Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Moore, Marianne: Az érdemek hiábavalóságáról (In Distrust of Merits Magyar nyelven)

Moore, Marianne portréja

In Distrust of Merits (Angol)

Strengthened to live, strengthened to die for

            medals and positioned victories?

They're fighting, fighting the blind

            man who thinks he sees,—

who cannot see that the enslaver is

enslaved; the hater, harmed.  O shining O

            firm star, O tumultuous

                        ocean lashed till small things go

            as they will, the mountainous

                        wave makes us who look, know

 

depth.  Lost at sea before they fought! O

            star of David, star of Bethlehem,

O black imperial lion

            of the Lord-emblem

of a risen world—be joined at last, be

joined.  There is hate's crown beneath which all is

            death; there's love's without which none

                        is king; the blessed deeds bless

            the halo.  As contagion

              of sickness makes sickness,

 

contagion of trust can make trust.  They're

            fighting in deserts and caves, one by

one, in battalions and squadrons;

            they're fighting that I

may yet recover from the disease, My

Self; some have it lightly; some will die.  'Man's

            wolf to man' and we devour

                        ourselves.  The enemy could not

            have made a greater breach in our

                        defenses.  One pilot-

 

ing a blind man can escape him, but

            Job disenheartened by false comfort knew

that nothing can be so defeating

            as a blind man who

can see.  O alive who are dead, who are

proud not to see, O small dust of the earth

            that walks so arrogantly,

                        trust begets power and faith is

            an affectionate thing.  We    

                        vow, we make this promise

 

to the fighting—it's a promise—'We'll

            never hate black, white, red, yellow, Jew,

Gentile, Untouchable.'  We are

            not competent to

make our vows.  With set jaw they are fighting,

fighting, fighting,—some we love whom we know,

            some we love but know not—that

                        hearts may feel and not be numb.

            It cures me; or I am what

                        I can't believe in? 

 

Some in snow, some on crags, some in quicksands,

            little by little, much by much, they

are fighting fighting that where

            there was death there may

be life.  'When a man is prey to anger,

he is moved by outside things; when he holds

            his ground in patience patience

                        patience, that is action or

            beauty,' the soldier's defense

                        and hardest armor for

 

the fight.  The world's an orphans' home.  Shall

            we never have peace without sorrow?

without pleas of the dying for

            help that won't come?  O

quiet form upon the dust, I cannot

look and yet I must.  If these great patient

            dyings-all these agonies

                        and wound bearings and bloodshed—

            can teach us how to live, these

                        dyings were not wasted.

 

Hate-hardened heart, O heart of iron

            iron is iron till it is rust.

There never was a war that was

            not inward; I must

fight till I have conquered in myself what

causes war, but I would not believe it. 

            I inwardly did nothing.

                        O Iscariot-like crime!

            Beauty is everlasting

                        and dust is for a time.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://utgift.freehostia.com/Distrust.pl

Az érdemek hiábavalóságáról (Magyar)

Fegyverben, hogy éljenek-haljanak, hogy

  győzelmet nyerjenek, medált?

Nem! Harcol, harcol, harcol mind a vak

  emberért, ki úgy véli, lát,

s nem tudja, hogy a rabtartó magát

is foglyul ejti, a sértő megsérül. Ó aranyló

  szilárd csillag, ó felkavart

     tenger, vihar korbácsol, míg mi apró,

  saját útján halad, a hegymagas

     hullám, ha látjuk, arról

 

beszél, mi is a mély. Elveszve harc előtt! Ó,

  Dávidnak csillaga, ki ragyogtál Betlehemben,

ó, az Úr fenséges ében

  oroszlánja -- e jelben:

egy feltámadt világéban, ó egyesüljünk

végre! Ímhol a gyűlöletnek koronája,

  mely öl; ímhol a szereteté, senki nem lesz

     király őnélküle. Áldást a glóriára

  áldott tett hoz. Ha terjed,

     ragályt szül a ragály. A

 

bizalom a bízótól átragad éppígy. Ott

  harcolnak pusztán, szirtek közt, egyenként,

vagy századokban, ezredekben,

  mert bíznak benne, hogy még

elmúlik rólam e szörnyű betegség,

énem. Ki sérül csak, ki ottveszik. ,,Az ember

  embernek farkasa!'' Magunkat

     szaggatjuk szét. Nagyobb

  kárt tenni ellenség se tudhat

     erődünkben. Vakot

 

vezetve, menekedhetsz tőle, de

  Jób, mert az ál-vigasz gyötörte csak,

tudta, nincs senki oly reménytelen,

  mint az a vak,

ki lát. Ó, ti élő holtak, ti büszkék

önnön vakságotokra, ó föld parány pora,

  ki oly elbízva jársz-kelsz,

     tudd meg: a bizalom erő, a hit

  érzelmeket kavar. Ezt

     ígérjük most meg itt

 

nekik, kik harcolnak... igen, ígérjük:

  ,,Feketét, se fehéret gyűlölni nem fogunk,

sárgát, zsidót se, sem pogányt, sem

  páriát.'' Nincs jogunk

fogadkozni. Összeszorított foggal

küzd, küzd, küzd mind -- van, kit ismersz, s szeretsz,

  s van, kit szeretsz, bár sose láttad -- hogy a szív

     éljen, s kővé ne váljon

  s én gyógyulok -- vagy az lennék, amit

     elhinni nem tudok? Nehányan

 

hóban, mások futóhomokban, szirteken,

  magában vagy sokadmagával, ám ott

küzd, küzd, küzd mind, hogy még élet legyen,

  ahol eddig halál volt.

,,Aki önnön dühének martaléka,

külső erők játékszere; ha lábát

  megveti a türelem, türelem,

     türelem földjén, ez már tett vagy

  szépség!'' A harcban védelem,

     legeslegerősebb pajzs

 

a harcosnak. Mert árvaház a föld. Sosem jön el hát

  kínok nélkül a béke?

Jajongó haldoklók nélkül, akik hiába

  várnak irgalmat? Ó, te

elnémult test a porban, nem bírok,

és rád kell néznem. Ha e nagy agóniák, ha

  e sok-sok haldoklás, békén viselt seb

     vérontás -- ez az ára,

  ez tanít élni minket,

     semmi nem volt hiába.

 

Ó, gyűlölettől megkeményedett szív,

  sorsod a rozsda, vasszív!

Nincs háború, amely ne bennünk

  dúlna -- s én harcolok, míg

le nem győztem magamban azt, ami

háborút szít, bár benne sose hittem.

  Ó, én bűnöm: Júdásként

     lélekben lenni rest!

  Örök csupán a szépség,

     mulandó por a test.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.ppek.hu/konyvek/hszol01.txt

minimap