Masefield, John: On Growing Old

Be with me, Beauty, for the fire is dying;

My dog and I are old, too old for roving.

Man, whose young passion sets the spindrift flying,

Is soon too lame to march, too cold for loving.

I take the book and gather to the fire,

Turning old yellow leaves; minute by minute

The clock ticks to my heart. A withered wire,

Moves a thiun ghost of music in the spinet.

I cannot sail your seas, I cannot wander

Your cornland, nor your hill-land, nor your valleys

Ever again, nore share the battle yonder

Where the young knight the broken squadron rallies.

Only stay quiet while my mind remembers

The beauty of fire from the beauty of embers.

Beauty, have pity! for the strong have power,

The rich their wealth, the beautiful their grace,

Summer of man its sunlight and its flower.

Spring-time of man, all April in a face.

Only, as in the jostling in the Strand,

Where the mob thrusts, or loiters, or is loud,

The beggar with the saucer in his hand

Asks only a penny from the passing crowd,

So, from this glittering world with all its fashion,

Its fire, and play of men, its stir, its march,

Let me have wisdom, Beauty, wisdom and passion,

Bread to the soul, rain when the summers parch.

Give me but these, and though the darkness close

Even the night will blossom as the rose.

Maradj, Szépség, parazsam hamvadóban,

ebem kószálni vén s én is öregszem;

ki felhőt űz hevével ífjukorban,

hamar fárad s túl fagyos, hogy szeressen.

Könyvet fogok, tüzem mellett kuporgok

hajtok ó lapokat, szívemig érnek

órám tiktakkjai, s lazult acéldrót

ráng zongorámban, mint dallam-kisértet.

Nem szállok tengeredre, sose járom

többé meződ, hátságod, mély aszóid,

és harcolni se fogok már csatákon,

hol ifju hős vert hadat visszafordít.

Csak megülök és emlékből idézem,

mi szép a tűz, amíg az üszköt nézem.

Szépség, segíts! – Erősnek van hatalma,

dúsnak kincse, bájosnak kelleme,

ember nyarának van virága, napja,

s csupa áprilist hoz kikelete.

Most, mint a Strand tolongó tömegében,

mely lökdösődik, lármáz, kevereg,

a koldusnép kis tányérral kezében

nem kéreget, csupán filléreket,

akképp e fényes, divatos világban

a sok tűz, játék, inger s harc között

csak bölcs tudást és érzést kér a vágyam,

lélek-étket, nyár lángjára: esőt.

Csak ennyit adj, s bár itt az alkonyóra,

virul majd éjszakám is, mint a rózsa.