Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

MacLeish, Archibald: Előhang a Konkvisztádor-hoz (Prologue from Conquistador Magyar nyelven)

MacLeish, Archibald portréja

Prologue from Conquistador (Angol)

And the way goes on in the worn earth:
                                   and we (others) -
 
What are the dead to us in our better fortune?
They have left us the roads made and the walls standing:
They have left us the chairs in the rooms:
                                   what is there more of them -
 
Either their words in the stone or their graves in the land
Or the rusted tang in the turf-root where they fought -
Has truth against us?
                                   (And another man
 
Where the wild geese rise form Michigan the water
Veering the clay bluff: in another wind…)
 
Surely the will of God in the earth alters:
 
Time done is dark as are sleep's thickets:
Dark is the past: none waking walk there:
Neither may live men of those water drink:
 
And their speech they have left upon the coins to mock us:
And the weight of their skulls at our touch is a shuck's weight:
And their rains are dry and the sound of their leaves fallen:
 
(We that have still the sun and the green places)
And they care nothing for living men: and the honey of
Sun is slight in their teeth as a seed's taste -
 
What are the dead to us in the world's wonder?
Why (and again now) on their shadowy beaches
Pouring before them the slow painful blood
 
Do we return to force the truthful speech of them
Shrieking like snipe along their gusty sand
And stand: and as the dark ditch fills beseech them
 
(Reaching across the surf their fragile hands) to
Speak to us?
                as by that other ocean
The elder shadows to the sea-borne man
 
Guarding the ram's flesh and the bloody dole…
Speak to me Conquerors!
                                   But not as they!
Bring not those others with you whose new-closed
 
(O Brothers! Bones now in the witless rain!)
And weeping eyes remember living men:
(Not Anticlea! Not Elpenor's face!)
 
Bring not among you hither the new dead -
Lest they should wake and the unwilling lids
Open and know me - and the not-known end…
 
And Sándoval comes first adn the Pálos wind
Stirs in the youg hair: and the smoky candle
Shdders the sick face and the fevered skin:
 
And still the dead feet come: and Alvarádo
Clear in that shadow as a faggot kindled:
The brave one: stupid: and the face he had
 
Shining with good looks: his pink skin:
His legs warped at the knee like the excellent horseman
And gentleman's ways and the tail of the sword swinging:
 
And Olíd the good fighter: his face coarse:
His teeth clean as a dog's: the lip wrinkled:
Oléa - so do the winds follow unfortune -
 
Oléa with the blade drawn and the clinging
Weeds about him and broken hands:
And still they come: and from the shadow fixes
 
Eyes against me a mute armored man
Staring as wakened sleeper into embers:
This is Cortés that took the famous land:
 
The eye-holes narrow to the long night's ebbing:
The grey skin crawls beneath the scanty beard:
Neither the eyes nor the sad mouth remember:
 
Other and nameless are there shadows here
Cold in the little light as winter crickets:
Torpid with old death: under sullen years
 
Numb as pale spiders in the blind leaves hidden:
These to the crying voices do not stir:
So still are trees the climbing stars relinquish:
 
And last and through the weak dead comes - the uncertain
Fingers before him on the sightless air -
An old man speaking: and the wind-blown words
 
Blur and the mouth moves and before the staring
Eyes go shadows of that ancient time:
So does a man speak from the dream that bears his
 
Sleeping body with it and the cry
Comes from a great way off as over water -
As the sea-bell's that the veering wind divides:
 
(And the sound runs on the valleys of the water:)
 
And the light returns as in past time
                                            as in evenings
Distant with yellow summer on the straw -
 
As the light in America comes: without leaves…



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://xroads.virginia.edu

Előhang a Konkvisztádor-hoz (Magyar)

És megy tovább az út az elnyűtt földön:
                               és mi (többiek) -
 
Mit nekünk a halottak mostani jobb sorunkban?
Ránk hagyták a kész utakat és a felrakott falakat,
Ránk, hagyták a székeket a szobákban:
                               mi maradt még belőlük?
 
Vagy szavaik a kőben, vagy sírjaik a földben,
Vagy a rozsdás markolattüske harcaik helyén a fűgyökerek között -
Aminek igaza van ellenünk?
                              (És egy másik ember,
 
Ahol a vadludak felröpülnek a Michiganről, a víz
Megkerüli az agyag partmeredélyt; egy másik szélben...)
 
Igaz, hogy Istenakarata a földben változik:
 
A bevégzett idő sötét mint az álom bozótjai,
Sötét a múlt: senki ébren ott nem jár,
Nem is ihatnak élők azokból a vizekből:
 
És nyelvük, amit csúfunkra ránk hagytak a pénzeken,
És koponyáik súlya, mely, ha érintjük, mint növényi hüvelyek súlya,
És esőik kiszáradtak és lombjaik hangja lehullott:
 
(Mi, akik még nem vesztettük el a napot és a zöld tereket)
És nincs gondjuk eleven emberekre és a nap
Méze foguk közt enyhe, akár magok íze -
 
Mit nekünk a halottak a világ csodájában?
Miért (és megújra) árnyas partjaikon
Ontani előttük a lassú, kínteli vért
 
És kényszeríteni őket igaz beszédre -
Viharzó homokjuk mentén szalonkaként sivítva
És állni csak, és ahogy a sötét árok megtelve, könyörögni nékik
 
(Akik a hullámverésen át nyújtják csenevész kezüket, hogy
Szóljanak hozzánk?
                           akár annál a másik óceánnál
A koshúst meg a véres alamizsnát visszatartó
 
Tengerhordta férfihoz az idősebb árnyak .. .
Szóljatok hozzám, Hódítók!
                                          De ne ahogy ők!
Ne hozzátok fel az újakat is, akiknek nemrég lehúnyt
 
(Ó Testvérek! Csontok immár a buta esőben!)
És könnyes szeme élőkre emlékszik:
(Ne Antikleiát! Nehogy Elpenor arcát!)
 
Ne hozzátok ide magatokkal az új halottakat -
Mert felébrednek netán és szemhéjuk vonakodva
Felnyílik és rám ismer - és vége a rejtezésnek!...
 
És Sandoval jön elsőnek és a palosi szél
Fiatal hajába borzol, és a füstös gyertyafényben
Remeg a beteg arc meg a lázjárta bőr,
 
És jönnek még halott lábak, és Alvarado
Viráglik amaz árnyban, mint a fellobant máglya,
A merész, az ostoba, és az arca,
 
Mely kellemmel ragyogott, a bőre rózsaszín,
A lábszára ó-láb, mint nagyszerű lovasoké,
És modora úri és kardbojtja leng,
 
És Olid, a vitéz verekedő, az arca durva,
Fogai, mint kutyafogak fehérek, ajka gyűrött;
Olea - így követik a szelek a balszerencsét -
 
Olea kivont karddal és a rajta
Tapadó giz-gazzal és a törött kezekkel,
És még mindig jönnek, és az árnyékból szemét
 
Egy néma páncélos férfi szegzi rám,
S úgy mered rám, mint akit álmából ébresztettek, a parázsba:
Ez Cortez, aki a híres országot bevette,
 
Szemürege hozzászűkül az éjapályhoz,
Ernyed a szürke bőr a gyér szakáll mögött,
És nem emlékszik a szem, sem a szomorú száj;
 
És vannak itt más és névtelen árnyak
Hidegen a kicsi fényben mint téli tücskök,
Régi haláltól zsibbadtan, a tompa évek alatt
 
Dermedten mint pókvázak a fakó levelek közt,
Nem mentik fel őket a síró hangok:
Ilyen csöndesek a fák, ha túlkúsznak rajtuk a csillagok,
 
S végül megjő a gyönge halottakon át - bizonytalan ujjak
Tapogatva előtte a vak levegőt -
Egy öregember és beszél, s a szélfútta szavak
 
Homálylanak, s a száj mozog, s a meredő
Szemek előtt ama régi kor árnyai járnak:
Igy beszél az ember álmában, amit alvó
 
Teste hord magában, s a kiáltás
Nagy utat tesz meg, mintha a víz fölött -
Mint a tengeri harangé, melyet kavargó szél szakít szét
 
(És hangja a víz völgyeibe rohan)
 
És visszatér a fény mint hajdan
                                              ahogy este
A távolban, sárga nyárral a szalmán –
 
Ahogy Amerikában jön a fény: nem lombokon át...         



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásaV. I.

minimap