Murray, Les A.: Árterek az Ázsiával szemközti parton (Flood Plains on the Coast facing Asia Magyar nyelven)
|
Flood Plains on the Coast facing Asia (Angol)Hitching blur to a caged propeller with its motor racket swelling barroom to barrage, our aluminium airboat has crossed the black coffee lagoon and swum out onto one enormous crinkling green. Now like a rocket loudening to liftoff, it erects the earsplitting wigwam we must travel in everywhere here, and starts skimming at speed on the never-never meadows of the monsoon wetland.
Birds lift, scattering before us over the primeval irrigation, leaf-running jackass, twin-boomed with supplicant bare feet for tails; knob-headed magpie geese row into the air ahead of us; waterlilies lean away, to go under as we overrun them and resurrect behind us. We leave at most a darker-green trace on the universal glittering and, waterproof in cream and blue, waterlilies on their stems, circling.
Our shattering car crossing exposed and seeping spaces brings us to finely sting places, yet whatever riceless paddies we reach, of whatever grass, there is always sheeting spray underhull for our passage; and the Intermediate Egret leaps aloft out of stagnant colours and many a double-barrelled crossbow shoots vegetable breath emphatically from the haunts of flaking buffalo; water glinting everywhere, like ice, we traverse speeds humans once reached such surroundings mainly soldiers, in the tropic wars.
At times, we fold our windtunnel away, in itsblackened steel sail and sit, for talk and contemplation. For instance, off the deadly islet, a swamp-surrounded sandstone knoll split, cabled, commissured with fig trees' python roots. Watched by distant plateau cliffs stitched millennially in every crevice with the bark-entubed dead we do not go ashore. Those hills are ancient stone gods just beginning to be literature.
We release again the warring sound of our peaceful tour, and go sledding headlong through mounded paperbark copses, on reaches of maroon grit, our wake unravelling over green curd where logs lie digesting and over the breast-lifting deeps of the file snake, whom the women here tread on, scoop up, clamp head-first in their teeth and jerk to death, then carry home as meat.
Loudest without speech, we shear for miles on the paddock of nymphaeas still hoisting up the paired pied geese, their black goslings toddling below them. We, a family with baby and two friends, one swift metal skin above the food-chains, the extensible wet life-chains of which our civility and wake are one stretch, the pelicans circling over us another and the cat-napping peace of the secure, of eagles, lions and two-year-old George amp beneath his pink linen hat as we enter domains of flowering lotus.
In our propeller's stiffened silence we stand up among scalloped leaves that are flickering for hundreds of acres on their deeper water. The lotus prove a breezy nonhuman gathering of this planet, with their olive-studded rubbery cocktail glasses, loose carmine row, salmon buds like the five-fingertips-joined gesture of summation, of ecco! waist-high around us in all their greenery on yeasty frog water. We receive this sidelong, speaking our wiry language in which so many others ghost and flicker.
We discuss Leichhardt's party and their qualities when, hauling the year 1845 through here, with spearheads embedded in it, their bullock drays reached and began skirting this bar of literal water after the desert months which had themselves a kind of swimming, a salt undersea plodding, monster-haunted with odd very pure surfacings. We also receive, in drifts of calm hushing, which fret the baby boy how the fuzzed gold innumerable cables by Bch this garden hangs skyward branch beneath the surface, tike dreams.
The powerful dream of being harmless, the many chains snapped and stretched hard for that both shimmer behind our run back toward the escarpments where stallion-eyed Lightning lives, who'd shiver all heights down and make of the earth one oozing, feeding peneplain. Unprotected Lightning: there are his old horses and brolgas, and far heron not rising. Suddenly we run over a crocodile. On an unlilied deep, bare even of minute water fern, it leaped out, surged man-swift straight under us. We ran over it We circle back. Unhurt, it floats, peering from each small eye turret, then annuls buoyancy and merges subtly under, swollen leathers becoming gargoyle stone, chains of contour, with pineapple abdomen.
|
Árterek az Ázsiával szemközti parton (Magyar)Homály akad a berácsozott propellerbe, a motorrakéta felduzzad, mint gát előtt a folyó, alumínium léghajónk elhúz a kávészín lagúna fölött, s most egyetlen hatalmas, gyűrött zöld terül el alattunk. Hirtelen felmordul, akár a felszálláshoz készülő rakéta, és a fülsiketítő zajból kabint emel körénk, melyben végig utazni fogunk, majd leereszkedve száguldani kezd a monszunáztatta földek soha-soha legelői fölött.
Madarak emelkednek és szóródnak szét előttünk az elárasztott terület fölött, levéltaposó jacanák, villás farkuk mintha két másik láb volna; a búbos fejű gébicsludak előttünk rendeződnek hosszú sorokba; a vízililiomok félrehajolnak vagy lebuknak, amint elhaladunk fölöttük, aztán mögöttünk újra fölegyenesednek. Legfeljebb néhány sötétebb nyomot hagyunk itt-ott az általános csillogásban, és krémszín-kék vízhatlan gépünk táncra perdíti a liliomokat.
Mindent felkavaró masinánk a nyitott és szivárgó lég után finoman bűzlő helyekre visz, de legyen az rizstelen rizsföld, vagy bármilyen füves medence, mindig fröcskölő lepel közt kell magunknak levegőutat vágni; és a Közepes Kócsag felugrik a monoton színek közül és számtalan kétcsövű íjpuska lövi ki erős növényi lélegzetét a repedezett bőrű bivalyok tanyájáról; azzal a sebességgel siklunk a jégtábla-csillogású vizek fölött, melyet az emberek ilyen vidéken talán csak katonaként, erőltetett menetben tudtak elérni a trópusi háborúkban.
Néha összehajtogatjuk megfeketedett acélvitorlájú szélcsatornánkat és leülünk beszélgetni, tűnődni. Például mielőtt elhagynánk a halálos sziget mocsárral körülvett homokkő buckáit, melyeket szétdarabolnak és behálóznak a fügefák kígyógyökerei. Magas, távoli sziklák néznek le rájuk, hasadékaikba ezeréves rést vájtak a kéregkoporsóba zárt halottak. Nem szállunk partra. Azok a dombok ősi kőistenek, s még csak most kezdenek irodalommá válni.
Megszólaltatjuk hát ismét békés túránk harci kürtjét, és előresiklunk szellős papírfa-ligetek, barna fövenyek fölött, sodrot hagyva a zöld aludttejben, hol a fatörzsek emésztenek, és a tüdőtágító mélységek fölött, a mocsári kígyó birodalmában, amire itt az asszonyok rálépnek, aztán halomba hányják, és fejét a foguk közé szorítva addig rázzák, míg ki nem múlik, majd hazaviszik húsnak.
Szavak nélkül is zajosan vágunk át mérföldnyi tündérrózsa-medencéken felzavarva egy színes lúdpárt, és mögöttük totyogó fekete kicsinyeiket. Mi is családot alkotunk, csecsemővel és két baráttal, egy szélsebes fémbőrben a táplálkozási lánc fölött, a hatalmas mocsári létezés- lánc fölött, amelynek egy szakasza a mi civilizációnk és sodrunk, a fölöttünk köröző pelikánok egy másik szakasz, no meg a biztonságbán élők szundikálása: a sasoké, az oroszlánoké és a, kétéves George-é, aki rózsaszín vászonkalapban szendereg, míg mi virágzó lótuszok birodalmába érünk.
Propellerünk merev csendjében felállunk a mély vizek fölött többszáz holdon át csillogó, cakkos levelek között. A lótuszok bolygónk fesztelenül csevegő, nem-emberi társasága, olajszerű koktél- poharaikkal, laza vörös rózsáikkal, a lazacszín bimbókkal, melyeket ujjként érintenek össze a summázás gesztusával: Íme! és derékig körülölelnek minket zöld ragyogásukkal a békanyálas vízen. Oldalról csapnak fel a gépünkre, amelynek fémszerű hangjában annyi más kísért és fel-felvillan.
Leichhardt expedíciójáról beszélgetünk, aki 1845-ben dárdahegyekkel sebzett ökörfogatokkal jutott el idáig, és követni kezdte ezt a hihetetlen mennyiségű vizet a sivatagi hónapok után, olyan lehetett az egész, mint egy véget-nem-érő úszóverseny, szörnyekkel kísértett búvárkodás a sós víz alatt, néhány különös és nagyon tiszta felbukkanással. Békésen susogunk, mégis felijesztjük a babát, közben azt is észrevesszük, hogyan ágazik el a felszín alatt a megszámlálhatatlan aranyszínű drót, amely úgy tartja ezt a függőkertet, akár egy álom.
Az ártatlanság hatalmas álma, amelyért annyi láncot eltörtek és megfeszítettek: most mind a hátunk mögött villódzik a szakadékok felé, hol a borjúszemű Villám él, aki minden magaslatot megrengetne, és a földet egyetlen, folyékony pusztasággá tenné. A Védtelen Villám: vannak vadlovai, darvai és fel nem szálló szürkegémei. Hirtelen végigsiklunk egy krokodilon. Egy üres mélyedésből, ahol se liliom, se kis vízipáfrány, vészjóslóan ugrott fel, épp alattunk emelkedett ki a háta. Végig- siklottunk rajta. Visszafordulunk Sértetlenül lebeg, apró szemei fatornyából bámul, majd szembeszáll a felhajtóerővel és finoman lesüllyed, duzzadt bőre kőmaszkká válik, már csak körvonalait látjuk és ananászpikkelyes hasát.
|