Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Morrison, Toni: Könyörület (részlet) (A Mercy (detail) Magyar nyelven)

Morrison, Toni portréja

A Mercy (detail) (Angol)

Don’t be afraid. My telling can’t hurt you in spite of what I have done and I promise to lie quietly in the dark—weeping perhaps or occasionally seeing the blood once more—but I will never again unfold my limbs to rise up and bare teeth. I explain. You can think what I tell you a confession, if you like, but one full of curiosities familiar only in dreams and during those moments when a dog’s profile plays in the steam of a kettle. Or when a corn-husk doll sitting on a shelf is soon splaying in the corner of a room and the wicked of how it got there is plain. Stranger things happen all the time everywhere. You know. I know you know. One question is who is responsible? Another is can you read? If a pea hen refuses to brood I read it quickly and, sure enough, that night I see a minha mãe standing hand in hand with her little boy, my shoes jamming the pocket of her apron. Other signs need more time to understand. Often there are too many signs, or a bright omen clouds up too fast. I sort them and try to recall, yet I know I am missing much, like not reading the garden snake crawling up to the door saddle to die. Let me start with what I know for certain.
The beginning begins with the shoes. When a child I am never able to abide being barefoot and always beg for shoes, anybody’s shoes, even on the hottest days. My mother, a minha mãe, is frowning, is angry at what she says are my prettify ways. Only bad women wear high heels. I am dangerous, she says, and wild but she relents and lets me wear the throwaway shoes from Senhora’s house, pointy-toe, one raised heel broke, the other worn and a buckle on top. As a result, Lina says, my feet are useless, will always be too tender for life and never have the strong soles, tougher than leather, that life requires. Lina is correct. Florens, she says, it’s 1690. Who else these days has the hands of a slave and the feet of a Portuguese lady? So when I set out to find you, she and Mistress give me Sir’s boots that fit a man not a girl. They stuff them with hay and oily corn husks and tell me to hide the letter inside my stocking—no matter the itch of the sealing wax. I am lettered but I do not read what Mistress writes and Lina and Sorrow cannot. But I know what it means to say to any who stop me.
My head is light with the confusion of two things, hunger for you and scare if I am lost. Nothing frights me more than this errand and nothing is more temptation. From the day you disappear I dream and plot. To learn where you are and how to be there. I want to run across the trail through the beech and white pine but I am asking myself which way? Who will tell me? Who lives in the wilderness between this farm and you and will they help me or harm me? What about the boneless bears in the valley? Remember? How when they move their pelts sway as though there is nothing underneath? Their smell belying their beauty, their eyes knowing us from when we are beasts also. You telling me that is why it is fatal to look them in the eye. They will approach, run to us to love and play which we misread and give back fear and anger. Giant birds also are nesting out there bigger than cows, Lina says, and not all natives are like her, she says, so watch out. A praying savage, neighbors call her, because she is once churchgoing yet she bathes herself every day and Christians never do. Underneath she wears bright blue beads and dances in secret at first light when the moon is small. More than fear of loving bears or birds bigger than cows, I fear pathless night. How, I wonder, can I find you in the dark? Now at last there is a way. I have orders. It is arranged. I will see your mouth and trail my fingers down. You will rest your chin in my hair again while I breathe into your shoulder in and out, in and out. I am happy the world is breaking open for us, yet its newness trembles me. To get to you I must leave the only home, the only people I know. Lina says from the state of my teeth I am maybe seven or eight when I am brought here. We boil wild plums for jam and cake eight times since then, so I must be sixteen. Before this place I spend my days picking okra and sweeping tobacco sheds, my nights on the floor of the cookhouse with a minha mãe. We are baptized and can have happiness when this life is done. The Reverend Father tells us that. Once every seven days we learn to read and write. We are forbidden to leave the place so the four of us hide near the marsh. My mother, me, her little boy and Reverend Father. He is forbidden to do this but he teaches us anyway watching out for wicked Virginians and Protestants who want to catch him. If they do he will be in prison or pay money or both. He has two books and a slate. We have sticks to draw through sand, pebbles to shape words on smooth flat rock. When the letters are memory we make whole words. I am faster than my mother and her baby boy is no good at all. Very quickly I can write from memory the Nicene Creed including all of the commas. Confession we tell not write as I am doing now. I forget almost all of it until now. I like talk. Lina talk, stone talk, even Sorrow talk. Best of all is your talk. At first when I am brought here I don’t talk any word. All of what I hear is different from what words mean to a minha mãe and me. Lina’s words say nothing I know. Nor Mistress’s. Slowly a little talk is in my mouth and not on stone. Lina says the place of my talking on stone is Mary’s Land where Sir does business. So that is where my mother and her baby boy are buried. Or will be if they ever decide to rest. Sleeping on the cookhouse floor with them is not as nice as sleeping in the broken sleigh with Lina. In cold weather we put planks around our part of the cowshed and wrap our arms together under pelts. We don’t smell the cow flops because they are frozen and we are deep under fur. In summer if our hammocks are hit by mosquitoes Lina makes a cool place to sleep out of branches. You never like a hammock and prefer the ground even in rain when Sir offers you the storehouse. Sorrow no more sleeps near the fireplace. The men helping you, Will and Scully, never live the night here because their master does not allow it. You remember them, how they would not take orders from you until Sir makes them? He could do that since they are exchange for land under lease from Sir. Lina says Sir has a clever way of getting without giving. I know it is true because I see it forever and ever. Me watching, my mother listening, her baby boy on her hip. Senhor is not paying the whole amount he owes to Sir. Sir saying he will take instead the woman and the girl, not the baby boy and the debt is gone. A minha mãe begs no. Her baby boy is still at her breast. Take the girl, she says, my daughter, she says. Me. Me. Sir agrees and changes the balance due. As soon as tobacco leaf is hanging to dry Reverend Father takes me on a ferry, then a ketch, then a boat and bundles me between his boxes of books and food. The second day it becomes hurting cold and I am happy I have a cloak however thin. Reverend Father excuses himself to go elsewhere on the boat and tells me to stay exact where I am. A woman comes to me and says stand up. I do and she takes my cloak from my shoulders. Then my wooden shoes. She walks away. Reverend Father turns a pale red color when he returns and learns what happens. He rushes all about asking where and who but can find no answer. Finally he takes rags, strips of sailcloth lying about and wraps my feet. Now I am knowing that unlike with Senhor, priests are unlove here. A sailor spits into the sea when Reverend Father asks him for help. Reverend Father is the only kind man I ever see. When I arrive here I believe it is the place he warns against. The freezing in hell that comes before the everlasting fire where sinners bubble and singe forever. But the ice comes first, he says. And when I see knives of it hanging from the houses and trees and feel the white air burn my face I am certain the fire is coming. Then Lina smiles when she looks at me and wraps me for warmth. Mistress looks away. Nor is Sorrow happy to see me. She flaps her hand in front of her face as though bees are bothering her. She is ever strange and Lina says she is once more with child. Father still not clear and Sorrow does not say. Will and Scully laugh and deny. Lina believes it is Sir’s. Says she has her reason for thinking so. When I ask what reason she says he is a man. Mistress says nothing. Neither do I. But I have a worry. Not because our work is more, but because mothers nursing greedy babies scare me. I know how their eyes go when they choose. How they raise them to look at me hard, saying something I cannot hear. Saying something important to me, but holding the little boy’s hand.

FeltöltőSebestyén Péter
Az idézet forrásaToni Morrison - A Mercy
Megjelenés ideje

Könyörület (részlet) (Magyar)

Ne félj. Annak ellenére, amit tettem, nem árthat neked a mondandóm, és ígérem, nyugodt maradok, csak fekszem a sötétbe – talán sírok, vagy néha újra látom a vért –, de nem tárom ki a szárnyam, nem kelek föl, nem vicsorgok. Megmagyarázom. Hiheted, ha tetszik, hogy ez vallomás, de olyan, ami tele van csakis álmokból ismerős furcsaságokkal, vagy más különös pillanatok emlékével, mint mikor az ember kutyafejet lát bele a kannából gőzölgő felhőbe. Vagy mikor a polcon ülő kukoricacsuhé baba hirtelen a szoba sarkába hajítva fekszik, keze-lába szétdobva, és nyilvánvaló, miféle komiszság művelte ezt vele. Furcsább dolgok is történnek folyton, mindenhol. Tudod te azt. Tudom, hogy tudod. Egyik kérdés: ki a felelős? Másik kérdés: tudsz-e olvasni? Ha nem tojik a pávatyúk, abból gyorsan olvasok, már látom is anyámat ott állni aznap, fogja a kicsi fia kezét, és a köténye zsebébe van gyömöszölve a cipőm. A minha mãe. Más jelek megértéséhez több idő kell. Gyakran túl sok a jel, vagy túl hamar elhomályosul egy fényes ómen. Szétválogatom őket, és igyekszek minél többet fölidézni, de sokat elszalasztok, nem olvasok például abból, mikor a szalagkígyó fölmászik a küszöbre meghalni. Hadd kezdjem azzal, amit biztosan tudok.

A kezdet a cipővel kezdődik. Gyerekként nem bírok megmaradni mezítláb, folyton cipőért könyörgök, akárkinek a levetett cipője jó, még a legmelegebb napokon is. A minha mãe nem örül neki, sőt bosszankodik, hogy, így mondja, mindig a cicomázkodáson jár az eszem. Csak a rossz nők hordanak magas sarkút. Veszélyes vagyok, mondja, és vad, de aztán megenyhül, és engedi, hogy a Senhora eldobott cipőjébe járjak, hegyes orrú cipőbe, egyik sarka törött, a másik kopott, és csat van a tetején. Az eredmény, mondja Lina, hogy hasznavehetetlen a lábam, örökre kényes marad, soha nem lesz vastag bőr a talpamon, marhabőrnél kérgesebb, amilyen az élethez kell. Linának igaza van. Florens, mondja, 1690-ben járunk. Kinek van manapság a rabszolgakeze mellé olyan lába, mint egy portugál úri hölgynek? Úgyhogy mikor útnak indulok hozzád, Lina meg az Asszonyom a Gazda csizmáját adják rám, ami férfinak való, nem lánynak. Kitömik szénával, olajos kukoricacsuhéval, és azt mondják, rejtsem a levelet a harisnyámba – akkor is, ha szúrja a lábam a pecsétviasz. Ismerem a betűket, de nem olvasom el, mit ír Asszonyom a levélbe, Lina és Bánat meg nem is tudná. De tudom, mi van benne, mit mond bárkinek, aki meg akarna állítani.

Szédülök kicsit két dologtól is: sóvárgok utánad, miközbe rettegek, hogy eltévedek. Semmitől se félek úgy, mint ettől a küldetéstől, és semmi se nagyobb kísértés. Amióta el vagy menve, csak álmodok és terveket szövögetek. Meg akarom tudni, hol vagy, és hogyan legyek én is ott, veled. Nekirohannék az ösvénynek, át a bükkerdőn és a fehér fenyők  között, de aztán? Ki mondaná meg, merre menjek? Kik laknak a vadonba a Gazdám birtoka és a lakhelyed között, segítenének-e vagy bántanának? És a csonttalan medvék a völgyben? Emlékszel? Hogy milyen puhán imbolyognak, mintha semmi se lenne az irhájuk alatt? Hogy amilyen szépek, olyan büdösek, és a szemük ismer minket régről, mikor még mi is vadállatok vagyunk. Ezért végzetes a szemükbe nézni, magyarázod. Odaszaladnak hozzánk, szeretgetni akarnak, játszani, de mi félreértjük, félelmet, haragot adunk cserébe. Óriásmadarak is fészkelnek a vadonba, Lina szerint tehénnél nagyobbak, és nem minden bennszülött olyan, mint ő, mondja, úgyhogy vigyázni kell. Jámbor indián, így nevezik Linát a szomszédok, mer’ azelőtt mindig templomba jár, de mindennap fürdik, és azt a keresztények nem csinálják. A ruhája alatt ragyogó kék gyöngyöket hord, és újholdkor titokba táncol, mikor pirkadni kezd. De se a szeretni vágyó medvéktől, se a tehénnél is nagyobb madaraktól nem félek annyira, mint attól, hogy nem lelem az ösvényt éjszaka. Hogy talállak meg a sötétbe? Pedig most végre van mód, hogy lássalak. Parancsot teljesítek. Jövök hozzád, mert kell. Látni fogom a szád, és ujjaim lejjebb vándorolnak a melleden. Álladat a hajamon nyugtatod megint, míg én a válladba fújom a levegőt, beszívom, kifújom, beszívom, kifújom. Boldog vagyok, hogy megnyílik nekünk a világ, mégis beleremegek az újdonságba. Hogy elérjek hozzád, el kell hagynom az egyetlen otthont, amit ismerek, és azt a néhány embert. Mikor idehoznak, Lina a fogam kopásából hét-nyolc évesnek gondol. Azóta nyolcszor főzünk vadszilvából lekvárt, sütünk szilvás lepényt, úgyhogy most tizenhat lehetek. Még mielőtt erre a birtokra kerülök, napestig okrát szedek, dohányszárító pajtákba söprögetek, és a főzőház padlóján alszok éjszaka, a minha mãe mellett. Meg vagyunk keresztelve, így ha vége ennek az életnek, boldogok lehetünk. A Tisztelendő Atyától tudjuk ezt. Hétnaponta egyszer írni-olvasni tanulunk. Tilos elhagynunk a birtokot, ezért elbújunk a mocsár szélén. Négyen, vagyis anyám, a kisfia, én meg a Tisztelendő Atya. Nem szabadna ezt csinálnia, de ő akkor is tanít minket, vigyázva, nehogy meglássák a gonosz virginiaiak és protestánsok, akik el akarják kapni. Ha elkapják, börtönbe kerül az atya, vagy fizetnie kell, vagy mindkettő. Két könyve van meg egy palatáblája. Mi gallyacskákkal rajzolunk a homokba, és kis kavicsokból rakunk ki szavakat egy nagy, lapos kőre. Mikor már meg vannak jegyezve a betűk, akkor jönnek a szavak. Én gyorsabban haladok, mint a mamám, a kisfia meg föl se fogja. Egykettőre megtanulom kívülről a Niceai Hitvallást, az összes vesszővel együtt. Gyónni nem szoktunk írásba, ahogy én most. Már szinte el is felejtettem gyónni azóta. Szeretem a beszédet. Lina beszél, a kövek beszélnek, még Bánat is beszél. De legjobban azt szeretem, ha te beszélsz. Mikor idehoznak, eleinte nem beszélek egy szót se. Amit hallok, mind más, mint amit a szavak jelentenek nekem, másra tanított a minha mãe. Lina szavai ismeretlen dolgokat mondanak. Asszonyom szavai is. Apránként gyűjtöm a beszédet a számba, már nem a kőre. Lina szerint Mária Földje lehet a kövön való beszélgetéseink helye, a Gazdának sokszor akad arrafelé dolga. Vagyis ott van eltemetve anyám meg a kicsi fia. Vagy ott lesz, ki-ki mikor nyugodni kíván. A főzőház padlóján aludni nem olyan jó, mint Linával a rozzant szánba. Ha hideg van, deszkákkal elkerítjük a részünket a tehénistállóba, és egymást átölelve alszunk irhabőrök alatt. Nem vagyunk büdösek, mert a tehénlepény megfagy, és több réteg bunda alá temetkezünk. Nyáron, ha szúnyogok támadnak a függőágyunkra, Lina faágakból készít hűvös alvóhelyet a szabadba. Te nem szereted a függőágyat, inkább a földön alszol akkor is, ha esik, és a Gazda a pajtába hív éjszakára. Bánat már nem alszik a tűzhely mellett. Will és Scully, a segítőid, soha nem maradnak éjszakára, a gazdájuk nem engedi. Emlékszel, nem akarnak neked szót fogadni, csak mikor a Gazda rájuk szól? Azért szólhat, mer’ Will és Scully a Gazdától bérelt földér’ cserébe vannak kölcsönadva. Lina szerint a Gazda nagyon okos, tudja, hogyan kapjon anélkül, hogy adnia kellene. És ez így igaz, mert ezt látom folyton. Én nézek, anyám figyelmesen hallgat, kisfia a csípőjén. A Senhor nem fizeti meg a Gazdának a teljes összeget, amivel tartozik. Erre a Gazda azt mondja, akkor elviszi az asszonyt meg a lányt, de a kisfiút nem, és ki van egyenlítve az adósság. A minha mãe könyörög, hogy ne tegye. A kicsi fia még szopik. Vigye a lányt, mondja, a lányomat. Engem. Engem. A Gazda beleegyezik, ki van egyenlítve az adósság. Amint felakasztják száradni a dohánylevelet, a Tisztelendő Atya kompra száll velem, aztán kis vitorlással meg egy nagyobb hajóval megyünk tovább, az Atya elhelyez a ládái között, amikben könyvek vannak és ennivaló. A második nap metsző a hideg, és örülök, hogy van köpenyem, még ha vékony is. A Tisztelendő Atya azt mondja, el ne mozduljak onnan, ahol vagyok, amíg ő elmegy valahová a fedélzeten. Odajön egy asszony, azt mondja, állj föl. Fölállok, erre leveszi a vállamról a köpenyemet. Aztán a fapapucsomat. És elmegy. A Tisztelendő Atya belevörösödik, mikor visszajön, és megtudja ezt. Föl-alá szaladgál, kérdezgeti, hogy ki és hol, de nem kap választ. Végül rongyot, szanaszét heverő vitorlavászon csíkokat szed össze, abba tekeri a lábamat. Most már világos, hogy itt nem szeretik a papokat, ahogy a Senhornál. Egy matróz a tengerbe köp, mikor az Atya segítséget kér tőle. A Tisztelendő Atya az egyetlen jó ember, akit ismerek. Amikor megérkezek ide, félek, ettől a helytől óv minket annyira az Atya. Ettől a fagyos pokoltól az örök tűz előtt, ahol szüntelenül rotyognak, perzselődnek a bűnösök. De előbb a jéghideg jön. És mikor meglátom a háztetőkről és fákról lógó jégtőröket, és égeti az arcom a fehér levegő, már biztos vagyok benne, hogy jön a tűz is. Aztán Lina mosolyogva rám néz, és bebugyolál valami melegbe. Asszonyom félrenéz. Bánat se örül nekem. Kezével legyezget az arca előtt, mintha méheket hessegetne. Furcsa lány, és Lina szerint megint gyereket vár. Továbbra se lehet tudni, ki az apa, Bánat nem mondja meg. Will és Scully csak nevet, tagadja mind a kettő. Lina szerint a Gazda lehet az apa. Jó oka van ezt hinni. Mikor megkérdezem, mi az az ok, azt mondja, férfi a mi Gazdánk. Asszonyom nem mond semmit. Én se. De aggódok. Nem azér’, mer’ így több munka jut ránk, hanem mer’ félek a mohó babákat szoptató anyáktól. Tudom, hová néznek, mikor választaniuk kell. Ismerem a kemény pillantásukat, ahogy rám néznek, és mondanak valamit, amit nem hallok. Valami fontosat mondanak nekem, de a kisfiú kezét fogják.

FeltöltőSebestyén Péter
Az idézet forrásaToni Morrison - Könyörület
Megjelenés ideje