Moore, Marianne: Silence

 My father used to say,
“Superior people never make long visits,
have to be shown Longfellow’s grave
or the glass flowers at Harvard.
Self-reliant like the cat -
that takes its prey to privacy,
the mouse’s limp tail hanging like a shoelace from its mouth -
they sometimes enjoy solitude,
and can be robbed of speech
by speech which has delighted them.
The deepest feeling always shows itself in silence;
not in silence, but restraint.”
Nor was he insincere in saying, “Make my house your inn.”
Inns are not residences.

Apám azt mondogatta:
„Felsőbbrendű ember seholsem időz hosszasan,
legföljebb megtekinti Longfellow sírját
vagy a Harvard melegházi virágait.
Magabízón, ahogy a macska
- amely zsákmányával elvonul,
a petyhüdt egérfarok, mint cipőfűző, csüng a száján -,
magányát is élvezi olykor,
s meglehet, szavát szegi
a szó, amellyel múlatja magát.
A legmélyebb érzés mindig a csendben mutatkozik.
Nem a csendben: az önmegfékezésben."
Akkor sem volt őszintétlen, mikor így szólt: „Tedd
kocsmáddá a házam."
A kocsma nem lakóhely.