McKay, Claude: The Lynching

His spirit is smoke ascended to high heaven.
His father, by the cruelest way of pain,
Had bidden him to his bosom once again;
The awful sin remained still unforgiven.
 
All night a bright and solitary star
(Perchance the one that ever guided him,
Yet gave him up at last to Fate's wild whim)
Hung pitifully o'er the swinging char.
 
Day dawned, and soon the mixed crowds came to view
The ghastly body swaying in the sun:
The women thronged to look, but never a one
 
Showed sorrow in her eyes of steely blue;
And little lads, lynchers that were to be,
Danced round the dreadful thing in fiendish glee.

Lelke nagy füstben az egekre szállt.
Apja, bús útján a kálváriának,
kérte, ölelje őt mégegyszer át.
Soha e bűnre nem leszen bocsánat.
 
Aztán egy ágon kalimpált. Egész
éjjel egy fényes csillag állt felette.
Talán épp ez volt a csillaga és
mégis a balsors torkába vetette.
 
Alig pitymallott, máris végtelen
sor tódult nézni, hogy lóg odafenn:
elől acélkék pillantásu szemmel
 
a nők tolongtak ott részvétlenül;
s kölykök, kik majd szintén lincselnek egyszer,
kaján-vidáman táncolták körül.