Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

O’Connor, Frank: Hazánk vendégei (Guests of the Nation Magyar nyelven)

O’Connor, Frank portréja

Guests of the Nation (Angol)

At dusk the big Englishman Belcher would shift his long legs out of the ashes and ask, 'Well, chums, what about it?' and Noble or me would say, 'As you please, chum' (for we had picked up some of their curious expressions), and the little Englishman 'Awkins would light the lamp and produce the cards. Sometimes Jeremiah Donovan would come up of an evening and supervise the play, and grow excited over 'Awkins's cards (which he always played badly), and shout at him as if he was one of our own, 'Ach, you divil you, why didn't you play the tray?' But, ordinarily, Jeremiah was a sober and contented poor devil like the big Englishman Belcher, and was looked up to at all only because he was a fair hand at documents, though slow enough at these, I vow. He wore a small cloth hat and big gaiters over his long pants and seldom did I perceive his hands outside the pockets of that pants. He reddened when you talked to him, tilting from toe to heel and back and looking down all the while at his big farmer's feet. His uncommon broad accent was a great source of jest to me, I being from the town as you may recognize.
I couldn't at the time see the point of me and Noble being with Belcher and 'Awkins at all, for it was and is my fixed belief you could have planted that pair in any untended spot from this to Claregalway and they'd have stayed put and flourished like a native weed. I never seen in my short experience two men that took to the country as they did.
They were handed on to us by the Second Battalion to keep when the search for them became too hot, and Noble and myself, being young, took charge with a natural feeling of responsibility. But little 'Awkins made us look right fools when he displayed he knew the countryside as well as we did and something more. 'You're the bloke they calls Bonaparte?' he said to me. 'Well, Bonaparte, Mary Brigid Ho'Connell was arskin abaout you and said 'ow you'd a pair of socks belonging to 'er young brother.' For it seemed, as they explained it, that the Second used to have little evenings of their own, and some of the girls of the neighbourhood would turn in, and, seeing they were such decent fellows, our lads couldn't well ignore the two Englishmen, but invited them in and were hail-fellow-well-met with them. 'Awkins told me he learned to dance 'The Walls of Limerick' and 'The Siege of Ennis' and 'The Waves of Tory' in a night or two, though naturally he could not return the compliment, because our lads at that time did not dance foreign dances on principle.
So whatever privileges and favours Belcher and 'Awkins had with the Second they duly took with us, and after the first evening we gave up all pretence of keeping a close eye on their behaviour. Not that they could have got far, for they had a notable accent and wore khaki tunics and overcoats with civilian pants and boots. But it's my belief they never had an idea of escaping and were quite contented with their lot.
Now, it was a treat to see how Belcher got off with the old woman of the house we were staying in. She was a great warrant to scold, and crotchety even with us, but before ever she had a chance of giving our guests, as I may call them, a lick of her tongue, Belcher had made her his friend for life. She was breaking sticks at the time, and Belcher, who hadn't been in the house for more than ten minutes, jumped up out of his seat and went across to her.
'Allow me, madam,' he says, smiling his queer little smile; 'please allow me', and takes the hatchet from her hand. She was struck too parlatic to speak, and ever after Belcher would be at her heels carrying a bucket, or basket, or load of turf, as the case might be. As Noble wittily remarked, he got into looking before she leapt, and hot water or any little thing she wanted Belcher would have it ready before her. For such a huge man (and though I am five foot ten myself I had to look up to him) he had an uncommon shortness - or should I say lack - of speech. It took us some time to get used to him walking in and out like a ghost, without a syllable out of him. Especially because 'Awkins talked enough for a platoon, it was strange to hear big Belcher with his toes in the ashes come out with a solitary 'Excuse me, chum,' or 'That's right, chum.' His one and only abiding passion was cards, and I will say for him he was a good card-player. He could have fleeced me and Noble many a time; only if we lost to him, 'Awkins lost to us, and 'Awkins played with the money Belcher gave him.
'Awkins lost to us because he talked too much, and I think now we lost to Belcher for the same reason. 'Awkins and Noble would spit at one another about religion into the early hours of the morning; the little Englishman as you could see worrying the soul out of young Noble (whose brother was a priest) with a string of questions that would puzzle a cardinal. And to make it worse, even in treating of these holy subjects, 'Awkins had a deplorable tongue; I never in all my career struck across a man who could mix such a variety of cursing and bad language into the simplest topic. Oh, a terrible man was little 'Awkins, and a fright to argue! He never did a stroke of work, and when he had no one else to talk to he fixed his claws into the old woman.
I am glad to say that in her he met his match, for one day when he tried to get her to complain profanely of the drought she gave him a great comedown by blaming the drought upon Jupiter Pluvius (a deity neither 'Awkins nor I had ever even heard of, though Noble said among the pagans he was held to have something to do with rain). And another day the same 'Awkins was swearing at the capitalists for starting the German war, when the old dame laid down her iron, puckered up her little crab's mouth and said, 'Mr 'Awkins, you can say what you please about the war, thinking to deceive me because I'm an ignorant old woman, but I know well what started the war. It was that Italian count that stole the heathen divinity out of the temple in Japan, for believe me, Mr 'Awkins, nothing but sorrow and want follows them that disturbs the hidden powers!' Oh, a queer old dame, as you remark!

So one evening we had our tea together, and 'Awkins lit the lamp and we all sat in to cards. Jeremiah Donovan came in too, and sat down and watched us for a while. Though he was a shy man and didn't speak much, it was easy to see he had no great love for the two Englishmen, and I was surprised it hadn't struck me so clearly before. Well, like that in the story, a terrible dispute blew up late in the evening between 'Awkins and Noble, about capitalists and priests and love for your own country.
'The capitalists,' says 'Awkins, with an angry gulp, 'the capitalists pays the priests to tell you all abaout the next world, so's you waon't notice what they do in this!'
'Nonsense, man,' says Noble, losing his temper, 'before ever a capitalist was thought of people believed in the next world.'
'Awkins stood up as if he was preaching a sermon. 'Oh, they did, did they?' he says with a sneer. 'They believed all the things you believe, that's what you mean? And you believe that God created Hadam and Hadam created Shem and Shem created Jehoshophat? You believe all the silly hold fairy-tale abaout Heve and Heden and the happle? Well, listen to me, chum. If you're entitled to 'old to a silly belief like that, I'm entitled to 'old to my own silly belief - which is, that the fust thing your God created was a bleedin' capitalist with mirality and Rolls Royce complete. Am I right, chum?' he says then to Belcher.
'You're right, chum,' says Belcher, with his queer smile, and gets up from the table to stretch his long legs into the fire and stroke his moustache. So, seeing that Jeremiah Donovan was going, and there was no knowing when the conversation about religion would be over, I took my hat and went out with him. We strolled down towards the village together, and then he suddenly stopped, and blushing and mumbling, and shifting, as his way was, from toe to heel, he said I ought to be behind keeping guard on the prisoners. And I, having it put to me so suddenly, asked him what the hell he wanted a guard on the prisoners at all for, and said that so far as Noble and me were concerned we had talked it over and would rather be out with a column. 'What use is that pair to us?' I asked him.
He looked at me for a spell and said, 'I thought you knew we were keeping them as hostages.' 'Hostages - ?' says I, not quite understanding. 'The enemy', he says in his heavy way, 'have prisoners belong to us, and now they talk of shooting them. If they shoot our prisoners we'll shoot theirs, and serve them right.' 'Shoot them?' said I, the possibility just beginning to dawn on me. 'Shoot them, exactly,' said he. 'Now,' said I, 'wasn't it very unforeseen of you not to tell me and Noble that?' 'How so?' he asks. 'Seeing that we were acting as guards upon them, of course.' 'And hadn't you reason enough to guess that much?' 'We had not, Jeremiah Donovan, we had not. How were we to know when the men were on our hands so long?' 'And what difference does it make? The enemy have our prisoners as long or longer, haven't they?' 'It makes a great difference,' said I. 'How so?' said he sharply; but I couldn't tell him the difference it made, for I was struck too silly to speak. 'And when may we expect to be released from this anyway?' said I. 'You may expect it tonight,' says he. 'Or tomorrow or the next day at latest. So if it's hanging round here that worries you, you'll be free soon enough.'
I cannot explain it even now, how sad I felt, but I went back to the cottage, a miserable man. When I arrived the discussion was still on, 'Awkins holding forth to all and sundry that there was no next world at all and Noble answering in his best canonical style that there was. But I saw 'Awkins was after having the best of it. 'Do you know what, chum?' he was saying, with his saucy smile, 'I think you're jest as big a bleedin' hunbeliever as I am. You say you believe in the next world and you know jest as much abaout the next world as I do, which is sweet damn-all. What's 'Eaven? You dunno. Where's 'Eaven? You dunno. Who's in 'Eaven? You dunno. You know sweet damn-all! I arsk you again, do they wear wings?'
'Very well then,' says Noble, 'they do; is that enough for you? They do wear wings.'
'Where do they get them then? Who makes them? 'Ave they a fact'ry for wings? 'Ave they a sort of store where you 'ands in your chit and tikes your bleedin' wings? Answer me that.'
'Oh, you're an impossible man to argue with,' says Noble. 'Now listen to me - '. And off the pair of them went again.
It was long after midnight when we locked up the Englishmen and went to bed ourselves. As I blew out the candle I told Noble what Jeremiah Donovan had told me. Noble took it very quietly. After we had been in bed about an hour he asked me did I think we ought to tell the Englishmen. I having thought of the same thing myself (among many others) said no, because it was more than likely the English wouldn't shoot our men, and anyhow it wasn't to be supposed the Brigade who were always up and down with the second battalion and knew the Englishmen well would be likely to want them bumped off. 'I think so,' says Noble. 'It would be sort of cruelty to put the wind up them now.' 'It was very unforeseen of Jeremiah Donovan anyhow,' says I, and by Noble's silence I realized he took my meaning.
So I lay there half the night, and thought and thought, and picturing myself and young Noble trying to prevent the Brigade from shooting 'Awkins and Belcher sent a cold sweat out through me. Because there were men on the Brigade you daren't let nor hinder without a gun in your hand, and at any rate, in those days disunion between brothers seemed to me an awful crime. I knew better after.
It was next morning we found it so hard to face Belcher and 'Awkins with a smile. We went about the house all day scarcely saying a word. Belcher didn't mind us much; he was stretched into the ashes as usual with his usual look of waiting in quietness for something unforeseen to happen, but little 'Awkins gave us a bad time with his audacious gibing and questioning. He was disgusted at Noble's not answering him back. 'Why can't you tike your beating like a man, chum?' he says. 'You with your Hadam and Heve! I'm a Communist - or an Anarchist. An Anarchist, that's what I am.' And for hours after he went round the house, mumbling when the fit took him, 'Hadam and Heve! Hadam and Heve!'

I don't know clearly how we got over that day, but get over it we did, and a great relief it was when the tea-things were cleared away and Belcher said in his peaceable manner, 'Well, chums, what about it?' So we all sat round the table and 'Awkins produced the cards, and at that moment I heard Jeremiah Donovan's footsteps up the path, and a dark presentiment crossed my mind. I rose quietly from the table and laid my hand on him before he reached the door. 'What do you want?' I asked him. 'I want those two soldier friends of yours,' he says reddening. 'Is that the way it is, Jeremiah Donovan?' I ask. 'That's the way. There were four of our lads went west this morning, one of them a boy of sixteen.' 'That's bad, Jeremiah,' says I.
At that moment Noble came out, and we walked down the path together talking in whispers. Feeney, the local intelligence officer, was standing by the gate. 'What are you going to do about it?' I asked Jeremiah Donovan. 'I want you and Noble to bring them out: you can tell them they're being shifted again; that'll be the quietest way.' 'Leave me out of that,' says Noble suddenly. Jeremiah Donovan looked at him hard for a minute or two. 'All right so,' he said peaceably. 'You and Feeney collect a few tools from the shed and dig a hole by the far end of the bog. Bonaparte and I'll be after you in about twenty minutes. But whatever else you do, don't let anyone see you with the tools. No one must know but the four of ourselves.'
We saw Feeney and Noble go round to the houseen where the tools were kept, and sidled in. Everything if I can so express myself was tottering before my eyes, and I left Jeremiah Donovan to do the explaining as best he could, while I took a seat and said nothing. He told them they were to go back to the Second. 'Awkins let a mouthful of curses out of him at that, and it was plain that Belcher, though he said nothing, was duly perturbed. The old woman was for having them stay in spite of us, and she did not shut her mouth until Jeremiah Donovan lost his temper and said some nasty things to her. Within the house by this time it was pitch dark, but no one thought of lighting the lamp, and in the darkness the two Englishmen fetched their khaki topcoats and said good-bye to the woman of the house. 'Just as a man mikes a 'ome of a bleedin' place,' mumbles 'Awkins shaking her by the hand, 'some bastard at headquarters thinks you're too cushy and shunts you off.' Belcher shakes her hand very hearty. 'A thousand thanks, madam,' he says, 'a thousand thanks for everything…' as though he'd made it all up.
We go round to the back of the house and down towards the fatal bog. Then Jeremiah Donovan comes out with what is in his mind. 'There were four of our lads shot by your fellows this morning so now you're to be bumped off.' 'Cut that stuff out,' says 'Awkins flaring up. 'It's bad enough to be mucked about such as we are without you plying at soldiers.' it's true,' says Jeremiah Donovan, 'I'm sorry, 'Awkins, but 'tis true,' and comes out with the usual rigmarole about doing our duty and obeying our superiors. 'Cut it out,' says 'Awkins irritably, 'Cut it out!'
Then, when Donovan sees he is not being believed he turns to me. 'Ask Bonaparte here,' he says. 'I don't need to arsk Bonaparte. Me and Bonaparte are chums.' isn' t it true, Bonaparte?' says Jeremiah Donovan solemnly to me. it is,' I say sadly, 'it is.' 'Awkins stops. 'Now, for Christ's sike…' 'I mean it, chum,' I say. 'You daon't saound as if you mean it. You knaow well you don't mean it.' 'Well, if he don't I do,' says Jeremiah Donovan. 'Why the 'ell sh'd you want to shoot me, Jeremiah Donovan?' 'Why the hell should your people take out four prisoners and shoot them in cold blood upon a barrack square?' I perceive Jeremiah Donovan is trying to encourage himself with hot words.
Anyway, he took little 'Awkins by the arm and dragged him on, but it was impossible to make him understand that we were in earnest. From which you will perceive how difficult it was for me, as I kept feeling my Smith and Wesson and thinking what I would do if they happened to put up a fight or ran for it, and wishing in my heart they would. I knew if only they ran I would never fire on them. 'Was Noble in this?' 'Awkins wanted to know, and we said yes. He laughed. But why should Noble want to shoot him? Why should we want to shoot him? What had he done to us? Weren't we chums (the word lingers painfully in my memory)? Weren't we? Didn't we understand him and didn't he understand us? Did either of us imagine for an instant that he'd shoot us for all the so-and-so brigadiers in the so-and-so British Army? By this time I began to perceive in the dusk the desolate edges of the bog that was to be their last earthly bed, and, so great a sadness overtook my mind, I could not answer him. We walked along the edge of it in the darkness, and every now and then 'Awkins would call a halt and begin again, just as if he was wound up, about us being chums, and I was in despair that nothing but the cold and open grave made ready for his presence would convince him that we meant it all. But all the same, if you can understand, I didn't want him to be bumped off.

At last we saw the unsteady glint of a lantern in the distance and made towards it. Noble was carrying it, and Feeney stood somewhere in the darkness behind, and somehow the picture of the two of them so silent in the boglands was like the pain of death in my heart. Belcher, on recognizing Noble, said 'Alio, chum' in his usual peaceable way, but 'Awkins flew at the poor boy immediately, and the dispute began all over again, only that Noble hadn't a word to say for himself, and stood there with the swaying lantern between his gaitered legs.
It was Jeremiah Donovan who did the answering. 'Awkins asked for the twentieth time (for it seemed to haunt his mind) if anybody thought he'd shoot Noble. 'You would,' says Jeremiah Donovan shortly. 'I wouldn't, damn you!' 'You would if you knew you'd be shot for not doing it.' 'I wouldn't, not if I was to be shot twenty times over; he's my chum. And Belcher wouldn't - isn't that right, Belcher?' 'That's right, chum,' says Belcher peaceably. 'Damned if I would. Anyway, who says Noble'd be shot if I wasn't bumped off? What d'you think I'd do if I was in Noble's place and we were out in the middle of a blasted bog?' 'What would you do?' 'I'd go with him wherever he was going. I'd share my last bob with him and stick by 'im through thick and thin.'
'We've had enough of this,' says Jeremiah Donovan, cocking his revolver. 'Is there any message you want to send before I fire?' 'No, there isn't, but…' 'Do you want to say your prayers?' 'Awkins came out with a cold-blooded remark that shocked even me and turned to Noble again. 'Listen to me, Noble,' he said. 'You and me are chums. You won't come over to my side, so I'll come over to your side. Is that fair? Just you give me a rifle and I'll go with you wherever you want.'
Nobody answered him.
'Do you understand?' he said. 'I'm through with it all. I'm a deserter or anything else you like, but from this on I'm one of you. Does that prove to you that I mean what I say?' Noble raised his head, but as Donovan began to speak he lowered it again without answering. 'For the last time have you any messages to send?' says Donovan in a cold and excited voice.
'Ah, shut up, you, Donovan; you don't understand me, but these fellows do. They're my chums; they stand by me and I stand by them. We're not the capitalist tools you seem to think us.'
I alone of the crowd saw Donovan raise his Webley to the back of 'Awkins's neck, and as he did so I shut my eyes and tried to say a prayer. 'Awkins had begun to say something else when Donovan let fly, and, as I opened my eyes at the bang, I saw him stagger at the knees and lie out flat at Noble's feet, slowly, and as quiet as a child, with the lantern-light falling sadly upon his lean legs and bright farmer's boots. We all stood very still for a while watching him settle out in the last agony.
Then Belcher quietly takes out a handkerchief, and begins to tie it about his own eyes (for in our excitement we had forgotten to offer the same to 'Awkins), and, seeing it is not big enough, turns and asks for a loan of mine. I give it to him and as he knots the two together he points with his foot at 'Awkins. ' 'E's not quite dead,' he says, 'better give 'im another.' Sure enough 'Awkins's left knee as we see it under the lantern is rising again. I bend down and put my gun to his ear; then, recollecting myself and the company of Belcher, I stand up again with a few hasty words. Belcher understands what is in my mind. 'Give 'im 'is first,' he says, i don't mind. Poor bastard, we dunno what's 'appening to 'im now.' As by this time I am beyond all feeling I kneel down again and skilfully give 'Awkins the last shot so as to put him for ever out of pain.
Belcher who is fumbling a bit awkwardly with the handkerchiefs comes out with a laugh when he hears the shot. It is the first time I have heard him laugh, and it sends a shiver down my spine, coming as it does so inappropriately upon the tragic death of his old friend. 'Poor blighter,' he says quietly, 'and last night he was so curious abaout it all. It's very queer, chums, I always think. Naow, 'e knows as much abaout it as they'll ever let 'im know, and last night 'e was all in the dark.'
Donovan helps him to tie the handkerchiefs about his eyes. 'Thanks, chum,' he says. Donovan asks him if there are any messages he would like to send. 'Naow, chum,' he says, 'none for me. If any of you likes to write to 'Awkins's mother you'll find a letter from 'er in 'is pocket. But my missus left me eight years ago. Went away with another fellow and took the kid with her. I likes the feelin' of a 'ome (as you may 'ave noticed) but I couldn't start again after that.'
We stand around like fools now that he can no longer see us. Donovan looks at Noble and Noble shakes his head. Then Donovan raises his Webley again and just at that moment Belcher laughs his queer nervous laugh again. He must think we are talking of him; anyway, Donovan lowers his gun. ' 'Scuse me, chums,' says Belcher, 'I feel I'm talking the 'ell of a lot… and so silly… abaout me being so 'andy abaout a 'ouse. But this thing come on me so sudden. You'll forgive me, I'm sure.' 'You don't want to say a prayer?' asks Jeremiah Donovan. 'No, chum,' he replies, 'I don't think that'd 'elp. I'm ready if you want to get it over.' 'You understand,' says Jeremiah Donovan, 'it's not so much our doing. It's our duty, so to speak.' Belcher's head is raised like a real blind man's, so that you can only see his nose and chin in the lamplight. 'I never could make out what duty was myself,' he said, 'but I think you're all good lads, if that's what you mean. I'm not complaining.' Noble, with a look of desperation, signals to Donovan, and in a flash Donovan raises his gun and fires. The big man goes over like a sack of meal, and this time there is no need of a second shot.
I don't remember much about the burying, but that it was worse than all the rest, because we had to carry the warm corpses a few yards before we sunk them in the windy bog. It was all mad lonely, with only a bit of lantern between ourselves and the pitch-blackness, and birds hooting and screeching all round disturbed by the guns. Noble had to search 'Awkins first to get the letter from his mother. Then having smoothed all signs of the grave away, Noble and I collected our tools, said good-bye to the others, and went back along the desolate edge of the treacherous bog without a word. We put the tools in the houseen and went into the house. The kitchen was pitch-black and cold, just as we left it, and the old woman was sitting over the hearth telling her beads. We walked past her into the room, and Noble struck a match to light the lamp. Just then she rose quietly and came to the doorway, being not at all so bold or crabbed as usual.
'What did ye do with them?' she says in a sort of whisper, and Noble took such a mortal start the match quenched in his trembling hand. 'What's that?' he asks without turning round. 'I heard ye,' she said. 'What did you hear?' asks Noble, but sure he wouldn't deceive a child the way he said it. 'I heard ye. Do you think I wasn't listening to ye putting the things back in the houseen?' Noble struck another match and this time the lamp lit for him. 'Was that what ye did with them?' she said, and Noble said nothing – after all what could he say?
So then, by God, she fell on her two knees by the door, and began telling her beads, and after a minute or two Noble went on his knees by the fireplace, so I pushed my way out past her, and stood at the door, watching the stars and listening to the damned shrieking of the birds. It is so strange what you feel at such moments, and not to be written afterwards. Noble says he felt he seen everything ten times as big, perceiving nothing around him but the little patch of black bog with the two Englishmen stiffening into it; but with me it was the other way, as though the patch of bog where the two Englishmen were was a thousand miles away from me, and even Noble mumbling just behind me and the old woman and the birds and the bloody stars were all far away, and I was somehow very small and very lonely. And anything that ever happened me after I never felt the same about again.


FeltöltőP. T.
Az idézet forrásawww.csus.edu

Hazánk vendégei (Magyar)

Szürkületkor Belcher, a nagydarab angol kihúzza hosszú lábát a hamuból, majd így szól: - Na, cimborák, mit szóltok hozzá? - és Noble vagy én erre azt mondjuk: - Oké, cimbora - (mert néhány szavukat már mi is átvettük), és akkor a kisebbik angol, Hawkins meggyújtja a lámpát és előveszi a kártyát. Néha eljön Jeremiah Donovan is, kibicel, Hawkins lapjai mindig izgalomba hozzák, mert a kis angol nagyon rosszul játssza ki a kártyáit, ő meg úgy kiabál vele, mintha a testvére lenne. - Ó, te töketlen, há’ mér nem jáccottad meg? De Jeremiah egyébként ugyanolyan nyugodt és elégedett fickó volt, mint Belcher, a nagydarab angol, és csak azért örvendett különös tiszteletnek, mert szépen írt, segített hivatalos iratokban, bár, ami azt illeti, abban is lassú volt. Vászonsapkában járt, nagy kamáslija volt és hosszú nadrágja, és kezét szinte mindig a zsebében tartotta. Amikor szólt hozzá valaki, elvörösödött, előre-hátra billegett a talpán, s közben egyfolytában lefelé nézett földnyűvő, nagy lábára. Szokatlan vidéki tájszólása miatt állandó gúnyolódásom céltáblája volt, mivel én – mint az itt kiderül – városi ember vagyok.
Nemigen fogtam föl, mi értelme van annak, hogy Noble és jómagam Belchert és Hawkinst őrizzük, mert az volt, és ma is az a szilárd meggyőződésem, hogy ezt a két embert bárhova el lehetett volna vinni széles e környéken egész Claregalway-ig, ott rögtön gyökeret eresztettek volna, akár a gyom. Életemben addig nem láttam két olyan embert, akik annyira szerették volna a vidéket, mint ők.
A Második zászlóalj adta át őket megőrzésre, amikor már forró lett lábuk alatt a talaj, s Noble és jómagam – ifjak lévén – magától értetődő felelősségtudattal vettük gondjainkba őket. A kis Hawkins rögtön ránk is pirított, amikor kiderült róla, hogy ugyanúgy, - ha nem jobban - ismeri a világunkat, mint mi. - Te lennél az a fickó, akit Bonaparténak hínak? - kérdezte. - Hát, Bonaparte, Mary Brigid O’Connell kérdezett tégedet, merhogy nálad vóna az öccse zoknija. Tudniillik, ahogy azt a továbbiakban elmondták, a Második kis murikat rendezett, ezekre betoppant néhány környékbeli lány, és mivel a mieink látták, hogy ezek milyen rendes fickók, a mi két angolunkat sem hagyhatták ki, s meghívták őket, - jó haverok lettek. Hawkins elmondta, hogy nagyon gyorsan megtanulta a The Walls of Limerick, a Siege of Ennis, a Waves of Tory lépéseit, de a bókokat viszonozni már nem tudta, mert a mieink akkoriban elvből nem jártak külföldi táncokat.
Szóval bármilyen kiváltságot és kedvezményt élvezett a Másodiknál Belcher és Hawkins, az annak rendje és módja szerint nálunk is érvényesült, és az első néhány nap után már nem is tettünk úgy, mintha szemmel kellene tartanunk őket. No, nem mintha messzire jutottak volna, hiszen nagyon kemény akcentussal beszéltek, és ruházatuk khaki színű katonazubbonyból, kabátból és civil nadrágból meg bakancsból állt. De azt hiszem, eszük ágában sem volt soha a szökés, teljesen elégedettek voltak akkor és ott a sorsukkal.
Hát az meg igazán jó muri volt, ahogy Belcher jóba lett házigazdánkkal, az öregasszonnyal. Az biztos, hogy az asszony nem ment a szomszédba egy kis zsémbeskedésért, még velünk is állandóan kárált, de mielőtt még alkalma nyílt volna arra, hogy a vendégeinken – ha hívhatom így őket – köszörülje a nyelvét, Belcher már örök barátságot kötött vele. Az asszony éppen gyújtóst aprított, és Belcher – aki alig tíz perce volt akkor még csak a házban – felugrott, és odament hozzá.
- Engedje meg, hölgyem – szólt, s ajkán szokásos, fura kis mosolya jelent meg. – Engedje meg - és elvette tőle a szekercét. Az asszony meglepetésében szóhoz sem jutott. Ezután Belcher mindig a sarkában járt, vödröt, kosarat, vagy ölnyi száraz tőzeget cipelt, amire épp szükség volt. Ahogy azt Noble oly találóan mondta, az asszony nem tud olyan gyorsan kigondolni és nekifogni valaminek, hogy Belcher már meg ne csinálta volna, legyen az vízforralás, vagy bármi más. Ilyen óriás létére (bár jómagam is több mint 180 centi vagyok, de még nekem is fel kellett rá néznem) szokatlanul szófukar, hogy azt ne mondjam szótlan ember volt. Beletelt egy időbe, míg megszoktuk, hogy úgy jár némán ki-be, mint egy szellem. Hawkins egymaga annyit beszélt, mint egy szakasz katona, és ezért volt különösen fura hallani, amikor Belcherből – miközben lábát a hamuban melengette - kiböffent egy-egy kurta „Bocs, cimbora.”, vagy „Rendben, cimbora.”. Egyetlen és örökös passziója a kártyázás volt, és meg kell adni, jó játékos volt. Engem és Noble-t sokszor meg tudott volna kopasztani, csak ha ellenünk nyert, akkor mi nyertünk Hawkins ellen, aki viszont azzal a pénzzel játszott, amit Belchertől kapott.
Hawkins azért veszített velünk szemben, mert mindig túl sokat fecsegett, és mi valószínűleg ugyanezért veszítettünk Belcher ellen. Hawkins és Noble egészen hajnalig tüzet okádtak egymásra a vallásról vitázva, és a kis angol Noble-t, akinek az egyik testvére pap volt, őrületbe kergette olyan kérdések özönével, melyeket egy bíborosnak is becsületére vált volna megválaszolni. Ráadásul, még ezekkel a szent dolgokkal kapcsolatban is jó mocskos szájú volt. Soha nem hallottam még korábban, hogy valaki képes legyen a legegyszerűbb témával kapcsolatban is a szitkozódásnak és csúnya szavaknak ilyen özönét használni. Szörnyű ember volt a kis Hawkins, félelmetes vitapartner. Soha egy szalmaszálat sem tett keresztbe, és ha nem volt senki, akivel vitázhatott volna, belekötött az öregasszonyba.
Örömmel mondhatom, benne emberére talált, mert mikor egyszer Hawkins fel akarta heccelni, hogy szentségtörő módon panaszkodjon a szárazságról, ő leintette a férfit azzal, hogy az egészet Jupiter Pluviusra* kente (aki egy olyan istenség, akiről sem Hawkins sem én nem hallottunk, bár Noble annyit tudott, hogy a pogányok szerint van valami köze az esőhöz). Egy másik alkalommal Hawkins a kapitalistákat átkozta, mert kirobbantották a német háborút, erre az öregasszony letette a vasalót, zsémbes száját elbiggyesztette, majd így szólt: - Mr. Hawkins, maga mondhat, amit akar a háborúról, és gondolhatja, hogy majd jól bolonddá tesz, mert én csak egy egyszerű, szegény vidéki asszony vagyok, de én tudom, mért tört ki a háború. Az olasz gróf miatt, aki ellopta a pogány istenséget a japán imaházból. Higgye el Mr. Hawkins, csak bánat és ínség származhat abból, ha valaki megzavarja a titokzatos hatalmakat. Fura egy öreg hölgy, az biztos.

Egyik este, mikor megteáztunk, Hawkins meggyújtotta a lámpát, s nekiültünk kártyázni. Bejött Jeremiah Donovan is, leült, nézett minket egy darabig. Bár zárkózott ember volt és nem sokat beszélt, nem volt nehéz észrevenni rajta, hogy a két angolt nem nagyon kedveli, - és azon a bizonyos estén meghökkentem, hogy ezt ilyen tisztán addig még nem érzékeltem. Később egy igazán szörnyű vita bontakozott ki Hawkins és Noble között a kapitalistákról, a papokról, a hazaszeretetről.
- A kapitalisták - mondta Hawkins szinte fuldokolva a dühtől, - lefizetik a papokat, hogy beszéjjenek nékünk a másvilágról, hogy asztat meg ne vegyük észre, hogy ők mit művelnek ebben.
- Ember, ez hülyeség! - mondta türelmét vesztve Noble. - Még mielőtt a kapitalistákat egyáltalán kitalálták volna, az emberek már hittek a másvilágban.
Hawkins felállt, mint aki prédikálni készül. - Ja, vagy úgy, hittek? - mosolygott gúnyosan. - Hittek abban, amiben te hiszel, erre gondolsz? És te hiszed, hogy Isten teremtette Ádámot és Évát, és Ádám teremtette Sémet, Sém pedig Józafátot? És hiszed azt az ostoba tündérmesét Éváról és az Édenről meg az almáról? Hát idesüss, cimbora! Ha néked jogod van ilen ostobaságokban hinni, akkor nékem meg jogom van a magam ostoba hitihez, vagyis hogy az első, amit a te Istened megteremtett, az egy átok kapitalista volt erényejivel, Rolls-Royce-ával együtt. Így van-é, cimbora?” fordult Belcherhez.
- Igazad van, cimbora - válaszolt Belcher fura kis mosolyával, majd felállt az asztaltól, hogy hosszú lábait ki tudja nyújtóztatni a tűz közelében, és végigsimított a bajszán. Mikor láttam, hogy Jeremiah Donovan indulófélben van, és mivel fogalmam sem volt, mikor lesz vége a vallásról szóló vitának, magam is utánaeredtem. Sétáltunk együtt a falu felé, és egyszer csak hirtelen megállt, elvörösödött, s szokásához híven elkezdett a talpán billegni, és azt dörmögte, hogy nekem ott lenne a helyem a házban, hogy őrizzem a foglyokat. És hogy ilyen hirtelen nekem szegezte ezt, csak annyit tudtam kérdezni, hogy egyáltalán mi a pokolnak kell őket őrizni, és ami Noble-t és engem érint, mi már ezt átbeszéltük, és mi sokkal szívesebben mennénk a hadoszloppal. - Minek kellenek ezek nekünk? - kérdeztem tőle.
Rám nézett. - Azt hittem, tudod, hogy túszok. – Nem értettem. - Túszok?? - kérdeztem. - Az ellenségnek a mieink közül vannak foglyai, és most az a hír járja, hogy le fogják őket lőni - mondta igen komolyan. - Ha lelövik a mieinket, mi le fogjuk lőni az övéiket, megfizetünk nekik. Csak lassan jutott el a tudatomig ez az eshetőség. - Lelőjük őket? – kérdeztem.  - Igen, pontosan, lelőjük őket - mondta. - Nem lehetett volna ezt Noble-nak és nekem már az elején elmondani? - kérdeztem. - Hogyhogy? - kérdezett vissza. - Hát csak, mert tudtátok, hogy mi őrizzük őket. - És annyi eszetek nem volt, hogy ezt kitaláljátok? - Nem, Jeremiah Donovan, nem volt. Hogy is gondolhattunk volna ilyesmire, mikor már olyan régen velünk vannak? - Na és akkor? Az ellenség is olyan rég, vagy még régebben tartja a mi foglyainkat - mondta. - Az egyáltalán nem ugyanaz - mondtam. - Hogyhogy? - kérdezte éles hangon, de én nem tudtam megmondani, hogy az miért más, nem tudtam megszólalni a döbbenettől. - És mikor számíthatunk arra, hogy már nem kellünk? - kérdeztem. - Akár már ma este - mondta, - vagy holnap, de legkésőbb holnapután. Szóval, ha csak az a gond, hogy itt kell lebzselned, hamarosan szabad vagy.
Még most sem tudom elmondani, mennyire elszomorodtam, visszamentem a házba, szörnyen éreztem magam. Mikor beléptem, még mindig vitáztak, Hawkins csökönyösen kitartott amellett, hogy egyáltalán nincs túlvilág, Noble meg - egy főpap stílusában - azt hajtogatta, hogy van. De azt láttam, hogy Hawkins nagyon akar győzni. - Tudod mit, cimbora? - mondta pimasz mosollyal. - Asszem, te pont olyan nyavajjás hitetlen vagy, mint én. Aszt mondod, hiszed a másvilágot, és közben pont annyit tudol a másvilágról, mint én, ami egy jó nagy büdös semmi. Mi a mennyország? Nem tudod. Hol a mennyország? Asse tudod. A jó nagy büdös semmit tudod! Még egyszer kérdelek, oszt szárnyuk van?
- Jól van, na - mondta Noble. - Van szárnyuk. Most meg vagy elégedve? Igen, van szárnyuk.
- Na, és honnan? Ki csinájja meg? Van szárnycsináló gyárjuk? Vagy egy amolyan raktárféle, ahova beadod a kijutalást és megkapod a nyavajjás szárnyajidat? Erre válaszojjá!
- Veled egyszerűen nem lehet vitatkozni - mondta Noble. - Na, figyelj csak… - És újra kezdték az egészet.
Jóval éjfél után zártunk be az angolok után, majd mi magunk is lefeküdtünk. Amikor elfújtam a gyertyát, elmondtam Noble-nak, hogy mit mondott nekem korábban Jeremiah Donovan. Noble hallgatott. Mikor már úgy egy órája ágyban voltunk, azt kérdezte, hogy szerintem elmondjuk-e az angoloknak. Magam is (többek között) ezen töprengtem, és azt válaszoltam, hogy szerintem nem, mert nagyon valószínű, hogy az angolok nem lövik le a mieinket, és különben is, a Brigád tisztjei, akik állandó kapcsolatban vannak a Második zászlóaljjal, és jól ismerik az angoljainkat is, nemigen akarnák, hogy bárki lepuffantsa őket. - Azt hiszem, - így Noble, - igazából nagy kegyetlenség lenne, ha most rájuk ijesztenénk. - Egyébként nagyon váratlanul jött ez az egész Jeremiah Donovantól is - tettem hozzá. Noble hallgatott, s ebből tudtam, hogy egyetért.
Ott feküdtem órákig, és egyfolytában csak gondolkodtam, láttam magam előtt, amint Noble és én meg akarjuk akadályozni a Brigádot abban, hogy Hawkinst és Belchert lelőjék – és ettől kivert a hideg veríték. Mert voltak olyanok a Brigádban, akiket csak fegyverrel a kezében mer az ember megközelíteni, és különben is, azokban a napokban nekem a testvérek közti viszály iszonyú bűnnek számított. Később már nem.
Másnap reggel igazán nehezünkre esett, hogy Belchert és Hawkinst mosolyogva üdvözöljük. Egész nap kóvályogtunk a házban, alig szólaltunk meg. Belcher nem nagyon foglalkozott velünk, a szokásos módon nyújtóztatta lábát a hamuban a szokásos csendes, várakozó kifejezéssel az arcán, hátha történik valami; de a kis Hawkins miatt kínos volt, ő ugyanis szemtelenül csúfolódott és kérdezősködött. Fel volt háborodva, hogy Noble válaszra sem méltatja. - Mér nem viseled férfi módjára, hogy vesztettél, cimbora? - kérdezte. - Te, meg a te Ádámod és Évád! Én kommonista vagyok, vagy anarkista. Anarkista, igen, az! - És órákon át járkált a házban körbe-körbe, és amikor a hév elkapta, így motyogott: - Ádám és Éva! Ádám és Éva!

Nem is tudom, hogy vészeltük át azt a napot, de nagyon örültem, hogy egyszer csak vége lett, nagy megkönnyebbülés volt, amikor elraktuk a teáscsészéket, és Belcher így szólt a maga békés módján: - Na, cimborák, mit szóltok hozzá? - Körülültük az asztalt, Hawkins elővette a kártyát, és abban a pillanatban meghallottam Jeremiah Donovan lépteit a házhoz vezető úton, és rossz előérzetem támadt. Felálltam csendben az asztaltól, és elkaptam, még mielőtt belépett volna. - Mit akarsz? - kérdeztem. - A két katona-haverotokat - mondta, s elvörösödött. - Így állunk? - kérdeztem. - Igen, így. A mieink közül ma reggel négyet kinyírtak, egyikük egy tizenhat éves fiú. - Szar ügy - mondtam.
Abban a pillanatban Noble kijött utánam, majd hárman együtt suttogva mentünk végig az ösvényen. Feeney, a helyi hírszerző tiszt a kapunál állt. - Mit fogsz csinálni? - kérdeztem Jeremiah Donovant. - Azt akarom, hogy te és Noble hozzátok ki őket, mondjátok azt, hogy megint áthelyezés lesz, ez lesz a legjobb. - Engem hagyjatok ki ebből - mondta hirtelen Noble. Jeremiah Donovan egy-két percig szigorúan nézte. - Hát, rendben - mondta higgadtan. - Te és Feeney kihoztok pár szerszámot a pajtából, és a láp túlsó végében ástok egy gödröt. Bonaparte és én majd utánatok megyünk úgy húsz perc múlva. De bármit is csináltok, vigyázzatok, senki meg ne lásson titeket a szerszámokkal. Senki nem tudhat erről, csak mi négyen.
Láttuk, amint Feeney és Noble körbemennek a pajtához, amiben a szerszámok voltak, majd belopakodnak. Mondhatom, forgott velem a világ, és ráhagytam inkább Jeremiah Donovanra, hogy elmondjon mindent, én meg leültem bent, és egy szót sem szóltam. Azt mondta nekik, hogy vissza kell menniük a Második zászlóaljhoz. Hawkins erre megeresztett néhány káromkodást, és bár Belcher egy szót sem szólt, látszott rajta is, hogy nyugtalan. Az öregasszony marasztalta őket, ne is törődjenek azzal, amit mondunk, és csak akkor fogta be a száját, mikor Jeremiah Donovan türelmét vesztve ráförmedt. Addigra már koromsötét volt a házban, de senkinek nem jutott eszébe, hogy lámpát gyújtson, a két angol a sötétben felvette khaki kabátját és elköszönt a ház asszonyától. - Amikor eccer végre egy nyavalyás helybül otthona lesz az embernek, - motyogja Hawkins az asszony kezét szorongatva, - akkor valami gané a főnökségben úgy gondojja, túl jól megy néki, és kipöccinti onnét. Belcher erőteljesen kezet ráz az asszonnyal. - Hálás köszönet, asszonyom. - mondja. - Hálás köszönet mindenért… - mintha megérezte volna.
Kimegyünk a ház mögé, aztán le a végzetes mocsárhoz. Csak ekkor árulja el nekik Jeremiah Donovan, mit tervez. - Négy emberünket lőtték le ma reggel a tijeitek, és most mi titeket fogunk lepuffantani. - Hagyd abba!!! - fortyan fel Hawkins. - Épp elég szörnyű, ahogy itt vacakoltok vélünk, nem kellene még katonásdit is jáccani. - Ez pedig így van - mondja Jeremiah Donovan. - Sajnálom, Hawkins, ez az igazság - majd elkezdi a szokásos zagyvaságot a kötelességről, meg hogy felsőbb parancsnak engedelmeskedünk. - Hagyd abba! - mondja Hawkins ingerülten. - Hagyd abba!
Mikor Donovan látja, hogy neki nem hisznek, odafordul hozzám. - Kérdezd meg Bonapartét - javasolja. - Nem kell őtet kérdeznem. Én és Bonaparte cimborák vagyunk. - Bonaparte, igazat mondok? - szól hozzám Jeremiah Donovan komoly arccal. - Igen - válaszolom szomorúan. - Igaz. Erre Hawkins megáll. - Óh, a ’zisten szerelmére … - Ez komoly, cimbora - mondom. - Nem láccik rajtad, hogy komojjan gondolnád. Te is tudod, hogy nem mondod komojjan. - Ha ő nem, én akkor is igen - mondja Donovan. - Mi a francér’ akarnál lelőni, Jeremijah Donovan? - Mi a francért rángatnák elő a tieitek négy foglyukat és lőnék le hidegvérrel a laktanya-udvaron? Mintha Jeremiah Donovan bátorságot akarna meríteni az indulatos szavakból.
Mindenesetre karon ragadta a kis Hawkinst és továbbvonszolta, aki viszont egyszerűen továbbra sem volt hajlandó elhinni, hogy komolyan gondoljuk. Láthatják ebből, milyen nehéz volt ez az egész, s miközben kezem a Smith and Wessonomon pihent, azon gondolkodtam, mit is tennék, ha megtámadnának, és el akarnák tőlem venni a pisztolyt, vagy szökést kísérelnének meg, - a szívem mélyén azt kívántam, bárcsak így lenne. Tudtam, ha elfutnának, a világért nem lőnék rájuk. - Noble is benne van? - akarta Hawkins tudni, s azt mondtuk, hogy igen.  Nevetett. Miért akarná őt Noble lelőni? Miért akarja őt bármelyikünk is lepuffantani? Mit vétett ellenünk? Hát nem cimborák (ez a szó fájdalmasan vésődött be az agyamba) vagyunk mind? Hát nem? Hát nem értettük meg őt, és ő nem értett meg minket? Azt képzeltük egy pillanatig is, hogy ő lelőne minket akármilyen Brit Hadsereg akármilyen tisztjének parancsára? Akkor már homályosan ki tudtam venni a szürkületben az elhagyatott mocsarat, ami végső földi nyughelyük lesz, és olyan iszonyatos szomorúság fogott el, hogy válaszolni sem tudtam. A mocsár mentén gyalogoltunk a sötétben, Hawkins egyre-másra megállított minket, és elölről kezdte a mondókáját, mint akit felhúztak, hogy cimborák vagyunk, és én tudtam, hogy semmi más nem tudja őt meggyőzni arról, hogy ezt az egészet komolyan gondoljuk, csak majd a neki előkészített hideg sírgödör látványa. Mindezek ellenére, ha értik hogy gondolom, én mégsem akartam, hogy meg kelljen halnia.

Végre megláttuk a himbálódzó lámpa fényét a távolban, és arrafele vettük az irányt. Noble tartotta a lámpát, Feeney ott állt mögötte valahol a sötétben, és ez a kép, ahogy hang nélkül állnak a mocsárban, annyira szörnyűséges volt, mint a bennem bujkáló halálfélelem. Mikor meglátta Noble-t, Belcher a maga csendes módján így üdvözölte: - Hello, cimbora. Hawkins viszont azonnal nekitámadt Noble-nek, és elölről kezdődött az egész vita, azzal a különbséggel, hogy az a szegény fiú most semmit nem tudott felhozni a maga védelmére, csak állt ott, a lámpa himbálódzott kamáslis lábai előtt.
Jeremiah Donovan válaszolt. Mikor Hawkins azt kérdezte, már vagy huszadszor, rögeszmésen, hogy gondolja-e valaki, hogy ő Noble-t lelőné, Jeremiah Donovan azt mondta: - Igen, megtennéd. - Nem tenném meg, a francba! - Megtennéd, ha tudnád, hogy téged lőnek le, ha nem teszed meg. - Nem tenném meg, még ha százszor is lelőnének, hát a cimborám. És Belcher sem tenné meg, ugye így van, Belcher? - Így van, cimbora - válaszol Belcher békésen. - Kutya legyek, ha megtenném. Egyébként meg, ki állítja azt, hogy Noble-t lelövik, ha engem nem puffant le? Mit gondoltok, mit csinálnék, ha a Noble helyében lennék, egy tetves mocsár kellős-közepén? - Mit csinálnál? - Természetesen vele maradnék, akárhova is menne. Az utolsó filléremet is megosztanám vele, foggal-körömmel ragaszkodnék hozzá.
- Na, most már elég. - mondja Jeremiah Donovan, és kibiztosítja pisztolyát. - Akarsz még üzenni valakinek, mielőtt lövök? - Nem, de... - Akarsz imádkozni? Hawkins megint Noble-hez fordult, és olyan higgadtan rukkolt elő ötletével, hogy megdöbbentem. - Idefigyelj, Noble - mondta, - te meg én – cimborák vagyunk. Te nem jössz át az én oldalamra, így hát én megyek át a te oldaladra. Rendben? Kapok tőled egy pisztolyt, és veled tartok ahova csak akarod.
Senki nem válaszolt.
- Érted? - kérdezte. - Kész, vége. Szökevény vagyok, vagy amit csak akartok, de mostantól hozzátok tartozom. Ez már csak elég bizonyíték arra, hogy komolyan gondolom, amit mondok. Noble felnézett, de mikor Donovan elkezdett beszélni, újból lehorgasztotta a fejét, nem válaszolt. - Utoljára kérdezem, üzensz valakinek? -  kérdi Donovan  hideg, indulatos hangon.
- Na, fogd be a szád, Donovan! Nem értesz meg engem, de a többijek igen. Ők a cimborájim, megvédenek engem, és én is megvédem őket. Nem vagyunk kapitalista bábok, még ha így is gondolod.
Ott álltunk, de csak én láttam, hogy Donovan felemeli Webleyjét, Hawkins tarkójára céloz, és akkor becsuktam a szemem, és megpróbáltam imádkozni. Hawkins akart még valamit mondani, de Donovan már tüzelt, és amint a dörrenésre kinyitottam a szemem, láttam, hogy Hawkins térdre rogyik, majd lassan elterül Noble lábánál, és olyan csendben fekszik ott, mint egy pici gyerek, a lámpa fénye szikár lábára és kisuvickolt parasztcsizmájára esik. Szótlanul álltunk, néztük, ahogy lassan megnyugszik haláltusájában.
Akkor Belcher csendben elővesz egy zsebkendőt, és elkezdi a saját szemére kötni (izgatottságunkban elfelejtettük ugyanezt felajánlani Hawkinsnak) és, mikor látja, hogy a kendő nem elég nagy, hozzám fordul és kéri az enyémet. Odaadom neki, a kettőt összeköti, s közben lábával Hawkins felé bök. - Még nem halt meg - mondja. - Jobb lenne, ha adnál neki még egyet. - És valóban, jól látszik a lámpa fényénél, hogy Hawkins bal térde újból megemelkedik. Lehajolok, pisztolyomat a fejéhez tartom, aztán eszembe jut az egész helyzet Belcherrel meg a többiekkel, felállok, kapkodva mondok valamit. Belcher tudja, mit gondolok. - Először őt - mondja. - Nekem nem számít. De ez a szerencsétlen flótás, ki tudja, mi történik vele éppen most. Mivel addigra már semmit nem akarok érezni, újból letérdelek, és gyakorlott mozdulattal megadom Hawkinsnak a kegyelem-lövést, hogy már többé semmi ne fájjon neki.
Belcher, aki a zsebkendőkkel ügyetlenkedik, elneveti magát, mikor meghallja a lövést. Először hallom nevetni, és végigfut a hideg a hátamon – annyira oda nem illő, most hogy épphogy csak meghalt a barátja. - Szegény ördög - mondja csendesen. - És tegnap este mijjen kíváncsi volt erre. Nagyon fura, cimborák, aszondom. Most már mindent tud róla, amit tunni lehet, és tennap este meg csak a sötétben tapogatózott.
Donovan segít neki a zsebkendőket a szemére kötni. - Kösz, cimbora - mondja. Donovan megkérdezi, akar-e valakinek üzenni. - Nem, cimbora - mondja. - Én nem. Ha bármelyiktek akar írni Hawkins mamájának, a zsebében találtok egy levelet tőlle. De engem az asszonyom elhagyott nyóc évvel ezelőtt. Elment egy másikkal, és vitte a kölköt is. Szeretem az otthon melegét, gondolom ezt láttátok, de ezek után nem tudtam újrakezdeni.
Most, hogy már nem is lát minket, csak állunk körülötte szótlan-ostobán. Donovan Noble-re néz, Noble a fejét rázza. Akkor Donovan felemeli újból a Webley-jét, és abban a szempillantásban Belcherből kibukik megint az a furcsa, ideges kis nevetés. Biztos azt hiszi, hogy róla beszélünk – Donovan mindenesetre leereszti a pisztolyát. - Bocs’, cimborák - mondja Belcher. - Az az érzésem, hogy baromi sokat beszélek… és butaságokat… hogy mijjen házias vagyok, meg ijjesmiket. De ez az egész ojjan hirtelen jött. Megbocsáttok, ugye? - Nem akarsz imádkozni? - kérdi Jeremiah Donovan. - Nem, cimbora - válaszolja. - Nem hiszem, hogy segít. Kész vagyok, ha szeretnétek már túllenni rajta. - Tudod, ugye, hogy nem mi akarjuk, mi csak – hogy úgy mongyam - a kötelességünket teljesítjük? - kérdezi Donovan. Belcher úgy tartja felfelé a fejét, mint a vakok, úgyhogy a lámpa fénye csak az állát és az orra hegyét világítja meg. - Magam sem értettem soha egészen, mi az a kötelesség - mondta. - De szerintem ti mind rendes fickók vagytok, ha ezt akarjátok hallani. Nem panaszkodom. Noble kétségbeesett tekintettel jelez Donovannak, és abban a pillanatban Donovan felemeli a pisztolyát és tüzel. A nagydarab ember úgy dől el, akár a liszteszsák, most nincs szükség második lövésre.
Nem sokra emlékszem az elhantolásból, de az biztos, hogy az egész addiginál szörnyűbb volt, mert a még meleg testeket jó pár métert kellett cipelnünk, mielőtt a hideg mocsárba leeresztettük. Iszonyatos és elhagyatott volt minden, csak mi, a koromsötét éjszaka, és egy lámpa apró fénye. Huhogtak, rikoltoztak körülöttünk a madarak, felverte őket a lövések zaja. Noble átkutatta Hawkins ruháját, megkereste a mamája levelét. Elsimítottuk a földet, semmi nem látszott, majd Noble és én összeszedtük a szerszámokat, elköszöntünk a többiektől, és csak mentünk-mentünk az alattomos mocsár szélén, egész úton nem szóltunk egy szót sem. Betettük a szerszámokat a kunyhóba, aztán beléptünk a házba. A konyhában koromsötét volt és hideg, mint mikor elmentünk, az öregasszony a tűzhelynél ült és rózsafüzért imádkozott. Nem néztünk az asszonyra, egyenesen bementünk a szobába, Noble gyufát gyújtott a lámpához. Ekkor az öregasszony csendesen felállt, odalépett az ajtóhoz, a tőle megszokott zsémbességnek nyoma sem volt benne.
- Mit csináltatok velük? - kérdezi suttogva, és Noble úgy megrettent, hogy a gyufa kialudt reszkető ujjai között. - Mi van? - kérdezi anélkül, hogy megfordulna. - Hallottalak titeket - így az asszony. - És mit hallott? - kérdi Noble, de még egy gyerek sem hitt volna neki, olyan volt a hangja. -Hallottalak. Azt hiszitek, nem hallottam, amikor a szerszámokat visszavittétek a kunyhóba? Noble újabb gyufával próbálkozott, ezúttal sikerrel, meggyulladt a lámpa. - Azt tettétek? - kérdezte az asszony, és Noble egy szót sem szólt, de hát mit is mondhatott volna?
Azután, Istenemre mondom, az asszony térdre rogyott az ajtóban, s elkezdte a rózsafüzért imádkozni, pillanatokon belül Noble is letérdelt a kandalló mellett, én meg félretoltam az asszonyt, kimentem a ház elé, álltam, és néztem a csillagokat, hallgattam a madarak átkozott rikoltozását. Annyira furcsán érzi magát ilyenkor az ember, hogy azt el sem lehet mondani. Noble azt mondja, ő mindent tízszer akkorának látott, mint valójában volt, az egész körülötte lévő világból csak a fekete mocsárnak azt a kicsi darabkáját látta, amiben a két angol dermedt-mozdulatlanságban fekszik; én meg pont fordítva, úgy éreztem, hogy az a kis darabka mocsár, ahol az angolok vannak, millió mérföldre van tőlem, és még Noble meg az öregasszony is, aki mögöttem motyog, és a madarak és az átkozott csillagok is mind nagyon távoliak, és én valahogy nagyon kicsi és nagyon magányos vagyok. És bármi is történt ezután, soha többé nem éreztem ezt.

* Pluvius (lat. esőt adó) Jupiter latin mellékneve.

FeltöltőN.Ullrich Katalin
Az idézet forrásaN. U. K.