Macaulay, Thomas Babington: A Jacobite’s Epitaph

To my true king I offered, free from stain,

Courage and faith; vain faith, and courage vain.

For him I threw lands, honours, wealth, away,

And one dear hope, that was more prized than they.          

For him I languished in a foreign clime,

Grey-haired with sorrow in my manhood’s prime;

Heard on Lavernia Scargill’s whispering trees,

And pined by Arno for my lovelier Tees;

Beheld each night my home in fevered sleep,

Each morning started from the dream to weep;

Till God, who saw me tried too sorely, gave           

The resting-place I asked, an early grave.

O thou, whom chance leads to this nameless stone,

From that proud country which was once mine own,

By those white cliffs I never more must see,

By that dear language which I spake like thee,

Forget all feuds, and shed one English tear

O’er English dust. A broken heart lies here.

Királyomnak adtam mocsoktalan

kardom, hitem – hívság mind, s odavan.

Királyomért adtam rang- s birtokot –

a náluk drágább remény elhagyott.

Királyomat gyászolta idegen

földön virágjában dérvert fejem.

Scargill fáit Lavernia egén,

az Arnónál a Teest könnyeztem én;

éjjel lázas álom hazavetett,

s visszarántottak síró reggelek,

mígnem Isten megszánt – elnyugtatott

korai sírban, mint kértem – csak ott.

Ó, hogyha feltalálod sírhelyem,

aki egy földön születtél velem,

mert látod még a fehér ormokat,

mert egy nyelven szól szavam és szavad,

feledj viszályt, és angol könnyed ejtsd

angol porra. Tört szív nyugszik ehelyt.