did desire deliverance.


John Bunyan--Grace Abounding for the Chief of Sinners


Wer immer strebend sich bemüht, den können wir erlösen.

Whosoever unceasingly strives upward... him can we save. 

Goethe Faust



Two mountain chains traverse the republic roughly from north to south, forming between them a number of valleys and plateaux. Overlooking one of these valleys, which is dominated by two volcanoes, lies, six thousand feet above sea-level, the town of Quauhnahuac. It is situated well south of the Tropic of Cancer, to be exact, on the nineteenth parallel, in about the same latitude as the Revillagigedo Islands to the west in the Pacific, or very much farther west, the southernmost tip of Hawaii--and as the port of Tzucox to the east on the Atlantic seaboard of Yucatan near the border of British Honduras, or very much farther east, the town of Juggernaut, in India, on the Bay of Bengal.

The walls of the town, which is built on a hill, are high, the streets and lanes tortuous and broken, the roads winding. A fine American-style highway leads in from the north but is lost in its narrow streets and comes out a goat track. Quauhnahuac possesses eighteen churches and fifty-seven cantinas. It also boasts a golf course and no fewer than four hundred swimming-pools, public and private, filled with the water that ceaselessly pours down from the mountains, and many splendid hotels.

The Hotel Casino de la Selva stands on a slightly higher hill just outside the town, near the railway station. It is built far back from the main highway and surrounded by gardens and terraces which command a spacious view in every direction. Palatial, a certain air of desolate splendour pervades it. For it is no longer a Casino. You may not even dice for drinks in the bar. The ghosts of ruined gamblers haunt it. No one ever seems to swim in the magnificent Olympic pool. The springboards stand empty and mournful. Its jai-alai courts are grass-grown and deserted. Two tennis courts only are kept up in the season.

Towards sunset on the Day of the Dead in November 1939, two men in white flannels sat on the main terrace of the Casino drinking anís. They had been playing tennis, followed by billiards, and their rackets, rainproofed, screwed in their presses--the doctor's triangular, the other's quadrangular--lay on the parapet before them. As the processions winding from the cemetery down the hillside behind the hotel came closer the plangent sounds of their chanting were borne to the two men; they turned to watch the mourners, a little later to be visible only as the melancholy lights of their candles, circling among the distant trussed cornstalks. Dr. Arturo Diaz Vigil pushed the bottle of Anís del Mono over to M. Jacques Laruelle, who now was leaning forward intently.

Slightly to the right and below them, below the gigantic red evening, whose reflection bled away in the deserted swimming pools scattered everywhere like so many mirages, lay the peace and sweetness of the town. It seemed peaceful enough from where they were sitting. Only if one listened intently, as M. Laruelle was doing now, could one distinguish a remote confused sound--distinct yet somehow inseparable from the minute murmuring, the tintinnabulation of the mourners--as of singing, rising and falling, and a steady trampling--the bangs and cries of the fiesta that had been going on all day.

M. Laruelle poured himself another anís. He was drinking anís because it reminded him of absinthe. A deep flush had suffused his face, and his hand trembled slightly over the bottle, from whose label a florid demon brandished a pitchfork at him.

"--I meant to persuade him to go away and get déalcoholisé," Dr Vigil was saying. He stumbled over the word in French and continued in English. "But I was so sick myself that day after the ball that I suffer, physical, really. That is very bad, for we doctors must comport ourselves like apostles. You remember, we played tennis that day too. Well, after I looked the Consul in his garden I sended a boy down to see if he would come for a few minutes and knock my door, I would appreciate it to him, if not, please write me a note, if drinking have not killed him already."

M. Laruelle smiled.

"But they have gone," the other went on, "and yes, I think to ask you too that day if you had looked him at his house."

"He was at my house when you telephoned, Arturo."

"Oh, I know, but we got so horrible drunkness that night before, so perfectamente borracho, that it seems to me, the Consul is as sick as I am." Dr. Vigil shook his head. "Sickness is not only in body, but in that part used to be call soul. Poor your friend he spend his money on earth in such continuous tragedies."

M. Laruelle finished his drink. He rose and went to the parapet; resting his hands one on each tennis racket, he gazed down and around him: the abandoned jai-alai courts, their bastions covered with grass, the dead tennis courts, the fountain, quite near in the centre of the hotel avenue, where a cactus farmer had reined up his horse to drink. Two young Americans, a boy and a girl, had started a belated game of ping-pong on the veranda of the annex below. What had happened just a year ago today seemed already to belong in a different age. One would have thought the horrors of the present would have swallowed it up like a drop of water. It was not so. Though tragedy was in the process of becoming unreal and meaningless it seemed one was still permitted to remember the days when an individual life held some value and was not a mere misprint in a communiqué. He lit a cigarette. Far to his left, in the northeast, beyond the valley and the terraced foothills of the Sierra Madre Oriental, the two volcanoes, Popocatepetl and Ixtaccihuatl, rose clear and magnificent into the sunset. Nearer, perhaps ten miles distant, and on a lower level than the main valley, he made out the village of Tomalín, nestling behind the jungle, from which rose a thin blue scarf of illegal smoke, someone burning wood for carbon. Before him, on the other side of the American highway, spread fields and groves, through which meandered a river, and the Alcapancingo road. The watchtower of a prison rose over a wood between the river and the road which lost itself farther on where the purple hills of a Dore Paradise sloped away into the distance. Over in the town the lights of Quauhnahuac's one cinema, built on an incline and standing out sharply, suddenly came on, flickered off, came on again. "No se puede vivir sin amar," M. Laruelle said... "As that estúpido inscribed on my house."

"Come, amigo, throw away your mind," Dr. Vigil said behind him.

"--But hombre, Yvonne came back! That's what I shall never understand. She came back to the man!" M. Laruelle returned to the table where he poured himself and drank a glass of Tehuacan mineral water. He said:

"Salud y pesetas."

"Y tiempo para gastarlas," his friend returned thoughtfully.

M. Laruelle watched the doctor leaning back in the steamer chair, yawning, the handsome, impossibly handsome, dark imperturbable Mexican face, the kind deep brown eyes, innocent too, like the eyes of those wistful beautiful Oaxaquenan children one saw in Tehuantepec (that ideal spot where the women did the work while the men bathed in the river all day), the slender small hands and delicate wrists, upon the back of which it was almost a shock to see the sprinkling of coarse black hair.

"I threw away my mind long ago, Arturo," he said in English, withdrawing his cigarette from his mouth with refined nervous fingers on which he was aware he wore too many rings. "What I find more--" M. Laruelle noted the cigarette was out and gave himself another anís.

"Con permiso! Dr. Vigil conjured a flaring lighter out of his pocket so swiftly it seemed it must have been already ignited there, that he had drawn a flame out of himself, the gesture and the igniting one movement; he held the light for M. Laruelle. "Did you never go to the church for the bereaved here," he asked suddenly, "where is the Virgin for those who have nobody with?"

M. Laruelle shook his head.

"Nobody go there. Only those who have nobody them with," the doctor said, slowly. He pocketed the lighter and looked at his watch, turning his wrist upwards with a neat flick. "Allons-nous-en," he added, "vámonos," and laughed yawningly with a series of nods that seemed to carry his body forward until his head was resting between his hands. Then he rose and joined M. Laruelle at the parapet, drawing deep breaths. "Ah, but this is the hour I love, with the sun coming down, when ail the man began to sing and all the dogs to bark--"

M. Laruelle laughed. While they had been talking the sky had grown wild and stormy to the south; the mourners had left the slope of the hill. Sleepy vultures, high overhead, deployed down-wind.

"About eight-thirty then, I might go to the cine for an hour."

"Bueno. I will see you this night then, in the place where you know. Remember, I still do not believe you are leaving tomorrow." He held out his hand which M. Laruelle grasped firmly, loving him. "Try and come tonight, if not, please understand I am always interested in your health."

"Hasta la vista."

"Hasta la vista."

--Alone, standing beside the highway down which he had driven four years before on the last mile of that long, insane, beautiful journey from Los Angeles, M. Laruelle also found it hard to believe he was really going. Then the thought of tomorrow seemed well-nigh overwhelming. He had paused, undecided which way to walk home, as the little overloaded bus –Tomalín Zócalo--jounced past him downhill towards the barranca before climbing into Quauhnahuac. He was loth to take the same direction tonight. He crossed the street, making for the station. Although he would not be travelling by train the sense of departure, of its imminence, came heavily about him again as, childishly avoiding the locked points, he picked his path over the narrowgauge lines. Light from the setting sun glanced off the oil tanks on the grass embankment beyond. The platform slept. The tracks were vacant, the signals up. There was little to suggest that any train ever arrived at this station, let alone left it:


FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.mediafire.com

Vulkán alatt (kezdő részlet) (Magyar)

Feleségemnek, Margerie-nek


Sok van, mi csodálatos,

De az embernél nincs semmi csodálatosabb.

Ő az: ki a szürke

Tengeren átkel,

A téli viharban

Örvénylő habokon,

S Gaiát, a magasztos istennőt,

Zaklatja a meg-megújulót

Évről évre az imbolygó ekevassal,

Fölszántva lovával a földet.


Szárnyas madarak könnyűszivű

Népére, az erdő vadjaira

Készítik a hurkot,

A sósvizü tengerben lakozó

Halakat hálóval fogja meg

A férfi, ki ésszel él.

Szolgáivá tette okos leleménnyel

A hegyek meg a rétek állatait,

A lobogóhajú paripának és a bikának

Nyakába vetette igáját.


És a beszédet és a széllel

Versenyző gondolatot meg a törvényt

Tanulja, a városrendezőt,

Lakhatatlan szirteken

Tűző nap forró sugarát s a fagyot

Kikerülni ügyes, mindenben ügyes,

Ha akármi jön, ám a haláltól

Nem tud menekülni,

De gyógyírt a nehéz nyavalyákra kigondol.


Szophoklész – Antigoné

Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása.


Dicsőítettem az eb meg a varangy életét, igenbizony, boldog lettem volna, ha az eb vagy ló életét élem, mert tudtam, hogy nincs lelkük, mint nekem, hogy megszakadna a Pokol vagy Bűn örök súlya alatt. S bár láttam ezt, éreztem, s keservesen megsínylettem, bánatom csak nőtt, mert nem vettem észre, hogy igaz lelkemből kívánnám a megváltásomat.


John Bunyan: Bőséges Kegyelem a Bűnősök Bűnösének


Ki holtig küzdve fáradoz, az megváltást remélhet.


Goethe: Faust I.

Kálnoky László fordítása




A köztársaságot két hegylánc szeli át többé-kevésbé észak-déli irányban, s zár körbe számos völgyet és fennsíkot. E völgyek fölött, amelyeken két tűzhányó uralkodik, mintegy kétezer méter magasságban fekszik Quauhnahuac. A Ráktérítőtől jóval délebbre van, hogy pontosak legyünk, épp a tizenkilencedik szélességi körön, majdnem egy vonalban nyugat felé a csendes-óceáni Revillagigedo-szigetekkel, vagy még sokkal nyugatabbra Hawaii legdélibb csücskével, kelet felé pedig a yucatani Tzucox kikötőjével, az atlanti parton, Brit Honduras határán; vagy még sokkal keletebbre, az indiai Juggernaut városával, a Bengáli-öbölben.

A hegyre épült város falai magasak, utcái és sikátorai tekervényesek, hepehupásak, útjai kanyargósak. A városba észak felől bevezető pompás, amerikai mintájú autóút keskeny utcákba vész, és kecskecsapásban folytatódik. Quauhnahuacnak tizennyolc temploma és ötvenhét kocsmája vari. Ezenkívül egy golfpályával, sok fényes szállodával s nem kevesebb, mint négyszáz közületi vagy magán-úszómedencével dicsekedhet, ezeket  mind a hegyekből szakadatlanul alázúduló víz táplálja.

A Hotel Casino de la Selva egy valamivel magasabb hegyen áll, közvetlenül a város határán, közel a vasútállomáshoz. Az országúttól távol épült, kertek és teraszok övezik, s ezekről tágas kilátás nyílik mindenfelé. Palotaszerű épület, a sivár pompa levegője lengi körül. Mert már nem kaszinó többé. Az ember még egy pohár italra sem vethet kockát. Leégett kártyások szellemei kísértik. A pompás versenyuszodában mintha már senki nem úszna, A trambulinok gyászosan üresek. A pelotapályák kihaltak, benőtte őket a fű. Teniszpályát is csak a szezonban tartanak rendben kettőt.

1939 novemberében, halottak napján, napnyugta táján két, fehér flanellbe öltözött férfi ült a kaszinó főteraszán, és ánizspálinkát ivott. Tenisszel kezdték, aztán biliárdoztak, ütőjük, vízhatlan huzatban, présbe csavarozva – a doktoré háromszögű volt, a másiké négyszögű – a mellvéden hevert előttük. Ahogy a temető felől kanyargó körmenet a szálloda háta mögött, a domboldalon közelebb ért, megütötte a két férfi fülét a panaszos énekszó; megfordultak, hogy a siratókat szemügyre vegyék, de azok csak valamivel később váltak láthatóvá, mikor gyertyáik szomorú fénye már a távoli kukoricaszár-kötegek közt imbolygott. Dr. Arturo Diaz Vigil odatolta az Anis del Monós palackot M. de Laruelle-nek, az meg figyelmesen előrehajolt.

Kissé jobbra alattuk, a roppant vörös ég alatt, melynek vére megannyi szétszórt, lidércesen csillogó, elhagyatott úszómedencébe folyt el, békésen, bájosan terült el a város. Innét, ahol ültek, legalábbis békésnek tetszett. Csak ha az ember feszülten figyelt, mint most M. Laruelle, tudta kivenni a távoli, zűrzavaros hangot – más volt, mégis beleolvadt a siratók halk, föl-fölcsapó, el-elhalkuló énekszavából, egyenletes lábdobogásából összeálló zsongásba –, az egész álló nap tartó fiesta vad kurjongatását, durrogtatását.

M. Laruelle kitöltött magának még egy ánizst. Azért ivott ánizst, mert az abszintre emlékeztette. Arca már sötétvörös volt, keze kissé reszketett az üvegen, amelynek címkéjéről rikító ördög hadonászott feléje. vasvillával.

– ...Szerettem volna rábeszélni a szerencsétlent, menjen el kúrára... déalcoholisé mondta dr. Vigil. – Nyelve megbotlott a francia szón, és angolul folytatta. –De én is olyan beteg voltam aznap, a bál után, hogy az valóságos gyötrelem. Ez baj; nekünk, orvosoknak apostolokként kéne viselkednünk. Emlékszel, aznap is teniszeztünk. Nos, miután megnéztem, hogy a Konzul nincs-e a kertjében, leszalajtottam hozzá egy gyereket, megüzentem, hogy nagyon örvendenék, ha pár percre fölkeresne, s ha nincs módjában, írja meg, ha ugyan az ital még meg nem ölte.

M. Laruelle elmosolyodott.

– De nem voltak odahaza – folytatta a másik –, és, igen, azt hiszem, téged is megkérdeztelek, hogy nem jártál-e náluk.

– Épp nálam volt, mikor fölhívtál, Arturo.

– Ó, tudom, de olyan iszonyatosan, olyan perfectamente berúgtunk előző este, hogy azt hittem, a Konzul is épp olyan beteg, mint én. – Dr. Vigil megrázta a fejét. – Beteg, nemcsak a teste, hanem az a szerve is, amit valaha léleknek hívtak. Szegény barátod, az élete szakadatlan tragédia volt, arra ment rá mindene.

M. Laruelle kiitta a poharát. Fölállt és odament a mellvédhez; fél kezével az egyik, fél kezével a másik teniszütőre támaszkodva le-, majd körülnézett: a kihalt, fűvel benőtt falú pelotapályákra, az elhagyott teniszpályákra, a szállodához vezető fasor kellős közepén a szökőkútra, ahova egy kaktuszfarmer épp a lovát vezette inni. Két fiatal amerikai, egy fiú meg egy lány, elkésett pingpongpartit kezdett lenn, a melléképület verandáján. Úgy rémlett, ami egy éve ugyanezen a napon történt, máris valami más korszak eseménye. Az ember azt hitte volna, a jelen borzalmai fölisszák, mint egy csöpp vizet. De nem. Bár a tragédia már-már valószerűtlenné és értelmetlenné vált, mintha az embernek mégis szabad lett volna visszaemlékeznie arra az időre, mikor az egyéni létnek volt némi értéke, s nem csak sajtóhiba volt egy kommünikében. M. Laruelle rágyújtott. Bal kéz felől, északkeleten, a völgyön és a Sierra Madre Oriental lépcsőzetes előhegyein túl a két tűzhányó, a Popocatepetl és az Ixtaccihuatl magaslott tisztán és fönségesen a lenyugvó nap fényében. Közelebb, talán tíz mérföldnyire, a völgygerinc szintjénél alacsonyabban, egy falut látott, Tomalínt, az őserdő mögött bújt meg, onnét meg tiltott tűz halványkék füstszalagja szállt, valaki faszenet égethetett. Előtte, az amerikai autóút túlsó oldalán szántók húzódtak és gyümölcsösök, köztük egy kanyargós folyó és az alcapancingói kocsiút. Az erdő fölé, a folyó meg a kocsiút közt, amely ott tűnt el szem elől, ahol egy Doré álmodta paradicsom bíbordombjai lejtettek a semmibe, a börtön őrtornya nyúlt ki. A város fölött föl-fölvillantak, ki-kialudtak Quauhnahuac egyetlen, dombra épült s föltűnően kimagasló mozijának fényei. – No se puede vivir sin amar* – mondta M. Laruelle – ...ahogy az az estúpido** írta a házam falára.

– Ugyan, amigo, vesd ki a lelkedből – mondta a háta mögött dr. Vigil.

– De hombre, Yvonne visszajött. Ez az, amit én sosem fogok megérteni. Visszajött ehhez az emberhez! M. Laruelle visszament az asztalhoz, kitöltött magának egy pohár tehuacani ásványvizet és lehajtotta.

– Salud y pesetas – mondta.

– Y tiempo para gastarlas*** – viszonozta barátja elgondolkozva.

M. Laruelle a nyugszékben fekvő, ásító, jóképű, szemérmetlenül jóképű doktort figyelte, sötét és egykedvű mexikói arcát, nyájas, mélybarna szemét, mely egyben ártatlan is, mint azoké a szomorkás szép oaxaquena gyerekeké, akiket az ember Tehuantepecben lát (az ám az eszményi hely, ott az asszonyok dolgoznak, a férfiak meg álló nap a folyóban áztatják magukat), karcsú kis kezét, finom csuklóját, amelyen szinte megdöbbentő a durva fekete szőrt látni.

– Már réges-rég kivetettem a lelkemből, Arturo – mondta angolul, s két ideges, kifinomult ujjával, amelyen, tudta, túlzottan sok a gyűrű, elvette szájától a cigarettát. – Amit sokkal... M. Laruelle látta, hogy a cigaretta kialudt, s egy újabb pohár ánizst töltött.

– Con permiso.**** – Dr. Vigil égő öngyújtót varázsolt elő a zsebéből, olyan gyorsan, mintha már a zsebében meggyújtotta volna, mintha a lángot önmagából húzta volna elő, a mozdulat és a láng fellobbanása egyetlen mozzanat volt; odatartotta az öngyújtót M. Laruelle-nek. – Te sose jártál még a gyászolók templomában? – kérdezte váratlanul. – Ott van azoknak a Nagyasszonya, akiknek senkijük sincs.

M. Laruelle megrázta a fejét.

– Oda senki se jár. Csak az, akinek senkije sincsen – mondta elgondolkozva a doktor. Zsebre vágta az öngyújtót, s a csuklóját egy elegáns mozdulattal kifordítva megnézte a karóráját. – Allons-nous-en – tette hozzá –, vamonos***** – álmosan fölnevetett, s bólogató feje mintha lehúzta volna a testét egészen, míg a feje a két keze közt nem nyugodott. Aztán fölkelt, odament a mellvédnél álló M. Laruelle-hez, s többször mélyen beszívta a levegőt: Ó, hisz ez az én kedves órám, a napnyugta; ilyenkor minden férfi dalol, minden kutya búgat…

M. Laruelle fölnevetett. Miközben beszélgettek, az égbolt. dél felől vihart ígérően elsötétült; a siratók elhagyták a domboldalt. Magasan fenn álmos keselyűk húztak a hátszélben..

– Tehát fél kilenc. Éppenséggel elmehetnék moziba egy órára.

– Bueno. Akkor látlak este, tudod, hol. Ne felejtsd el, én még mindig nem hiszem, hogy holnap elmégy. – Kezét nyújtotta; s  M. Laruelle keményen, szeretettel megszorította. – Próbálj eljönni ma este, s ha nem, tudd, hogy a hogyléted mindig érdekel.

– Hasta la vista,

– Hasta la vista.

…Így egyedüli az autóút mellett, ahol most négy esztendeje annak a hosszú, bolond, gyönyörű Los Angelestől idáig vezető útnak az utolsó mérföldjén ő vezetett, M. Laruelle maga is nehezen hitte el, hogy valóban elmegy. Majd úgy tetszett, egyszerre minden mást elnyom a holnap gondolata. Álldogált, nem tudta eldönteni, merre induljon hazafelé, s közben elzötyögött előtte a lejtőn a túlzsúfolt kis tomalín-zócalói busz a barranca****** felé mielőtt fölkapaszkodnék Quauhnahuacba. Ma este utált volna ugyanarra menni. Átvágott az úton, és elindult az állomás felé. Bár holnap nem vonattal utazik; ahogy a talpfákat gyerekesen kihagyogatva óvatosan lépkedett a keskeny vágányú vasút két sínje közt; megint súlyosan megfeküdte a küszöbönálló elválás érzése. A lenyugvó nap fénye odaát, a füves töltésen fölszikrázott az olajtartályokon. A peron aludt. A vágányok üresek, a szemaforok fenn. Szinte semmi jele, hogy valaha is érkezett ide vonat, még kevésbé, hogy kifutott innen:



*Nem lehet szerelem nélkül élni.


***Jó egészséget és gazdagságot. – És időt, hogy élvezni is tudjuk.

****Ha megengeded.

*****Menjünk, menjünk.


FeltöltőP. T.
Az idézet forrásaonline