Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Naipaul, V. S.: My Aunt Gold Teeth (detail)

Naipaul, V. S. portréja

My Aunt Gold Teeth (detail) (Angol)

I never knew her real name and it is quite likely that she did have one, though I never heard her called anything but Gold Teeth. She did, indeed, have gold teeth. She had sixteen of them. She had married early and she had married well, and shortly after her marriage she exchanged her perfectly sound teeth for gold ones, to announce to the world that her husband was a man of substance. 
Even without her gold teeth my aunt would have been noticeable. She was short, scarcely five foot, and she was fat, horribly, monstrously fat. If you saw her in silhouette you would have found it difficult to know whether she was facing you or whether she was looking sideways.
She ate little and prayed much. Her family being Hindu, and her husband being a pundit, she too was an orthodox Hindu. Of Hinduism she knew little apart from the ceremonies and the taboos, and this was enough for her. Gold Teeth saw God as a Power, and religious ritual as a means of harnessing that Power for great practical good, her good.
I fear I may have given the impression that Gold Teeth prayed because she wanted to be less fat. The fact was that Gold Teeth had no children, and she was almost forty. It was her childlessness, not her fat, that oppressed her, and she prayed for the curse to be removed. She was willing to try any means — any ritual, any prayer — in order to trap and channel the supernatural Power.
And so it was that she began to indulge in surreptitious Christian practices.
She was living at the time in a country village called Cunupia, in County Caroni. Here the Canadian Mission had long waged war against the Indian heathen, and saved many. But Gold Teeth stood firm. The Minister of Cunupia expended his Presbyterian piety on her; so did the headmaster of the Mission school. But all in vain. At no time was Gold Teeth persuaded even to think about being converted. The idea horrified her. Her father had been in his day one of the best-known Hindu pundits, and even now her husband's fame as a pundit, as a man who could read and write Sanskrit, had spread far beyond Cunupia. She was in no doubt whatsoever that Hindus were the best people in the world, and that Hinduism was a superior religion. She was willing to select, modify and incorporate alien eccentricities into her worship; but to abjure her own faith — never!
Presbyterianism was not the only danger the good Hindu had to face in Cunupia. Besides, of course, the ever-present threat of open Muslem aggression, the Catholics were to be reckoned with. Their pamphlets were everywhere and it was hard to avoid them. In them Gold Teeth read of novenas and rosaries, of squads of saints and angels. These were things she understood and could even sympathize with, and they encouraged her to seek further. She read of the mysteries and the miracles, of penances and indulgences. Her scepticism sagged, and yielded to a quickening, if reluctant, enthusiasm.
One morning she took the train for the county town of Chaguanas, three miles, two stations and twenty minutes away. The church of St. Philip and St. James in Chaguanias stands imposingly at the end of the Caroni Savannah Road, and although Gold Teeth knew Chaguanas well, all she knew of the church was that it had a clock, at which she had glanced on her way to the Railway Station nearby. She had hitherto been far more interested in the drab ochre-washed edifice opposite, which was the Police Station.
She carried herself into the churchyard, awed by her own temerity, feeling like an explorer in a land of cannibals. To her relief, the church was empty. It was not as terrifying as she had expected. In the gilt and the images and the resplendent cloths she found much that reminded her of her Hindu temple. Her eyes caught a discreet sign: CANDLES TWO CENTS EACH. She undid the knot in the end of her veil, where she kept her money, took out three cents, popped them into the box, picked up a candle and muttered a prayer in Hindustani. A brief moment of elation gave way to a sense of guilt, and she was suddenly anxious to get away from the church as fast as her weight would let her.
She took a bus home, and hid the candle in her chest-of-drawers. She had half feared that her husband's Brahminical flair for clairvoyance would have uncovered the reason for her trip to Chaguanas. When after four days, which she spent in an ecstasy of prayer, her husband had mentioned nothing, Gold Teeth thought it safe to burn the candle. She burned it secretly, at night, before her Hindu images and sent up, as she thought, prayers of double efficacy.
Everyday her religious schizophrenia grew, and presently she began wearing a crucifix. Neither her husband nor her neighbours knew she did so. The chain was lost in the billows of fat around her neck, and the crucifix was itself buried in the valley of her gargantuan breasts. Later she acquired two holy pictures, one of the Virgin Mary, the other of the crucifixion, and took care to conceal them from her husband. The prayers she offered to these Christian things filled her with new hope and buoyancy. She became an addict of Christianity.
Then her husband, Ramprasad, fell ill.
 



FeltöltőSebestyén Péter
Az idézet forrásahttps://www.theparisreview.org/fiction/4803/my-aunt-gold-teeth-v-s-naipaul

Aranyfog nagynéném (részlet) (Magyar)

Sose hallottam az igazi nevét, pedig nagyon valószínű, hogy volt neki, bár sose hallottam másként szólítani, mint Aranyfognak. Csakugyan aranyfogai voltak. Tizenhat aranyfoga. Korán ment férjhez, mégpedig jól, és nem sokkal az esküvő után kicseréltette tökéletesen ép fogait aranyfogakra; ezzel adta tudtára a világnak, hogy férje gazdag ember.
Nagynéném aranyfogak nélkül is figyelemre méltó nő lehetett. Alacsony termetű volt, alig öt láb magas, és kövér, rettentően, szörnyen kövér. Ha az ember csak a körvonalait látta, aligha tudta megállapítani, szemben áll-e vagy oldalvást.
Keveset evett, és sokat imádkozott. Szülei hinduk lévén, férje pedig pundit, ő is ortodox hindu volt. A hinduizmusról, a szertartásokról, tabuktól eltekintve, keveset tudott, de ennyi elég is volt neki. Istent Aranyfog Hatalomnak látta, a vallási szertartásokat pedig eszköznek, hogy a Hatalmat kihasználja valami jó cél érdekében, mondjuk a maga javára.
Attól t artok, azt a benyomást keltettem, hogy Aranyfog csak azért imádkozott, mert szeretett volna megszabadulni a kilóitól. Az igazság ezzel szemben az, hogy Aranyfognak nem voltak gyerekei, noha már majdnem elérte a negyven évet. A gyerektelenség, nem pedig a kövérség szorongatta tehát; és azért imádkozott, hogy elmúljon róla az átok. Meg akart próbálni minden eszközt - minden szertartást és imát -, hogy fölfogja és szolgálatába állítsa ama természetfölötti erőt.
Így történt azután, hogy kezdett belemerülni a tilalmas keresztény ájtatosságokba.
Ekkoriban egy kis faluban, Cunupiában laktak, Caroni megyében. A kanadai misszió itt régóta hadat viselt a hindu pogányság ellen, és sokakat megmentett. De Aranyfog szilárdan ellenállt. A cunupiai lelkész rá is kiterjesztette presbiteriánus áldását, hasonlóképpen a missziós iskola igazgatója is. Mindez hiábavalónak bizonyult. Aranyfogat nem lehetett még csak arra sem rábírni, hogy egyáltalán gondoljon a megtérésre. Iszonyodott a gondolattól is. Apja a maga idejében egyike volt a legismertebb hindu punditoknak, és férje hírneve, aki nemcsak pundit volt, hanem írt-olvasott szanszkritül, messze túlszárnyalta Cunupia határát. Az asszonynak semmi kétsége sem volt afelől, hogy a hinduk a legjobb emberek a világon, és a hinduizmus felsőbbrendű vallás. Idegen szokások közt válogatni, efféléket alkalmazni és meggyökereztetni a maga áhítatában - igen, erre kapható volt, de saját hitét megtagadni - soha!
Nem a presbiterianizmus volt az egyetlen veszély, mellyel a jámbor hindunak szembe kellett néznie Cunupiában. Mert amellett, hogy persze ott a nyílt muzulmán támadás örökös fenyegetése, a katolicizmussal is számolni kellett. Röpirataik mindenütt ott voltak, és bizony nehéz volt egyet-egyet kikerülni. Aranyfog kilencedekről és rózsafüzérekről, szentek és angyalok seregeiről olvasott bennük. Ezek olyan dolgok voltak, melyeket megértett, sőt rokonszenvesnek érzett, és amelyek arra ösztönözték, hogy tovább ismerkedjék velük. Olvasott hát misztériumokról és csodákról, bűnbánatról és bűn bocsánatról. Szkepticizmusa engedett, és átadta helyét a föléledő, bár vonakodó rajongásnak.
Egyik reggel fölszállt a megyeszékhelyre, Chaquanasba vivő vonatra. Chaquanas három mérföld, kétállomásnyira, húsz percre van Cunupiától. Szent Fülöp és Szent Jakab temploma impozánsan áll a Caronai Szavanna út végén; és bár Aranyfog jól ismerte Chaquanast, a templomról mindössze annyit tudott, hogy van egy órája, melyre föl szokott pillantani a vasútállomásra menet. De ez idáig sokkal jobban érdekelte a szemközti rendőrőrs okkersárgára festett épülete.
Saját vakmerőségétől megijedve becipekedett a templomkertbe. Úgy érezte magát, mint valami fölfedező a kannibálok földjén. Megkönnyebbülésére a templom üres volt, s nem is látszott olyan félelmetesnek, ahogy várta. Az aranyozásban, szentképekben és ragyogó szövetekben sok minden a hindu templomokra emlékeztette. Szeme megakadt a diszkrét föliraton: A GYERTYA DARABJA KÉT CENT. Kibontotta a csomót a fátyla csücskén, ahol a pénzét tartotta, kivett három centet, bedobta a dobozba, kihúzott pár szál gyertyát, aztán elmormolt egy imát hindusztáni nyelven. Röpke fölbuzdulását a bűntudat érzése követte: hirtelen pánikszerűen menekült ki a templomból, már amennyire a termete engedte.
Hazafelé busszal ment, és otthon a fiókos szekrénybe rejtette a gyertyát. Kicsit félt, hogy látnoki képességű férje rájön, miért járt Chaquanasban. De mikor négy nap után, amit valóságos imaeksztázisban töltött, férje nem szólt semmit, Aranyfog elérkezettnek látta az időt, hogy a gyertyát meggyújtsa. Éjjel, titokban gyújtotta meg a hindu szentképek előtt, és imái, legalábbis úgy képzelte, kétszeres hatással szálltak fölfelé.
Vallási tudathasadása napról napra fokozódott, úgyhogy már feszületet is kezdett hordani. Mindebből se a férje, se a szomszédok nem vettek észre semmit. A lánc beleveszett nyaka kövér hullámaiba, és a feszületet betemette gargantuai kebleinek völgye. Később vett két szentképet, egyet Szűz Máriáról, egyet a keresztre feszítésről, és gondosan ügyelt rá, hogy férje elől elrej tse. E keresztény kegytárgyaknak mondott imák új reménységgel és buzgalommal töltötték el. Így lett rabja a kereszténység szenvedélyének.
Ekkor megbetegedett a férje, Ramprasad.

 


FeltöltőSebestyén Péter
Az idézet forrásahttp://www.inaplo.hu/nv/200112/01.html

minimap