Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Mahon, Derek: Hajnal a Szent Patrickban (Dawn at St. Patrick’s Magyar nyelven)

Mahon, Derek portréja
Mesterházi Mónika portréja

Vissza a fordító lapjára

Dawn at St. Patrick’s (Angol)

There is an old
statue in the courtyard
that weeps like Niobe its sorrow in stone.
The griefs of the ages she has made her own.
Her eyes are rain-washed but not hard,
her body is covered in mould,
the garden overgrown.

One by one
the first lights come on,
those that haven’t been on all night.
Christmas, the harshly festive, has come and gone.
No snow, but the rain pours down
in the first hour before dawn,
before daylight.

Swift’s home
for ‘fools and mad’ has become
the administrative block. Much there
has remained unchanged for many a long year —
stairs, chairs, Georgian windows shafting light and dust,
radiantly white the marble bust
of the satirist;

but the real
hospital is a cheerful
modern extension at the back
hung with restful reproductions of Dufy, Klee and Braque.
Television, Russian fiction, snooker with the staff,
a snifter of Lucozade, a paragraph
of Newsweek or the Daily Mail

are my daily routine
during the festive season.
They don’t lock the razors here
as in Bowditch Hall. We have remained upright —
though, to be frank, the Christmas dinner scene,
with grown men in their festive gear,
was a sobering sight.

I watch the last
planes of the year go past,
silently climbing a cloud-lit sky.
Earth-bound, soon I’ll be taking a train to Cork
and trying to get back to work
at my sea-lit, fort-view desk
in the turf-smoky dusk.

Meanwhile,
next-door, a visiting priest
intones to a faithful dormitory.
I sit on my protestant bed, a make-believe existentialist,
and stare at the clouds of unknowing. We style,
as best we may, our private destiny;
or so it seems to me

as I chew my thumb
and try to figure out
what brought me to my present state —
an ‘educated man’, a man of consequence, no bum
but one who has hardly grasped what life is about,
if anything. My children, far away,
don’t know where I am today,

in a Dublin asylum
with a paper whistle and a mince pie,
my bits and pieces making a home from home.
I pray to the rain-clouds that they never come
where their lost father lies; that their mother thrives and that I
may measure up to them
before I die.

Soon a new year
will be here demanding, as before,
modest proposals, resolute resolutions, a new leaf,
new leaves. This is the story of my life,
the story of all lives everywhere,
mad fools wherever they are,
in here or out there.

Light and sane
I shall walk down to the train,
into that world whose sanity we know,
like Swift, to be a fiction and a show.
The clouds part, the rain ceases, the sun
casts now upon everyone
its ancient shadow.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://repositorio-aberto.up

Hajnal a Szent Patrickban (Magyar)

Van egy öreg
szobor a fák alatt,
mint Niobé sír, csak kő és fájdalom.
Minden kor minden gyásza rajta van.
Szemét víz mossa, nem harag,
testén a málló por pereg,
a kert csupa gyom.

Odakint
fény gyúl s megint,
hacsak éjszaka égve nem maradt.
A karácsony, a harsány ünnep lement.
Hó nincs, az eső ömlik épp:
a hajnal egy óra még,
egy óra a nap.

A Swift-féle
„őrültek és bolondok”
háza ma kartonozó. Ide nem sok
változást hozott új év a régi évre –
maradt a kép, a szék, ablaksávban a fény s a por,
a szatirikus: ragyogó fehér
márványszobor –

de lám,
a kórház maga vidám,
modern oldalszárny, benne képek
nyugalmas másolatban: Dufy, Klee, Braque.
Van tévé, Turgenyev és biliárd, ami kell,
korty nyugtató, az asztalon
a Newsweek, a Daily Mail,

ez a rutin
az ünnepélyes napokon.
Borotvám nem zárják el, ez itt
nem a Bowditch Hall. Van bennünk büszkeség -
bár az a menzakarácsony, a komolyan
kiöltözött sok felnőtt némiképp
kijózanít.

Nézem, ahogy
a repülők csíkja fogy,
kaptatnak fel a felhőfényű égre,
én, földlakó, majd vonattal utazom,
talán majd Corkban újra dolgozom,
ha a tenger-fényes íróasztal
s a tőzeg-alkony marasztal.

Ezalatt
papi zsolozsma lengi be
a hívő hálótermet odaát.
Protestáns ágyamról a megnemismerés felhőibe
bámulok, egzisztencialista-mód.
Cifrázza lám a végzetet
ki-ki, ahogy lehet,

hát tépkedem
a bőröm, hátha kiderül,
hogyan juthattam ide el –
„tanult”, híres ember, nem hülye, nem,
de az élet értelmét nem fogja föl,
már ha van. Távol a gyerekeim
nem sejtik, mi van velem,

e dublini intézetet,
papírtrombitát, húspástétomot,
hol pár holmi a második otthonom.
A felhőkhöz fohászkodom: ne lássák, hogyan
fekszik az apjuk itt, hogy az anyjuk küszködik,
s méltó lehessek rájuk, mielőtt
meghalok.

Új év jön és
a kikövetelt számvetés:
szerény javaslat, döntő döntés, új levél,
új lomb. És az egész élet ebből áll,
minden élet, őrült bolond
élet, bármerre, mind,
idebent, odakint.

A józan tudat
megjön, vár a vonat,
visz a világba: hol a józanság, ugye,
tudjuk Swifttől, képzelet és játék ügye.
Nyílnak a felhők, eláll az eső,
veti mindenkire ősi
árnyát a nap.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://korunk.org

minimap