Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Merrill, James: Bérlet (A Tenancy Magyar nyelven)

Merrill, James portréja

A Tenancy (Angol)

for David Jackson

Something in the light of this March afternoon
Recalls that first and dazzling one
Of 1946. I sat elated
In my old clothes, in the first of several
Furnished rooms, head cocked for the kind of sound
That is recognized only when heard.
A fresh snowfall muffled the road, unplowed
To leave blanker and brighter
The bright, blank page turned overnight.

A yellow pencil in midair
Kept sketching unfamiliar numerals,
The 9 and 6 forming a stereoscope
Through which to seize the Real
Old-Fashioned Winter of my landlord's phrase,
Through which the ponderous idées reçues
Of oak, velour, crochet, also the mantel's
Baby figures, value told me
In some detail at the outset, might be plumbed
For signs I should not know until I saw them.

But the objects, innocent
(As we all once were) of annual depreciation,
The more I looked grew shallower,
Pined under a luminous plaid robe
Thrown over us by the twin mullions, sashes,
And unequal oblong panes
Of windows and storm windows. These,
Washed in a rage, then left to dry unpolished,
Projected onto the inmost wall
Ghosts of the storm, like pebbles under water.

And indeed, from within, ripples
Of heat had begun visibly bearing up and away
The bouquets and wreathes of a quarter century.
Let them go, what did I want with them ?
It was time to change that wallpaper !
Brittle, sallow in the new radiance,
Time to set the last wreath floating out
Above the dead, to sweep up flowers. The dance
Had ended, it was light; the men looked tired
And awkward in their uniforms.
I sat, head thrown back, and with the dried stains
Of light on my own cheeks, proposed
This bargain with – say with the source of light:
That given a few years more
(Seven or ten or, what seemed vast, fifteen)
To spend in love, in a country not at war,
I would give in return
All I had. All? A little sun
Rose in my throat. The lease was drawn.

I did not even feel the time expire.

I feel it though, today, in this new room,
Mine, with my things and thoughts, a view
Of housetops, treetops, the walls bare.
A changing light is deepening, is changing
To a gilt ballroom chair a chair
Bound to break under someone before long.
I let the light change also me.
The body that lived through that day
And the sufficient love and relative peace
Of those short years, is now not mine.
Would it be called a soul ?
It knows, at any rate,
That when the light dies and the bell rings
Its leaner veteran will rise to face
Partners not recognized
Until drunk young again and gowned in changing
Flushes ; and strains will rise,
The bone-tipped baton beating, rapid, faint,
From the street below, from my depressions –

From the doorbell which rings.
One foot asleep, I hop
To let my three friends in. They stamp
Themselves free of the spring's
Last snow – or so we hope.

One has brought violets in a pot ;
The second, wine ; the best,
His open, empty hand. Now in the room
The sun is shining like a lamp.
I put the flowers where I need them most

And then, not asking why they come,
Invite the visitors to sit.
If I am host at last
It is of little more than my own past.
May others be at home in it.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttps://archive.org/stream

Bérlet (Magyar)

David Jacksonnak

Ez a március délutáni fény
Azt az első, vakító fényt idézi
Negyvenhatból. Felajzva ültem
Vásott ruhámban, első albérleti
Szobámban, feszülten füleltem a
Hangra, mely csak hallva ismerhető fel.
Friss hó-hangfogó az utcán, tapodatlan,
Hogy még fénylőbb, tisztább legyen
A fénylő, tiszta lap, mit felütött az éjjel.

Egy sárga ceruza a levegőbe
Szokatlan számokat rajzolgatott,
A 9 és a 6 sztereoszkóp lett,
Hogy meglássam benne a háziúr
Emlegette Szép Régimódi Telet,
Hogy a nehézkes csipke, tölgy s velúr
Idée reçue-knek, kandallószegély-
Bábfiguráknak - érték, magyarázták
Aprára kezdetben - a mélyét kutassam
Csak látva felfogható jelekért.

De a tárgyak, még érintetlenül
(Mint mi is rég) az évi értékcsökkenéstől,
Tekintetemtől sekélyedtek el,
Nyögve a sottis fényköntös alatt,
Amit az ablak és a viharablak
Keresztfái és megnyúlt üvegei
Dobtak rájuk. Az üvegek
Záportól lemosva s törlés nélkül száradni hagyva
A belső falra, mint vízfenék köveit,
A vihar szellemeit vetítették.

És valóban, bentről, a meleg hullám-
Fodrai vásni, sodorni kezdték
Negyedszázad csokrait, koszorúit.
Csak sodorják, mit akartam velük?
Ideje már tapétát is cserélni!
Mily sárgult, száraz az új ragyogásban -
Ideje az elúszó koszorút a
Halottakra dobni, virágot kisöpörni. A tánc
Véget ért, világos lett. A férfiak fáradtnak,
Félszegnek hatottak egyenruhában.
Ültem hátraszegett fejjel, arcomon a fény
Rászáradt foltjaival, és ezt az alkut
Kináltam a - a fény forrásának, mondjuk:
Adjon még nekem öt évet
(Hetet, tizet vagy, szörnyű sokat, tizenötöt)
Szerelemben, egy nem háborúzó országban,
És én cserébe odaadok
Mindent, amim van. Mindent? Apró nap
Kelt fel torkomban. A szerződést megkötöttük.

Még csak nem is éreztem, hogy lejár.

De most érzem, ma, itt az új szobában,
Mely enyém, elmémé s holmimé, a fák
S házak tetejét látni, a fal kopár.
Változó fény mélyül, átváltozik
Aranyozott báltermi székké a szék
S valaki alatt nemsoká leroskad.
A fény engem is alakít, hagyom.
A test, amely azt a napot megélte
S e rövid évek megjárja szerelmét
S relatív békéjét, már nem enyém.
Mondjuk léleknek inkább?
Mindenesetre tudja,
Hogy ha a fény kihuny s harsan a csengő,
Véznább veterán kel fel, hogy fogadja
A partnereket, kiket fel sem ismer,
Mígnem újra ifjúvá részegül, s futó pír
Borítja; dallam száll fel
Csontpálca ütemére, gyors, fakó,
Az utcáról, depressziómból -

S ajtómon: csengetés!
Jön három jó barát,
Zsibbadt lábbal futok. Verik
Magukról a tavasz
- Tán! utolsó havát.

Emennél cserép ibolya,
Ez bort hoz, s az - derék! -
A puszta, tárt kezét. Szobámban
Ragyog a nap, akár a lámpa.
Így, a virágnak itt lesz jó helye.

Nem kérdem, mi szél hozta őket,
Úgy kinálok helyet.
Végre házigazda vagyok,
Bár e ház múltamnál alig nagyobb.
Benne más is otthon lehet.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásaT. I.

minimap