Motion, Andrew: A Dying Race

The less I visit, the more
I think myself back to your house
I grew up in. The lane uncurled
through candle-lit chestnuts
discovers it standing four-square,
whitewashed unnaturally clear,
as if it were shown me by lightning.

It's always the place I see,
not you. You're somewhere outside,
waving goodbye where I left you
a decade ago. I've even lost sight
of losing you now; all I can find
are the mossy steps you stood on
- a visible loneliness.

I'm living four counties away, and still
I think of you driving south each night
to the ward where your wife is living.
How long will it last?
You've made that journey six years
already, taking each broken-off day
as a present, to please her.

I can remember the fields you pass,
the derelict pill-boxes squatting
in shining plough. If I was still there,
watching your hand push back
the hair from her desperate face,
I might have discovered by now
the way love looks, its harrowing clarity.

Minél ritkábban jövök, annál többször
gondolok vissza szép házadra, melyben
felnőttem. A hajlongó gesztenyékkel
szegett, egyenes út végén, ahogy
szögletesen előbukkan, való-
színűtlenül fehér, meszelt falával -
akárha villámfény mutatná.

Mindig a helyszínt látom,
nem téged. Te valahol kívül állsz,
búcsút intve, hol egy évtizede
elváltunk. Mára elvesztésed is
szem elől vesztettem. Mindaz, amit
fellelek még: mohos lépcsőfokok,
melyeken jártál - látható magány.

Négy grófságnyira lakom, mégis
rád gondolok: esténként délnek indulsz
kocsiddal - a kórház felé, ahol
a feleséged fekszik. Meddig tart még?
Hat éve már, hogy járod az utat,
ajándékként apró, viszonylagos
boldogságok hírével, hogy örüljön.

Emlékszem a földekre, melyek mellett
elhajtottál: szétdobált gyógyszeres-
dobozok a szántásban... Ha ma is
ott állnék, látva, ahogy a hajat
reményvesztett arcából kisimítod,
talán felismerném a szerelem
tekintetét, szívtépő tisztaságát.