Morgan, Edwin: Arnheim környékéről (From the Domain of Arnheim Magyar nyelven)

And so that all these ages, these years
we cast behind us, like the smoke-clouds
dragged back into vacancy when the rocket springs –

The domain of Arnheim was all snow, but we were there.
We saw a yellow light thrown on the icefield
from the huts by the pines, and laughter came up
floating from a white corrie miles away, clearly.
We moved on down, arm in arm.
I know you would have thought it was a dream
but we were there. And those were trumpets
-tremendous round the rocks-
while they were burning fires of trash and mammoths' bones.
They sang naked, and kissed in the smoke.
A child, or one of their animals, was crying.
Young men blew the ice crystals off their drums.
We came down among them, but of course
they could see nothing, on their time-scale.
Yet they sensed us, stopped,
looked up-even into our eyes.

To them we were a displacement of the air,
a sudden chill, yet we had no power
over their fear. If one of them had been dying
he would have died. The crying
came from one just born: that was the cause
of the song. We saw it now. What had
we stopped but joy?
I know you felt the same
dismay, you gripped my arm, they were waiting
for what they knew of us to pass.
A sweating trumpeter took
a brand from the fire with a shout and threw it
where our bodies would have been –
we felt nothing but his courage.
And so they would deal with every imagined
power seen or unseen.
There are no gods in the domain of Arnheim.

We signalled the ship; got back;
our lives and days returned to us, but
haunted by deeper souvenirs than any rocks or seeds.

From time the souvenirs are deeds.

 
* Arnheim: a mysterious realm in a story by Edgar Allan Poe. 'The Domain of Arnheim' is the title of a haunting mountainscape by the surrealist painter Renee Magritte.

És úgy hogy mindezeket a korokat, ezeket az éveket
magunk mögé dobtuk mint füstfelhőket,
miket a kilőtt rakéta az üres térbe lök –

Arnheim környéke csupa hó volt, de mi ott voltunk.
Sárga fényt láttunk a jégmezőre vetődni
fenyők közé szorult kunyhókból és a nevetés
kiszökkent a fehér hegytorokból,
áradt tovább mérföldekre tisztán.
Tudom, azt gondolhattad volna, hogy mindez álom,
de ott voltunk. És kürtök voltak, amik szóltak.
Köröskörül reszkettek a sziklák –
ők meg hulladékból és mammutcsontokból rakott tüzet szítottak.
Meztelenül daloltak, csókolóztak a füstben:
Egy állat vagy gyermekeik közül az egyik sírt.
Fiatalok jégkristályokat fújtak le dobjaikról.
Lementünk közibük, de persze
nem láthattak semmit, az idő-skálájuk más volt,
mégis érzékeltek bennünket, megálltak,
felkapták fejüket, még szemünkbe is néztek.

Nekik csak a levegő rezdülése voltunk,
hirtelen borzongás, de nem volt semmi hatalmunk
félelmünkön. Ha egyikünknek meg kellett volna halnia,
hát meghalt volna. A sírás
egy újszülöttből szakadt fel, ez volt
oka a dalnak. Most láttuk ezt. Mi mást állíthattunk
volna meg mint az örömet?
Tudom, ugyanezt érezted, ugyanezt
a döbbenetet, karom megragadtad, arra vártunk,
amiről tudták, hogy történni fog velünk.
Egy izzadt trombitás kiragadott
a tűzből egy égő parazsat és vad kiáltással
odavágta, ahol testünk lett volna.
Semmit sem éreztünk, csak a bátorságát.
És így támadtak volna minden képzelt hatalomra
akár látható, akár láthatatlan.
Arnheim környékén nincsenek istenek.

Jelt adtunk a hajónak; visszamentünk;
életünk és napjaink rendje visszatért, de
mélyebben kísértettek az emlékek mint bármely sziklát vagy magot.

Az emléket az idő avatja tetté.