Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Merton, Thomas: Elegy for the Monastery Barn

Merton, Thomas portréja

Elegy for the Monastery Barn (Angol)

As though an aged person were to wear
Too gay a dress
And walk about the neighborhood
Announcing the hour of her death,

So now, one summer day's end,
At suppertime, when wheels are still,
The long barn suddenly puts on the traitor, beauty,
And hails us with a dangerous cry,
For: "Look!" she calls to the country,
"Look how fast I dress myself in fire!"

Had we half guessed how long her spacious shadows
Harbored a woman's vanity
We would be less surprised to see her now
So loved, and so attended, and so feared.

She, in whose airless heart
We burst our veins to fill her full of hay,
Now stands apart.
She will not have us near her. Terribly,
Sweet Christ, how terribly her beauty burns us now!

And yet she has another legacy,
More delicate, to leave us, and more rare.

Who knew her solitude?
Who heard the peace downstairs
While flames ran whispering among the rafters?
Who felt the silence, there,
The long, hushed gallery
Clean and resigned and waiting for the fire?

Look! They have all come back to speak their
  summary:
Fifty invisible cattle, the past years
Assume their solemn places one by one.
This is the little minute of their destiny.
Here is their meaning found. Here is their end.

Laved in the flame as in a Sacrament
The brilliant walls are holy
In their first-last hour of joy.

Fly from within the barn! Fly from the silence
Of this creature sanctified by fire!
Let no man stay inside to look upon the Lord!
Let no man wait within and see the Holy
One sitting in the presence of disaster
Thinking upon this barn His gentle doom!



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.npr.org/programs

Elégia a kolostor csűrjéhez (Magyar)

Akár egy öregasszony, ha rikító
Ruhát ölt, és a szomszédságot
Körbejárva halála
Óráját bejelenti,

E nyári nap végén, vacsoratájt,
Mikor a kerékzaj elült már, a hosszú csűr
Hirtelen hazug szépségbe öltözik,
Rémítő kiáltással ránk köszönt,
,,Nézzétek -- rikolt a vidékre --,
Nézzétek, mily gyorsan tűzbe öltözöm!''

Ha gyanítottuk volna, dús árnyai
Egy asszony hiúságát takarják,
Nem ámuldoznánk, mennyire
Szeretik, szolgálják, rettegnek tőle.

Levegőtlen mélyén majd' megszakadtunk,
Míg szénával telehordtuk.
S most darabokra széthullt.
Nem ereszt többé magához minket.
Jézusom, mennyire perzsel a szépsége most!

S amit még ránk hagyott,
Az finomabbművű, törékenyebb, ritkább.

Magányát ki ismerte?
Ki hallotta a békét, odalenn?
A láng a tetőgerendák között elharapózott
Sisteregve. A csöndet ki tudta?
A hosszú, elnémult tornác
Megtisztultan, magát föladva várta a tüzet.

Nézzétek, visszajöttek mind és számot adnak:
A megannyi láthatatlan jószág, az elmúlt
Ötven év egyenként elfoglalja ünnepi helyét.
Végzetüknek pillanata ez.
A meglelt értelem. A végső perc.

A lángok szent kenetének fölkentje,
A ragyogó falak mind glóriásak
Örömük első-végső órájában.

Fussatok a csűrből! Fussatok a tűzből!
A megszentelt alkotmány csöndjéből!
Odabenn az Urat senki be ne várja!
Szentséges eljöttét ne lássa senki!
A katasztrófa közepében trónol,
A csűr fölött kimondja méltó ítéletét.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://terebess.hu

minimap