Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Masters, Edgar Lee: A Spoon River-i holtak - Willie Metcalf (Spoon River Anthology - Willie Metcalf Magyar nyelven)

Masters, Edgar Lee portréja

Spoon River Anthology - Willie Metcalf (Angol)

  I was Willie Metcalf.

  They used to call me "Doctor Meyers,"

  Because, they said, I looked like him.

  And he was my father, according to Jack McGuire.

  I lived in the livery stable,

  Sleeping on the floor

  Side by side with Roger Baughman's bulldog,

  Or sometimes in a stall.

  I could crawl between the legs of the wildest horses

  Without getting kicked - we knew each other.

   On spring days I tramped through the country

  To get the feeling, which I sometimes lost,

  That I was not a separate thing from the earth.

  I used to lose myself, as if in sleep,

  By lying with eyes half-open in the woods.

  Sometimes I talked with animals - even toads

  and snakes -

  Anything that had an eye to look into.

  Once I saw a stone in the sunshine

  Trying to turn into jelly.

  In April days in this cemetery

  The dead people gathered all about me,

  And grew still, like a congregation in silent prayer.

  I never knew whether I was a part of the earth

  With flowers growing in me, or whether I walked —

  Now I know.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.bartleby.com/84/

A Spoon River-i holtak - Willie Metcalf (Magyar)

Én voltam Willie Metcalf.

De úgy neveztek: „doktor Meyers",

azt mondták, rá hasonlítok.

Azonkívül ő volt az apám, Jack McGuire szerint.

Ott szoktam aludni

a béristállóban, a földön, mindjárt

Roger Baughman kutyája mellett,

vagy az állásban, a lovaknál.

Átmásztam én a legvadabb csődör lába közt,

egy se rúgott meg – ismertük egymást.

Tavasszal meg összecsavarogtam a vidéket,

hogy rámjöjjön a jóérzés, ami sokszor késik:

hogy nem vagyok a földtől különálló.

Aztán csak elhagyom magam, mintha aludnék,

fekszek az erdőn, a szemem félig nyitva,

néha megbecézem az állatokat – még a varangyot is, meg a kígyót –

mindent, amibe bele tudok nézni.

Láttam egyszer a napsütésen egy követ,

majd megfeszült, hogy kocsonyás legyen.

Áprilistájt ebben a temetőben

körémgyűltek itt mindnyájan a holtak

olyan némán, mint egy magában fohászó gyülekezet.

Sose tudtam, egybe-vagyok a földdel,

belőlem is virág nől, vagy járok csakugyan —

most már tudom.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://irc.sunchat.hu/vers/

minimap