Mahon, Derek: Elhagyott fészek Wexford grófságban (A Disused Shed In Co. Wexford Magyar nyelven)

Let them not forget us, the weak souls among the asphodels
Seferis, Mythistorema 24.
 
for J. G. Farrell

Even now there are places where a thought might grow –
Peruvian mines, worked out and abandoned
To a slow clock of condensation,
An echo trapped for ever, and a flutter
Of wildflowers in the lift-shaft,
Indian compounds where the wind dances
And a door bangs with diminished confidence,
Lime crevices behind rippling rainbarrels,
Dog corners for bone burials;
And in a disused shed in Co. Wexford,

Deep in the grounds of a burnt-out hotel,
Among the bathtubs and the washbasins
A thousand mushrooms crowd to a keyhole.
This is the one star in their firmament
Or frames a star within a star.
What should they do there but desire?
So many days beyond the rhododendrons
With the world waltzing in its bowl of cloud,
They have learnt patience and silence
Listening to the rooks querulous in the high wood.

They have been waiting for us in a foetor
Of vegetable sweat since civil war days,
Since the gravel-crunching, interminable departure
Of the expropriated mycologist.
He never came back, and light since then
Is a keyhole rusting gently after rain.
Spiders have spun, flies dusted to mildew
And once a day, perhaps, they have heard something –
A trickle of masonry, a shout from the blue
Or a lorry changing gear at the end of the lane.

There have been deaths, the pale flesh flaking
Into the earth that nourished it;
And nightmares, born of these and the grim
Dominion of stale air and rank moisture.
Those nearest the door grow strong –
“Elbow room! Elbow room!”
The rest, dim in a twilight of crumbling
Utensils and broken flower-pots, groaning
For their deliverance, have been so long
Expectant that there is left only the posture.

A half century, without visitors, in the dark –
Poor preparation for the cracking lock
And creak of hinges. Magi, moonmen,
Powdery prisoners of the old regime,
Web-throated, stalked like triffids, racked by drought
And insomnia, only the ghost of a scream
At the flash-bulb firing squad we wake them with
Shows there is life yet in their feverish forms.
Grown beyond nature now, soft food for worms,
They lift frail heads in gravity and good faith.

They are begging us, you see, in their wordless way,
To do something, to speak on their behalf
Or at least not to close the door again.
Lost people of Treblinka and Pompeii!
“Save us, save us”, they seem to say,
“Let the god not abandon us
Who have come so far in darkness and in pain.
We too had our lives to live.
You with your light meter and relaxed itinerary,
Let not our naive labours have been in vain!”

„Ne feledjék el gyarló lelkünket az aszfodélok között”
Szeferisz, Mythistorema 24.
 
J. G. Farrellnek

Ma is vannak helyek, hol gondolat sarjad:
Rég kimerített perui bányák, kiszolgáltatva
A cseppekbe sűrűsödés lassú ütemének,
Örökre csapdába ejtett visszhang, és verdeső
Vadvirágok a liftaknában,
Indiai kampongok, hol táncol a szél,
S bizalmatlanul becsapódik egy ajtó,
Meszes repedések, fodrozódó esővízzel teli hordók mögött,
Csontokat rejtő kutyazugok;
S egy elhagyott fészerben, Wexford grófságban,

Egy kiégett szálloda telkének mélyén,
Fürdőkádak, mosdókagylók között
Ezernyi gomba tolong a kulcslyuk körül.
Ez az egyetlen csillag egükön,
Vagy csillagként övez csillagot.
Mi mást tehetnek, mint hogy vágynak ott?
Annyi napig a rododendronok mögött,
Míg a világ kering felhő-stadionjában,
Megtanultak csendben tűrni,
Hallgatva az erdőben károgó varjakat.

A polgárháború napjai óta
Várnak ránk növényi veríték bűzében,
Már rég elhalt a birtokától megfosztott gombász
Sódercsikorgató lépteinek zaja.
Sosem tért vissza, s a fény ide azóta
Esőtől rozsdás kulcslyukon hatol.
Hálót sző a pók, a légy már porrá mállott,
S napjában egyszer tán hallanak valamit:
Vakolat pereg, valaki kiáltott,
Vagy a dűlőút végén felberreg egy motor.

A halál is járt itt, a fakó hús berothadt
A földbe, mely táplálta egykor;
S a sok lidérces álom a halál meg a poshadt
Nyirkos levegő zord uralmából fakadt.
Az ajtó mellettiek erőre kapnak:
„Helyet! Helyet!"
A többiek meg, korhadó szerszámok és
Törött vázák homályában szabadulásért
Sóhajtoznak. De oly régóta rostokolnak,
Hogy már csak a testtartásuk maradt.

Fél évszázad magányban, sötétben,
Szánalmas várakozás zárkattanásra,
Sarokvascsikordulásra. Mágusok, holdbéliek,
Régi időkből ittfeledett sok poros fogoly,
Hártyás torkúak, kocsányos triffidek, szomjúságtól
És álmatlanságtól gyötörtek, csak egy sikoly
Árnya jelzi, mikor zseblámpánk fénye -sortűz- rájuk villan,
Hogy a lázas formákban van még élet.
Túlnőve természeten, férgeknek lágy étek,
Komolyan, bizalommal felemelik fejüket.

Némaságukkal hozzánk esengenek:
Tegyünk értük valamit, legyünk szószólójuk,
Vagy legalább ne zárjuk be az ajtót megint.
Treblinka és Pompeji kárhozottjai!
„Mentsetek meg" - mintha ezt mondanák,
„Ne hagyjon el az isten bennünket,
Kik átszenvedtünk ennyi éjt és ennyi kínt.
Mi is élni kaptuk az életet.
Ti könnyű mértékűek, laza útitervetekkel,
Ne hagyjátok kárbaveszni gyermeteg tetteink!"