Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

O'Neill, Eugene: Eljő a jeges (részlet) (The Iceman Cometh (detail) Magyar nyelven)


Vissza a fordító lapjára

The Iceman Cometh (detail) (Angol)


HARRY HOPE, proprietor of a saloon and rooming house*

ED MOSHER, Hope's brother-in-law, one-time circus man*

PAT McGLOIN, one-time Police Lieutenant*

WILLIE OBAN, a Harvard Law School alumnus*

JOE MOTT, one-time proprietor of a Negro gambling house

PIET WETJOEN ("THE GENERAL"), one-time leader of a Boer commando*

CECIL LEWIS ("THE CAPTAIN"), one-time Captain of British infantry*

JAMES CAMERON ("JIMMY TOMORROW"), one-time Boer War correspondent*

HUGO KALMAR, one-time editor of Anarchist periodicals

LARRY SLADE, one-time Syndicalist-Anarchist*

ROCKY PIOGGI, night bartender*



MARGIE*--street walkers


CHUCK MORELLO, day bartender*

THEODORE HICKMAN (HICKEY), a hardware salesman



*Roomers at Harry Hope's.




Scene--Back room and a section of the bar at Harry Hope's--early morning in summer, 1912.


Scene--Back room, around midnight of the same day.


Scene--Bar and a section of the back room--morning of the following day.


Scene--Same as Act One. Back room and a section of the bar--around 1:30 A.M. of the next day.


Harry Hope's is a Raines-Law hotel of the period, a cheap ginmill of the five-cent whiskey, last-resort variety situated on the downtown West Side of New York. The building, owned by Hope, is a narrow five-story structure of the tenement type, the second floor a flat occupied by the proprietor. The renting of rooms on the upper floors, under the Raines-Law loopholes, makes the establishment legally a hotel and gives it the privilege of serving liquor in the back room of the bar after closing hours and on Sundays, provided a meal is served with the booze, thus making a back room legally a hotel restaurant. This food provision was generally circumvented by putting a property sandwich in the middle of each table, an old desiccated ruin of dust-laden bread and mummified ham or cheese which only the drunkest yokel from the sticks ever regarded as anything but a noisome table decoration. But at Harry Hope's, Hope being a former minor Tammanyite and still possessing friends, this food technicality is ignored as irrelevant, except during the fleeting alarms of reform agitation. Even Hope's back room is not a separate room, but simply the rear of the barroom divided from the bar by drawing a dirty black curtain across the room.




SCENE--The back room and a section of the bar of Harry Hope's saloon on an early morning in summer, 1912. The right wall of the back room is a dirty black curtain which separates it from the bar. At rear, this curtain is drawn back from the wall so the bartender can get in and out. The back room is crammed with round tables and chairs placed so close together that it is a difficult squeeze to pass between them. In the middle of the rear wall is a door opening on a hallway. In the left corner, built out into the room, is the toilet with a sign "This is it" on the door. Against the middle of the left wall is a nickel-in-the-slot phonograph. Two windows, so glazed with grime one cannot see through them, are in the left wall, looking out on a backyard. The walls and ceiling once were white, but it was a long time ago, and they are now so splotched, peeled, stained and dusty that their color can best be described as dirty. The floor, with iron spittoons placed here and there, is covered with sawdust. Lighting comes from single wall brackets, two at left and two at rear.

There are three rows of tables, from front to back. Three are in the front line. The one at left-front has four chairs; the one at center-front, four; the one at right-front, five. At rear of, and half between, front tables one and two is a table of the second row with five chairs. A table, similarly placed at rear of front tables two and three, also has five chairs. The third row of tables, four chairs to one and six to the other, is against the rear wall on either side of the door.

At right of this dividing curtain is a section of the barroom, with the end of the bar seen at rear, a door to the hall at left of it. At front is a table with four chairs. Light comes from the street windows off right, the gray subdued light of early morning in a narrow street. In the back room, Larry Slade and Hugo Kalmar are at the table at left-front, Hugo in a chair facing right, Larry at rear of table facing front, with an empty chair between them. A fourth chair is at right of table, facing left. Hugo is a small man in his late fifties. He has a head much too big for his body, a high forehead, crinkly long black hair streaked with gray, a square face with a pug nose, a walrus mustache, black eyes which peer nearsightedly from behind thick-lensed spectacles, tiny hands and feet. He is dressed in threadbare black clothes and his white shirt is frayed at collar and cuffs, but everything about him is fastidiously clean. Even his flowing Windsor tie is neatly tied. There is a foreign atmosphere about him, the stamp of an alien radical, a strong resemblance to the type Anarchist as portrayed, bomb in hand, in newspaper cartoons. He is asleep now, bent forward in his chair, his arms folded on the table, his head resting sideways on his arms.

Larry Slade is sixty. He is tall, raw-boned, with coarse straight white hair, worn long and raggedly cut. He has a gaunt Irish face with a big nose, high cheekbones, a lantern jaw with a week's stubble of beard, a mystic's meditative pale-blue eyes with a gleam of sharp sardonic humor in them. As slovenly as Hugo is neat, his clothes are dirty and much slept in. His gray flannel shirt, open at the neck, has the appearance of having never been washed. From the way he methodically scratches himself with his long-fingered, hairy hands, he is lousy and reconciled to being so. He is the only occupant of the room who is not asleep. He stares in front of him, an expression of tired tolerance giving his face the quality of a pitying but weary old priest's.

All four chairs at the middle table, front, are occupied. Joe Mott sits at left front of the table, facing front. Behind him, facing right-front, is Piet Wetjoen ("The General"). At center of the table, rear, James Cameron ("Jimmy Tomorrow") sits facing front. At right of table, opposite Joe, is Cecil Lewis ("The Captain").

Joe Mott is a Negro, about fifty years old, brown-skinned, stocky, wearing a light suit that had once been flashily sporty but is now about to fall apart. His pointed tan buttoned shoes, faded pink shirt and bright tie belong to the same vintage. Still, he manages to preserve an atmosphere of nattiness and there is nothing dirty about his appearance. His face is only mildly negroid in type. The nose is thin and his lips are not noticeably thick. His hair is crinkly and he is beginning to get bald. A scar from a knife slash runs from his left cheekbone to jaw. His face would be hard and tough if it were not for its good nature and lazy humor. He is asleep, his nodding head supported by his left hand.

Piet Wetjoen, the Boer, is in his fifties, a huge man with a bald head and a long grizzled beard. He is slovenly dressed in a dirty shapeless patched suit, spotted by food. A Dutch farmer type, his once great muscular strength has been debauched into flaccid tallow. But despite his blubbery mouth and sodden bloodshot blue eyes, there is still a suggestion of old authority lurking in him like a memory of the drowned. He is hunched forward, both elbows on the table, his hands on each side of his head for support.

James Cameron ("Jimmy Tomorrow") is about the same size and age as Hugo, a small man. Like Hugo, he wears threadbare black, and everything about him is clean. But the resemblance ceases there. Jimmy has a face like an old well-bred, gentle bloodhound's, with folds of flesh hanging from each side of his mouth, and big brown friendly guileless eyes, more bloodshot than any bloodhound's ever were. He has mouse-colored thinning hair, a little bulbous nose, buck teeth in a small rabbit mouth. But his forehead is fine, his eyes are intelligent and there once was a competent ability in him. His speech is educated, with the ghost of a Scotch rhythm in it. His manners are those of a gentleman. There is a quality about him of a prim, Victorian old maid, and at the same time of a likable, affectionate boy who has never grown up. He sleeps, chin on chest, hands folded in his lap.

Cecil Lewis ("The Captain") is as obviously English as Yorkshire pudding and just as obviously the former army officer. He is going on sixty. His hair and military mustache are white, his eyes bright blue, his complexion that of a turkey. His lean figure is still erect and square-shouldered. He is stripped to the waist, his coat, shirt, undershirt, collar and tie crushed up into a pillow on the table in front of him, his head sideways on this pillow, facing front, his arms dangling toward the floor. On his lower left shoulder is the big ragged scar of an old wound.

At the table at right, front, Harry Hope, the proprietor, sits in the middle, facing front, with Pat McGloin on his right and Ed Mosher on his left, the other two chairs being unoccupied.

Both McGloin and Mosher are big paunchy men. McGloin has his old occupation of policeman stamped all over him. He is in his fifties, sandy-haired, bullet-headed, jowly, with protruding ears and little round eyes. His face must once have been brutal and greedy, but time and whiskey have melted it down into a good-humored, parasite's characterlessness. He wears old clothes and is slovenly. He is slumped sideways on his chair, his head drooping jerkily toward one shoulder.

Ed Mosher is going on sixty. He has a round kewpie's face--a kewpie who is an unshaven habitual drunkard. He looks like an enlarged, elderly, bald edition of the village fat boy--a sly fat boy, congenitally indolent, a practical joker, a born grafter and con merchant. But amusing and essentially harmless, even in his most enterprising days, because always too lazy to carry crookedness beyond petty swindling. The influence of his old circus career is apparent in his get-up. His worn clothes are flashy; he wears phony rings and a heavy brass watch-chain (not connected to a watch). Like McGloin, he is slovenly. His head is thrown back, his big mouth open.

Harry Hope is sixty, white-haired, so thin the description "bag of bones" was made for him. He has the face of an old family horse, prone to tantrums, with balkiness always smoldering in its wall eyes, waiting for any excuse to shy and pretend to take the bit in its teeth. Hope is one of those men whom everyone likes on sight, a softhearted slob, without malice, feeling superior to no one, a sinner among sinners, a born easy mark for every appeal. He attempts to hide his defenselessness behind a testy truculent manner, but this has never fooled anyone. He is a little deaf, but not half as deaf as he sometimes pretends. His sight is failing but is not as bad as he complains it is. He wears five-and-ten-cent-store spectacles which are so out of alignment that one eye at times peers half over one glass while the other eye looks half under the other. He has badly fitting store teeth, which click like castanets when he begins to fume. He is dressed in an old coat from one suit and pants from another.

In a chair facing right at the table in the second line, between the first two tables, front, sits Willie Oban, his head on his left arm outstretched along the table edge. He is in his late thirties, of average height, thin. His haggard, dissipated face has a small nose, a pointed chin, blue eyes with colorless lashes and brows. His blond hair, badly in need of a cut, clings in a limp part to his skull. His eyelids flutter continually as if any light were too strong for his eyes. The clothes he wears belong on a scarecrow. They seem constructed of an inferior grade of dirty blotting paper. His shoes are even more disreputable, wrecks of imitation leather, one laced with twine, the other with a bit of wire. He has no socks, and his bare feet show through holes in the soles, with his big toes sticking out of the uppers. He keeps muttering and twitching in his sleep.

As the curtain rises, Rocky, the night bartender, comes from the bar through the curtain and stands looking over the back room. He is a Neapolitan-American in his late twenties, squat and muscular, with a flat, swarthy face and beady eyes. The sleeves of his collarless shirt are rolled up on his thick, powerful arms and he wears a soiled apron. A tough guy but sentimental, in his way, and good-natured. He signals to Larry with a cautious "Sstt" and motions him to see if Hope is asleep. Larry rises from his chair to look at Hope and nods to Rocky. Rocky goes back in the bar but immediately returns with a bottle of bar whiskey and a glass. He squeezes between the tables to Larry.


ROCKY--(in a low voice out of the side of his mouth) Make it fast. (Larry pours a drink and gulps it down. Rocky takes the bottle and puts it on the table where Willie Oban is.) Don't want de Boss to get wise when he's got one of his tightwad buns on. (He chuckles with an amused glance at Hope.) Jees, ain't de old bastard a riot when he starts dat bull about turnin' over a new leaf? "Not a damned drink on de house," he tells me, "and all dese bums got to pay up deir room rent. Beginnin' tomorrow," he says. Jees, yuh'd tink he meant it! (He sits down in the chair at Larry's left.)

LARRY--(grinning) I'll be glad to pay up--tomorrow. And I know my fellow inmates will promise the same. They've all a touching credulity concerning tomorrows. (a half-drunken mockery in his eyes) It'll be a great day for them, tomorrow--the Feast of All Fools, with brass bands playing! Their ships will come in, loaded to the gunwales with cancelled regrets and promises fulfilled and clean slates and new leases!

ROCKY--(cynically) Yeah, and a ton of hop!

LARRY--(leans toward him, a comical intensity in his low voice) Don't mock the faith! Have you no respect for religion, you unregenerate Wop? What's it matter if the truth is that their favoring breeze has the stink of nickel whiskey on its breath, and their sea is a growler of lager and ale, and their ships are long since looted and scuttled and sunk on the bottom? To hell with the truth! As the history of the world proves, the truth has no bearing on anything. It's irrelevant and immaterial, as the lawyers say. The lie of a pipe dream is what gives life to the whole misbegotten mad lot of us, drunk or sober. And that's enough philosophic wisdom to give you for one drink of rot-gut.

ROCKY--(grins kiddingly) De old Foolosopher, like Hickey calls yuh, ain't yuh? I s'pose you don't fall for no pipe dream?

LARRY--(a bit stiffly) I don't, no. Mine are all dead and buried behind me. What's before me is the comforting fact that death is a fine long sleep, and I'm damned tired, and it can't come too soon for me.

ROCKY--Yeah, just hangin' around hopin' you'll croak, ain't yuh? Well, I'm bettin' you'll have a good long wait. Jees, somebody'll have to take an axe to croak you!

LARRY--(grins) Yes, it's my bad luck to be cursed with an iron constitution that even Harry's booze can't corrode.

ROCKY--De old anarchist wise guy dat knows all de answers! Dat's you, huh?

LARRY--(frowns) Forget the anarchist part of it. I'm through with the Movement long since. I saw men didn't want to be saved from themselves, for that would mean they'd have to give up greed, and they'll never pay that price for liberty. So I said to the world, God bless all here, and may the best man win and die of gluttony! And I took a seat in the grandstand of philosophical detachment to fall asleep observing the cannibals do their death dance. (He chuckles at his own fancy--reaches over and shakes Hugo's shoulder.) Ain't I telling him the truth, Comrade Hugo?

ROCKY--Aw, fer Chris' sake, don't get dat bughouse bum started!

HUGO--(raises his head and peers at Rocky blearily through his thick spectacles--in a guttural declamatory tone) Capitalist swine! Bourgeois stool pigeons! Have the slaves no right to sleep even? (Then he grins at Rocky and his manner changes to a giggling, wheedling playfulness, as though he were talking to a child.) Hello, leedle Rocky! Leedle monkey-face! Vere is your leedle slave girls? (with an abrupt change to a bullying tone) Don't be a fool! Loan me a dollar! Damned bourgeois Wop! The great Malatesta is my good friend! Buy me a trink! (He seems to run down, and is overcome by drowsiness. His head sinks to the table again and he is at once fast asleep.)

ROCKY--He's out again. (more exasperated than angry) He's lucky no one don't take his cracks serious or he'd wake up every mornin' in a hospital.

LARRY--(regarding Hugo with pity) No. No one takes him seriously. That's his epitaph. Not even the comrades any more. If I've been through with the Movement long since, it's been through with him, and, thanks to whiskey, he's the only one doesn't know it.

ROCKY--I've let him get by wid too much. He's goin' to pull dat slave-girl stuff on me once too often. (His manner changes to defensive argument.) Hell, yuh'd tink I wuz a pimp or somethin'. Everybody knows me knows I ain't. A pimp don't hold no job. I'm a bartender. Dem tarts, Margie and Poil, dey're just a side line to pick up some extra dough. Strictly business, like dey was fighters and I was deir manager, see? I fix the cops for dem so's dey can hustle widout gettin' pinched. Hell, dey'd be on de Island most of de time if it wasn't fer me. And I don't beat dem up like a pimp would. I treat dem fine. Dey like me. We're pals, see? What if I do take deir dough? Dey'd on'y trow it away. Tarts can't hang on to dough. But I'm a bartender and I work hard for my livin' in dis dump. You know dat, Larry.

LARRY--(with inner sardonic amusement--flatteringly) A shrewd business man, who doesn't miss any opportunity to get on in the world. That's what I'd call you.

ROCKY--(pleased) Sure ting. Dat's me. Grab another ball, Larry. (Larry pours a drink from the bottle on Willie's table and gulps it down. Rocky glances around the room.) Yuh'd never tink all dese bums had a good bed upstairs to go to. Scared if dey hit the hay dey wouldn't be here when Hickey showed up, and dey'd miss a coupla drinks. Dat's what kept you up too, ain't it?

LARRY--It is. But not so much the hope of booze, if you can believe that. I've got the blues and Hickey's a great one to make a joke of everything and cheer you up.

ROCKY--Yeah, some kidder! Remember how he woiks up dat gag about his wife, when he's cockeyed, cryin' over her picture and den springin' it on yuh all of a sudden dat he left her in de hay wid de iceman? (He laughs.) I wonder what's happened to him. Yuh could set your watch by his periodicals before dis. Always got here a coupla days before Harry's birthday party, and now he's on'y got till tonight to make it. I hope he shows soon. Dis dump is like de morgue wid all dese bums passed out. (Willie Oban jerks and twitches in his sleep and begins to mumble. They watch him.)

WILLIE--(blurts from his dream) It's a lie! (miserably) Papa! Papa!

LARRY--Poor devil. (then angry with himself) But to hell with pity! It does no good. I'm through with it!

ROCKY--Dreamin' about his old man. From what de old-timers say, de old gent sure made a pile of dough in de bucket-shop game before de cops got him. (He considers Willie frowningly.) Jees, I've seen him bad before but never dis bad. Look at dat get-up. Been playin' de old reliever game. Sold his suit and shoes at Solly's two days ago. Solly give him two bucks and a bum outfit. Yesterday he sells de bum one back to Solly for four bits and gets dese rags to put on. Now he's through. Dat's Solly's final edition he wouldn't take back for nuttin'. Willie sure is on de bottom. I ain't never seen no one so bad, except Hickey on de end of a coupla his bats.

LARRY--(sardonically) It's a great game, the pursuit of happiness.

ROCKY--Harry don't know what to do about him. He called up his old lady's lawyer like he always does when Willie gets licked. Yuh remember dey used to send down a private dick to give him the rush to a cure, but de lawyer tells Harry nix, de old lady's off of Willie for keeps dis time and he can go to hell.

LARRY--(watches Willie, who is shaking in his sleep like an old dog) There's the consolation that he hasn't far to go! (As if replying to this, Willie comes to a crisis of jerks and moans. Larry adds in a comically intense, crazy whisper) Be God, he's knocking on the door right now!

WILLIE--(suddenly yells in his nightmare) It's a Goddamned lie! (He begins to sob.) Oh, Papa! Jesus! (All the occupants of the room stir on their chairs but none of them wakes up except Hope.)

ROCKY--(grabs his shoulder and shakes him) Hey, you! Nix! Cut out de noise! (Willie opens his eyes to stare around him with a bewildered horror.)

HOPE--(opens one eye to peer over his spectacles--drowsily) Who's that yelling?

ROCKY--Willie, Boss. De Brooklyn boys is after him.

HOPE--(querulously) Well, why don't you give the poor feller a drink and keep him quiet? Bejees, can't I get a wink of sleep in my own back room?

ROCKY--(indignantly to Larry) Listen to that blind-eyed, deef old bastard, will yuh? He give me strict orders not to let Willie hang up no more drinks, no matter--

HOPE--(mechanically puts a hand to his ear in the gesture of deafness) What's that? I can't hear you. (then drowsily irascible) You're a cockeyed liar. Never refused a drink to anyone needed it bad in my life! Told you to use your judgment. Ought to know better. You're too busy thinking up ways to cheat me. Oh, I ain't as blind as you think. I can still see a cash register, bejees!

ROCKY--(grins at him affectionately now--flatteringly) Sure, Boss. Swell chance of foolin' you!

HOPE--I'm wise to you and your sidekick, Chuck. Bejees, you're burglars, not barkeeps! Blind-eyed, deef old bastard, am I? Oh, I heard you! Heard you often when you didn't think. You and Chuck laughing behind my back, telling people you throw the money up in the air and whatever sticks to the ceiling is my share! A fine couple of crooks! You'd steal the pennies off your dead mother's eyes!

ROCKY--(winks at Larry) Aw, Harry, me and Chuck was on'y kiddin'.

HOPE--(more drowsily) I'll fire both of you. Bejees, if you think you can play me for an easy mark, you've come to the wrong house. No one ever played Harry Hope for a sucker!

ROCKY--(to Larry) No one but everybody.

HOPE--(his eyes shut again--mutters) Least you could do--keep things quiet--(He falls asleep.)

WILLIE--(pleadingly) Give me a drink, Rocky. Harry said it was all right. God, I need a drink.

ROCKY--Den grab it. It's right under your nose.

WILLIE--(avidly) Thanks. (He takes the bottle with both twitching hands and tilts it to his lips and gulps down the whiskey in big swallows.)

ROCKY--(sharply) When! When! (He grabs the bottle.) I didn't say, take a bath! (showing the bottle to Larry--indignantly) Jees, look! He's killed a half pint or more! (He turns on Willie angrily, but Willie has closed his eyes and is sitting quietly, shuddering, waiting for the effect.)

LARRY--(with a pitying glance) Leave him be, the poor devil. A half pint of that dynamite in one swig will fix him for a while--if it doesn't kill him.

ROCKY--(shrugs his shoulders and sits down again) Aw right by me. It ain't my booze. (Behind him, in the chair at left of the middle table, Joe Mott, the Negro, has been waking up.)

JOE--(his eyes blinking sleepily) Whose booze? Gimme some. I don't care whose. Where's Hickey? Ain't he come yet? What time's it, Rocky?

ROCKY--Gettin' near time to open up. Time you begun to sweep up in de bar.

JOE--(lazily) Never mind de time. If Hickey ain't come, it's time Joe goes to sleep again. I was dreamin' Hickey come in de door, crackin' one of dem drummer's jokes, wavin' a big bankroll and we was all goin' be drunk for two weeks. Wake up and no luck. (Suddenly his eyes open wide.) Wait a minute, dough. I got idea. Say, Larry, how 'bout dat young guy, Parritt, came to look you up last night and rented a room? Where's he at?

LARRY--Up in his room, asleep. No hope in him, anyway, Joe. He's broke.

JOE--Dat what he told you? Me and Rocky knows different. Had a roll when he paid you his room rent, didn't he, Rocky? I seen it.

ROCKY--Yeah. He flashed it like he forgot and den tried to hide it quick.

LARRY--(surprised and resentful) He did, did he?

ROCKY--Yeah, I figgered he don't belong, but he said he was a friend of yours.

LARRY--He's a liar. I wouldn't know him if he hadn't told me who he was. His mother and I were friends years ago on the Coast. (He hesitates--then lowering his voice) You've read in the papers about that bombing on the Coast when several people got killed? Well, the one woman they pinched, Rosa Parritt, is his mother. They'll be coming up for trial soon, and there's no chance for them. She'll get life, I think. I'm telling you this so you'll know why if Don acts a bit queer, and not jump on him. He must be hard hit. He's her only kid.

ROCKY--(nods--then thoughtfully) Why ain't he out dere stickin' by her?

LARRY--(frowns) Don't ask questions. Maybe there's a good reason.

ROCKY--(stares at him--understandingly) Sure. I get it. (then wonderingly) But den what kind of a sap is he to hang on to his right name?

LARRY--(irritably) I'm telling you I don't know anything and I don't want to know. To hell with the Movement and all connected with it! I'm out of it, and everything else, and damned glad to be.

ROCKY--(shrugs his shoulders--indifferently) Well, don't tink I'm interested in dis Parritt guy. He's nuttin' to me.

JOE--Me neider. If dere's one ting more'n anudder I cares nuttin' about, it's de sucker game you and Hugo call de Movement. (He chuckles--reminiscently) Reminds me of damn fool argument me and Mose Porter has de udder night. He's drunk and I'm drunker. He says, "Socialist and Anarchist, we ought to shoot dem dead. Dey's all no-good sons of bitches." I says, "Hold on, you talk 's if Anarchists and Socialists was de same." "Dey is," he says. "Dey's both no-good bastards." "No, dey ain't," I says. "I'll explain the difference. De Anarchist he never works. He drinks but he never buys, and if he do ever get a nickel, he blows it in on bombs, and he wouldn't give you nothin'. So go ahead and shoot him. But de Socialist, sometimes, he's got a job, and if he gets ten bucks, he's bound by his religion to split fifty-fifty wid you. You say--how about my cut, Comrade? And you gets de five. So you don't shoot no Socialists while I'm around. Dat is, not if dey got anything. Of course, if dey's broke, den dey's no-good bastards, too." (He laughs, immensely tickled.)

LARRY--(grins with sardonic appreciation) Be God, Joe, you've got all the beauty of human nature and the practical wisdom of the world in that little parable.

ROCKY--(winks at Joe) Sure, Larry ain't de on'y wise guy in dis dump, hey, Joe? (At a sound from the hall he turns as Don Parritt appears in the doorway. Rocky speaks to Larry out of the side of his mouth.) Here's your guy. (Parritt comes forward. He is eighteen, tall and broad-shouldered but thin, gangling and awkward. His face is good-looking, with blond curly hair and large regular features, but his personality is unpleasant. There is a shifting defiance and ingratiation in his light-blue eyes and an irritating aggressiveness in his manner. His clothes and shoes are new, comparatively expensive, sporty in style. He looks as though he belonged in a pool room patronized by would-be sports. He glances around defensively, sees Larry and comes forward.)

PARRITT--Hello, Larry. (He nods to Rocky and Joe.) Hello. (They nod and size him up with expressionless eyes.)


FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://gutenberg.net.au

Eljő a jeges (részlet) (Magyar)


HARRY HOPE,          kocsma- és fogadótulajdonos*

ED MOSHER, Hope sógora, egykori cirkuszi artista*

PAT MCGLOIN,         egykori rendőrhadnagy*

WILLIE OBAN,          egykori harvardi joghallgató*

JOE MOTT,     egy néger játékbarlang egykori tulajdonosa

PIET WETJOEN,        a „Tábornok", a búr háború egykori különítményparancsnoka*

CECIL LEWIS,           a „Kapitány", a brit gyalogság egykori kapitánya*

JAMES CAMERON,   „Holnap Jimmy", a búr háború egykori haditudósítója*

HUGO KALMAR,      anarchista folyóiratok egykori szerkesztője

LARRY SLADE,         egykori anarcho-szindikalista*

ROCKY PIOGGI,       éjszakai pincér*



MARGIE*       utcalányok


CHUCK MORELLO,  nappali pincér*

THEODORE HICKMAN, „Hickey", vasáru-ügynök



* Harry Hope fogadójának lakói.




Szín: a hátsó szoba és a söntés egy része HARRY HOPE

kocsmájában. Idő: 1912 nyarán, kora-reggel.


Szín: a hátsó szoba. Idő: ugyanaznap, éjfél körül.


Szín: a söntés és a hátsó szoba egy része. Idő: másnap délelőtt.


Szín: mint az első felvonásban. A hátsó szoba és a söntés egy része. Idő: hajnali fél kettő, másnap.


HARRY HOPE fogadója a korszak Raines-Law stílusában épült, ócska pálinkásbutik, ahol ötcentes whiskyt mérnek; afféle végső menedék ez, New York West Side-negyedének belvárosi részén. Az épület, amely HARRY HOPE tulajdona, keskeny, négyemeletes bérház, első emeleti lakásában a tulajdonos lakik. A felső emeleteken a Raines-Law-féle padlásablakok alatti szobák bérbeadása által a vállalkozás szállodajellegű, és ilyen módon lehetőség nyílik, hogy a kocsma hátsó szobájában záróra után és vasárnap is felszolgáljanak italt, feltéve, hogy az itallal ételt is adnak, vagyis a hátsó szoba hivatalosan tulajdonképp szállodai étteremnek minősül. Ezt a rendelkezést általában úgy játsszák ki, hogy minden asztal közepére kiraknak egy kellékszendvicset, mumifikálódott sonkával vagy sajttal fedett, öreg, kiszikkadt, porlepett kenyérszeletet, melyet tán csak a legrészegebb, bugris vidéki nézhet másnak, mint visszataszító asztaldísznek. HARRY HOPE-nál -azonban, aki azelőtt kisebb helybeli demokrata párti korifeus volt, és még mindig vannak barátai, ezt az ételtrükköt teljességgel elhanyagolják, kivéve a reformagitáció múló izgalmú pillanataiban. HOPE hátsó szobája sem külön helyiség, csupán a kocsma ivójának hátsó része, melyet koszos fekete függöny elhúzásával választanak el az ivótól.




Szín: HARRY HOPE kocsmájának hátsó szobája és a söntés egy része, 1912 nyarán, kora reggel. A hátsó szoba jobb oldali fala piszkos fekete függöny, ez választja el a szobát a kocsmahelyiségtől. Hátul a függönyt elhúzták, hogy a pincér átjárhasson mögötte. A hátsó szoba úgy tele van zsúfolva szorosan egymás mellé rakott kerek asztalokkal és székekkel, hogy igen nehéz átfurakodni köztük. A hátsó fal közepén ajtó nyílik a folyosóra. A bal sarokban, a szobából kihasítva, van a vécé, ajtaján felirat mutatja, hogy „Ez az." A bal oldali falnál pénzbedobós fonográfkészülék. Ugyancsak a bal oldali falon két ablak nyílik az udvarra; mindkettő olyan mocskos, hogy nem is látni ki rajtuk. A fal és a mennyezet valamikor fehér volt, de ez nagyon régen lehetett, s most annyira mocskos, foltos, poros, és úgy málladozik, hogy színét leginkább piszkosszürkének lehet nevezni. A padlót fűrészpor borítja; itt-ott vasból készült köpőcsészék láthatók. A fényt egyégős falikarok adják; kettő a bal oldali falon, kettő a hátsón. Az asztalok hármas sorban állnak, elölről hátrafelé, az első sorban tehát három van. A bal oldali első asztal körül négy szék áll; a középső körül szintén négy; a jobb szélső körül öt. Az első és második számú elsősorbeli asztalok mögött, félig-meddig közöttük, a második sor egyik asztala áll, öt székkel. Az első sor második és harmadik számú asztala mögött, hasonló elhelyezésben, a második sor második asztala, ugyancsak öt székkel. A harmadik asztalsor négy, illetve hat székkel, a hátsó falnál áll, az ajtó két oldalán. A fekete függönytől jobbra a söntés egy része látszik, hátul a söntéspult, attól balra ajtó nyílik az előtérbe. Elöl asztal áll, négy székkel. A fényt az utcára néző jobb oldali ablakok adják; egy szűk utca tompa, kora reggeli fénye szűrődik be rajtuk. A hátsó szobában LARRY SLADE és HUGO KALMAR ül a bal oldali első asztalnál; HUGO arccal jobbra, LARRY az asztal mögött, szemben; közöttük üres szék. A negyedik szék jobbra áll tőlük. HUGO apró emberke, ötvenes évei vége felé jár. Feje túl nagy a testéhez képest, magas homloka van, csapzott, hosszú fekete haját ősz sávok csíkozzák; szögletes arcában tömpe orr, harcsabajusz; fekete szeme rövidlátón pislog vastag lencséjű szemüvege mögül; keze-lába apró. Kopott fekete ruhát visel, fehér ingének gallérja és kézelője kirojtosodott, ennek ellenére mindene kínosan tiszta. Még nagy, laza selyem csokornyakkendője is rendesen meg, van kötve. Külseje elárulja az idegent, a külföldi radikálist; erősen emlékeztet arra, abogyan újságkarikatúrák az anarchistát ábrázolják, bombával a kezében. Most alszik, székén előrebukva, két karját egymásra fekteti az asztalon, feje oldalvást a karján nyugszik.      

LARRY SLADE hatvanéves. Magas, nagy csontú ember, vastag szálú, sima, fehér haja van, mely hosszúra nőtt és durván van nyírva. Hosszúkás, ír típusú arca, nagy orra, kiugró pofacsontja, hosszú álla van, melyet egyhetes borosta borít; szeme, akár egy misztikusé, töprengő, halványkék szem, melyben azonban gúnyos humor fénye villog. Amennyire HUGO tiszta, ő annyira lompos, ruhája mocskos, látszik, hogy sokat aludt is benne. Nyitott nyakú szürke flanellinge olyan, mintha még sohasem mosták volna. Abból, ahogyan hosszú ujjú, szőrös kezével rendszeresen vakarózik, kiderül, hogy tetves, s hogy ebbe bele is nyugodott. A szobában ő az egyetlen, aki nem alszik. Maga elé bámul s fáradtan türelmes arckifejezésével olyan, akár egy szánakozó, de csüggedt öreg pap.

Az első sor közepén álló asztal körül valamennyi szék foglalt. JOE MOTT elöl ül, baloldalt, a nézőtérrel szemközt. Mögötte, jobbra-előre nézve, PIET WETJOEN, (a „Tábornok"). Hátul, középen, JAMES CAMERON („Holnap Jimmy") ül, előrenézve. Az asztal jobb oldalán, JOE-val szemben, CECIL LEWIS (a „Kapitány").  

JOE MOTT ötven körüli zömök, barna bőrű néger; könnyű ruhát visel, mely valaha rikítóan mutatós volt, de most már csaknem szétmállik. Hegyes, sárgásbarna, magas szárú, gombos cipője; fakult rózsaszín inge és élénk színű nyakkendője hasonló eredetű. Ennek ellenére megőrizte az elegancia bizonyos látszatát, megjelenése csöppet sem piszkos. Arca csak kevéssé negroid jellegű. Orra vékony, ajkai sem észrevehetően vastagabbak. Haja göndör, kopaszodik. Bal pofacsontjától késtől származó forradás fut le az álláig. Arcának kemény és makacs kifejezését kedélyesség és bágyadt humor ellensúlyozza. Alszik; bólogató fejét bal kezébe támasztja.

PIET WETJOEN, a búr, ötvenes éveiben járó, hatalmas, őszes szakállú, kopasz ember. Lomposan öltözött; piszkos, formátlan, foltozott, ételpecsétes ruhát visel. Holland farmertípus, de egykori nagy izomereje eltűnt, s az egész ember lottyadt, elhízott. De duzzadt ajka és nedves, véreres szeme ellenére is körüllengi az egykori tekintély halvány árnyéka, akár egy vízbe fúlt ember emléke. Előredől, mindkét könyöke az asztalon, fejét két kézzel támasztja fel.

JAMES CAMERON („Holnap Jimmy") körülbelül HUGO-val egykorú és hasonló alkatú is; apró ember. Mint HUGO, ő is kopott fekete ruhát visel, és minden tiszta rajta. A hasonlóság ezzel véget is ér. JIMMY-nek olyan az arca, akár egy kedves, vén, pedigrés vérebé, szája két oldalán táskásan lötyög a lefittyedő hús, nagy, barna, barátságos és jámbor szeme van, mely véreresebb, mint bármely vérebé. Gyérülő haja egérszínű, orra kicsiny és gumószérű, apró nyúlszájában kiálló fogak. Homloka azonban szép, szeme értelmes, valaha jó képességű ember volt. Beszéde művelt emberre mutat, skót ritmus kísért benne. Modora úri. Az egész ember kissé olyan, mint egy prűd, Viktória-kori vénlány, és ugyanakkor, mint egy szeretetre méltó, gyöngéd kisfiú, aki nem nőtt fől soha. Alszik, feje a mellére billen, összetett kezét az ölében nyugtatja,

CECIL LEWIS (a „Kapitány") oly nyilvánvalóan angol, akár a Yorkshire-puding, s ugyanilyen nyilvánvalóan egykori katonatiszt. Hatvan felé jár. Haja és katonás bajsza fehér, szeme élénk kék, arcszíne akár a pulykáé. Szikár alakja még most is egyenes, válla szögletes. Derékig meztelen, zakója, inge, trikója, gallérja és nyakkendője párnává összegyúrva előtte az asztalon, fejét oldalvást a párnára fekteti arccal a nézőtér felé, két karja a padlóra csüng. Bal válla alatt durva felületű, régi, nagy sebforradás látszik.

Az első sor jobb szélén álló asztalnál, középen, HARRY HOPE ül, a tulajdonos, arccal a nézőtér felé; jobbra tőle PAT MCGLOIN, balra ED MOSHER, a másik két szék üres.

MCGLOIN és MOSHER tagbaszakadt, pocakos emberek. MCGLOIN-on erősen meglátszik, hogy valaha rendőr volt. Ötvenes éveiben jár, vörös hajú, kerek fejű, s elálló füle, apró, kerek szeme van. Valamikor brutális, mohó arca lehetett, de az idő és a whisky lemosott róla mindent, csak kedélyes, élősdi jellegtelenséget hagyott rajta. Lompos, ócska ruhát visel. Oldalra dőlt a székén, feje meg-megrándulva válla felé billen.

ED MOSHER a hatvan felé közeledik. Kerek és pufók babaképe van – borotválatlan, megrögzött alkoholista babaképe. Olyan, mint egy kövér, falusi fiú nagyított, öregedő, kopasz kiadásban; sunyi, kövér fiú, született munkakerülő, otromba csínytevő, természeténél fogva korrupt és szélhámos. Mindezek ellenére szórakoztató és tulajdonképpen ártalmatlan alak, még legvállalkozóbb éveiben is az volt, mert túlságosan lusta lévén, a szélhámosságban sosem ment tovább az apró-cseprő csalásoknál. Öltözetén jól látható egykori cirkuszi pályafutásának hatása. Viseltes ruhája feltűnő; hamis gyűrűket és nehéz réz óraláncot visel (amelyen azonban nincsen óra). Akár MCGLOIN, ő is lompos. Fejét hátraveti, nagy szája tátva.

HARRY HOPE hatvanéves, ősz és oly sovány, hogy a „zörögnek a csontjai" kifejezést mintha az ő jellemzésére találták volna ki. Arca akár egy vén családi lóé, mely hajlamos a megbokrosodásra; hályogos szemében állandóan a csökönyösség fénye parázslik, csak az alkalmat lesi, hogy megbokrosodjék, és úgy tegyen, mintha megmakacsolná magát. Az a fajta ember, akit mindenki első látásra megkedvel; lágyszívű, kétbalkezes alak, minden rosszindulat hiányzik belőle, senkinél sem tartja magát különbnek, bűnös a bűnösök között, született balek, aki mindenkinek beugrik. Védtelenségét sértődékeny mogorvaság mögé igyekszik rejteni, de ezzel még senkit sem tudott megtéveszteni. Kissé nagyot hall, de távolról sem annyira, mint néha állítja magáról. Látása tökéletlen, de nem oly mértékben, mint panaszolja. Olcsó, készen vett szemüveget visel, amely azonban annyira nem illik az orrára, hogy egyik szeme néha a lencse fölül, a másik félig a lencse alól pislog. Készen vett, olcsó fogsora annyira nem illik a szájába, bogy csattog, akár a kasztanyett, valahányszor zsémbelődni kezd. Össze nem illő ócska zakót és nadrágot visel.

A második sorban, az első sor első és második asztala mögött álló asztalnál WILLIE OBAN ül, fejét az asztal szélén kinyújtott bal karjára fektetve. Harmincas éveinek vége felé jár, magassága átlagos, alakja sovány. Nyúzott, züllött arcában apró orr, hegyes áll, kék szem és színtelen szempilla, szemöldök. Szőke haja, melyre nagyon ráférne a nyírás, puha csomóban simul a koponyájára. Szüntelenül pislog, mintha szeme a leggyengébb fényt sem bírná elviselni. Ruhája egy madárijesztőé lehetne. Mintha a legrosszabb minőségű, mocskos itatóspapírból szabták volna. Cipője még ennél is siralmasabb; bőrutánzat-roncsok, az egyik madzaggal, a másik dróttal összefűzve. Harisnyát nem visel, s a cipőtalp lyukain át kilátszik a talpa, nagy lábujjai is kibújtak a cipőből. Álmában motyog és rángatózik.

Amikor fölmegy a függöny, ROCKY, az éjszakai pincér jön át a kocsmából a függöny mögött, megáll, s szétnéz a helyiségben. Húszas évei végén járó nápolyi-amerikai fiú, zömök, izmos alak, lapos, barna arca és mélyen ülö, apró szeme van. Gallér nélküli ingének ujját fölgyűrte vastag, izmos karján, és pecsétes kötényt visel. Vagány, de a maga módján szentimentális és jóindulatú. Óvatos pisszegéssel jelt ad LARRY-nek, s int neki, nézze meg, HARRY HOPE alszik-e. LARRY föláll a helyéről, bogy megnézze HOPE-ot, majd bólint ROCKY felé. ROCKY visszamegy az ivóba, majd rögtön újra megjelenik egy üveg kocsmai whiskyvel s egy pohárral. Az asztalok között odafurakodik LARRY-hez

ROCKY (halkan, szája sarkából): De most aztán szaporán. LARRY tölt magának, és lehajtja az italt, ROCKY fogja az üveget, s leteszi WILLIE OBAN asztalára – Nehogy megtudja a góré, ha megint rájön a spórolási dili, aztán dumáljon. (Derűsen ámuló pillantást vet HOPE-ra, és vihog) Hű, hogy fújja a tüzet a vén disznó, amikor elkezdi tépni a száját, hogy új életet kezd! „Egy rohadt pohár italt se adsz többet ingyen — aszongya nekem —, és ezek a csavargók meg fizessék ki a szobabért. Holnaptól fogva így lesz" — aszongya. Hú, azt hinné az ember, komolyan mondja! (Leül a székre LARRY balján)

LARRY (vigyorogva): Én boldogan fizetek – holnap. És tudom, hogy tisztelt lakótársaim is hajlandók ugyanezt ígérni. Valamennyien megható módon hisznek a holnapokban. (Félig részeg évődés villog a szemében) Nagy napjuk lesz a holnap, a Minden Hülyék Napja, rezesbanda fújja majd nekik! Befutnak a hajóik, dugig megrakva visszavont visszavonásokkal, beváltott ígéretekkel, tiszta lapokkal és új életekkel!

ROCKY (cinikusan): Naná, meg egy tonna reménnyel!

LARRY (ROCKY-hoz hajolva, lehalkított hangjában komikus hév): Ne gúnyolódj a hiten! Hát a vallást se tiszteled, te kárhozott lelkű talján? Mit számít, ha egyszer az az igazság, hogy az ő kedvező szelük krajcáros whiskytől bűzlik, a tengerük egy nagy söröskorsó, a hajójuk meg kifosztva, feldúlva rég a tenger fenekén rohad? Pokolba az igazsággal! A világtörténelem is azt bizonyítja, hogy az igazság nem ér semmit. Lényegtelen és mellékes körülmény, ahogy a jogászok mondják. Az ábrándozás hazug igazsága tartja bennünk a lelket, az egész korcs, bolond bandában, akár részegek vagyunk, akár józanok. És ennyi filozófia legyen elég neked ezért a korty büdös piáért.

ROCKY (évődő vigyorral): Vén filozófus bagoly, aki vagy, igaz, ahogy a Hickey nevezni szokott? Te aztán nem dőlsz be semmilyen ábrándnak, mi?

LARRY (kissé mereven): Nem, én nem. Az én ábrándjaim meghaltak, eltemettem és átléptem őket. Előttem már csak az a megnyugtató tény áll, hogy a halál finom, hosszú alvás, én meg dögfáradt vagyok, hát nem is jöhet elég hamar nekem.

ROCKY: Addig csak lógsz, igaz, várod, hogy elpatkolj, mi? Hát, én lefogadom, hogy jó sokáig fogsz várni. A szentségit, én mondom, az lesz a vége, hogy valaki majd fejszével kell agyonvágjon!

LARRY (vigyorog): Igen, sajnos, az a bajom, hogy vas szervezetem van, amit még a Harry piája se bír szétrágni.

ROCKY: A vén anarchista nagyokos, aki mindenre tudja a választ! Az vagy, mi?

LARRY (homlokát ráncolja): Az anarchizmust hagyd ki belőle. Én már régen végeztem a mozgalommal. Rájöttem, az emberek nem akarják, hogy megváltsák őket önmaguktól, mert akkor le kellene mondaniuk a kapzsiságról, ekkora árat pedig nem hajlandók a szabadságért fizetni. Így aztán azt mondtam a világnak: Isten áldjon mindenkit, győzzön a legkülönb, aztán dögöljön bele a zabálásba! Helyet foglaltam a filozófusi közöny díszpáholyában, és mielőtt elalszom, innen nézem végig a kannibálok haláltáncát. (Kuncog az elképzelésén, majd átnyúl HUGO asztalához, s megrázza HUGO vállát) Hát nem az igazságot mondom, Hugo elvtárs?

ROCKY: Aj, az isten szerelmére, fel ne rázd azt a szédült léhűtőt!

HUGO (fölemeli a fejét, és vizenyős szemmel bámul vastag szemüvege alól ROCKY-ra. Szónokiasan, torokhangon): Kapitalista disznók! Burzsoá rendőrkopók! Hát a rabszolgának már aludni se szabad? (Aztán ROCKY-ra mosolyog, és kuncogó, kedveskedő, játékos hangra vált, mintha gyerekkel beszélne) Helló, kicsi Rocky! Kicsi majompofa! Hol vannak a kis rabszolgalánykáid? (Hirtelen erőszakos hangra váltva) Ne marháskodj! Adj kölcsön egy dollárt! Átkozott talján burzsoá! A nagy Malatesta nekem jó barátom! Fizess egy pohár italt! (Mintha lejárt volna, erőt vesz rajta az álmosság. Feje az asztalra hanyatlik, és a következő pillanatban újra mélyen alszik)

ROCKY: Kikészült megint. (Inkább bosszankodva, mintsem mérgesen) Szerencséje, hogy senki se veszi komolyan a bemondásait, különben minden reggel a kórházban nyitná ki a csipáját.

LARRY (szánakozva nézi HUGÓ-t): Nem. Őt senki se veszi komolyan. Ez a sírfelirata. Már az elvtársak se veszik komolyan. Ha én régóta végeztem a mozgalommal, akkor ővele meg a mozgalom végzett, és, hála a whiskynek, ő az egyetlen, aki ezt nem tudja.

ROCKY: Én túlságosan is sokat lenyelek tőle. Most már elegem van ebből a rabszolgalányka-dumából. (Védekezőn érvelő hangnemre vált) Az istenit, azt hihetnék, hogy strici vagyok, vagy mit tudom éri. Pedig aki ismer, az tudja, hogy nem igaz. Stricinek nincsen állása. Én meg pincér vagyok. Az a két utcalány, Margie meg Pearl, csak mellékfoglalkozás, hogy legyen egy kis extra dohány. De tisztára csak üzleti kapcsolatban vagyunk, mintha bokszolók lennének, én meg a menedzserük, érted? Elintézem nekik a zsarukkal, hogy nyugodtan mászkálhassanak, le ne kapják őket. Ha én nem lennék, többet ülnének hűvösön, mint szabadon. És nem verem őket, mint a stricik szokják. Jól bánok velük. Szeretnek is érte. Haverok vagyunk, érted? Na és, ha elveszem a dohányukat? Hát aztán? Úgyis csak elvernék. Utcalányoknál nem marad meg a dohány. Én pincér vagyok, és megdolgozok a kenyeremért ebben a butikban. Te tudod, Larry.

LARRY (magában gúnyosan mulatva, hízelgő hangon): Dörzsölt üzletember, aki egyetlen alkalmat sem szalaszt el, hogy boldoguljon a világban. Én ennek neveznélek.

ROCKY (elégedetten): Úgy is van. Az vagyok. Na, tankolj még egyet, Larry.

LARRY elveszi WILLIE asztaláról az üveget, tölt magának, lehajtja.

ROCKY körülpillant a szobában Ki hinné, hogy ennek a sok tekergőnek finom ágya van odafönt, csak föl kéne nekik menni? De attól reszketnek, hogy éppen húznák a bőrt, amikor Hickey betoppan, és lecsúsznának néhány pohár potya piáról. Te is azért vagy ébren, mi?

LARRY: Azért. Bár nem is annyira a pia reménye tart ébren, ha elhiszed nekem. El vagyok kenődve, és Hickey érti a módját, hogy viccet csináljon mindenből, és földobja az embert.

ROCKY: Hű, micsoda széltoló az! Emlékszel, hogy szokta beadni a feleségéről azt a dumát, amikor ugratós kedvibe van, csak sírdogál az asszony fényképe fölött, aztán egyszerre benyögi, hogy otthagyta, mert rajtakapta az ágyban a jegessel? (Nevet) Nem tudom, mi lehet vele. Azelőtt az órádat igazíthattad hozzá, olyan pontosan jött. Mindig beállított már nappal, a Harry születésnapi ünnepsége előtt. De most már csak estig jöhet, ha le nem akarja késni. Remélem, betámaszt hamarosan. Olyan ez a butik, akár a hullaház evvel a sok beszeszelt alakkal.

WILLIE OBAN megmozdul, és rángatózik álmában, majd motyogni kezd. Őt figyelik

WILLIE (álmában motyog): Hazugság! (Szánalmasan) Papa! Papa!

LARRY: Szegény ördög. (Majd magára mérgesen) De a fenébe a szánalommal! Nem jó az semmire. Végeztem vele!

ROCKY: Az öregéről álmodik. Az idősebbek mondják, az öreg jó nagy dohányt keresett avval a zugbank-bulival, míg el nem kapták. (Homlokát ráncolva méregeti WILLIE-t) Hát, én láttam már kiborulva, de ennyire letörve még sohase. Nézd ezt a göncöt. Megint besétált a zaciba. Két napja eladta Sollynál a ruháját meg a cipőjét. Solly adott neki érte két dollárt meg egy csavargóöltözetet. Erre tegnap visszavitte Sollynak a csavargóruhát, kapott érte négy dollárt meg ezt a rakás rongyot. Most aztán kész. Solly ezt a göncöt már ingyen se veszi vissza. Willy lent van a fenéken, annyi biztos. Én még senkit se láttam ennyire kikészülve, csak tán a Hickeyt, nagyobb muri után.

LARRY (gúnyosan): Nagyszerű játszma a boldogság keresése.

ROCKY: Harry nem is tudja, mit csináljon vele. Fölhívta a Willie feleségének az ügyvédjét, mint máskor, amikor Willie-t megbunyózták. Emlékszel, olyankor mindig küldtek egy magándetektívet, hogy az segítsen Willie-t elvonókúrára vinni. De most az ügyvéd azt mondta, alma, az öreglány mostantól hallani se akar Willie-ről, és Willie mehet a francba.

LARRY (figyeli WILLIE-t, aki úgy rángatózik álmában, akár egy öreg kutya): Az az egy vigasza megvan, hogy nem kell messzire mennie!

Mintha csak erre válaszolna, WILLIE rángatózása és nyöszörgése csúcspontjához ér. LARRY komikusan heves, őrült suttogással teszi hozzá Bizony isten, máris kopog a kapun!

WILLIE (hirtelen felordít lázálmában): Aljas hazugság! (Zokogni kezd) Jaj, papa! Jézus! Valamennyi alvó megmozdul a székén, de egyik sem ébred föl, csak HOPE

ROCKY (megragadja WILLIE vállát, megrázza): Hé, te! Kuss! Ne áriázz!

WILLIE fölnyitja a szemét, s döbbent rémülettel bámul maga körül

HOPE (fölnyitja egyik szemét, kipislog a szemüveg fölött; álmosan): Melyik ordít?

ROCKY: A Willie, főnök. Megint a kisegerek üldözik.

HOPE: Hát akkor mért nem adsz szegénynek egy pohárral, hogy maradjon nyugton? Az istenit, hát a saját hátsó szobámban se hunyhatom le a szemem?

ROCKY (méltatlankodva, LARRY-nek): Hallod, mit beszél a vak, süket, vén disznaja? Szigorúan meghagyta nekem, hogy a Willie-nek ne adjak többet hitelbe, akár…

HOPE (gépiesen füléhez tartja a tenyerét, a süketek mozdulatával): Mi az? Nem értem. (Aztán álmos ingerültséggel) Te sunyi hazug. Soha életemben meg nem tagadtam az italt senkitől, aki nagyon kívánta! Megmondtam, hogy a belátásodra bízom. Na hiszen, gondolhattam volna. Neked csak azon jár az eszed, hogy hol tudsz átrázni. Nem vagyok ám én olyan vak, mint te hiszed. A pénztárgépet azért még látom, az istenit!

ROCKY (most már gyöngéden vigyorog rá; hízelegve): Hát persze, főnök. Próbálnám csak becsapni!

HOPE: Átlátok ám én rajtad, meg Chuckon, a haverodon is. Az istenit, rablók vagytok ti, nem pincérek! Vak, süket, vén disznó vagyok, mi? Ó, hallottalak ám! Sokszor hallottalak ám, amikor nem is sejtetted. Csak röhögtök Chuckkal a hátam mögött, és azt híresztelitek, hogy földobjátok a pénzt, és ami fölragad a plafonra, az marad nekem! Micsoda két gazember! A halott anyátok szemiről lelopnátok a garast!

ROCKY (LARRY-re kacsintva): Ugyan, Harry, hiszen Chuck meg én csak vicceltünk.

HOPE (egyre álmosabban): Kirúglak mind a kettőtöket. Az istenit neki, ha azt képzelitek, hogy engem csak úgy át lehet rázni, akkor eltévesztettétek a házszámot. Harry Hope-ot még soha, senkinek se sikerült átdobni.

ROCKY (LARRY-hez): Senkinek, csak mindenkinek.

HOPE (újra lehunyta a szemét; motyogva): És legalább annyit megtehetnél ... hogy csönd legyen ... (Elalszik)

WILLIE (könyörögve): Adj egy kortyot, Rocky. Harry is mondta, hogy lehet. Úristen, mennyire kívánom.

ROCKY: Fogjad akkor. Ott van az orrod előtt.

WILLIE (mohón): Kösz. (Két remegő kezébe fogja az üveget, ajkához dönti a nyakát, és hatalmas kortyokban nyeli a whiskyt

ROCKY (élesen): Hé! Hé! (Megragadja az üveget) Azt nem mondtam, hogy fürödj meg benne! (Mutatja LARRY-nek az üveget; méltatlankodva) Szent isten, ide nézz! Lenyelt egy fél pintet, vagy még annál is többet!

Dühösen WILLIE-hez fordul, de WILLIE már lehunyta a szemét, nyugodtan borzongva ül a székén, várja a hatást

LARRY (szánakozó pillantással): Ugyan hagyd a szegény ördögöt. Fél pint egyetlen slukkra ebből a vitriolből elintézi jóidőre... ha ugyan meg nem öli.

ROCKY (vállat von, s ismét leül): Bánom is én. Nem az enyim a pia. 

Mögötte a középső asztal bal oldali székén JOE MOTT, a néger ébredezik

JOE (álmosan hunyorog) Kinek a piája? Adjatok egy kicsit. Nem bánom, akárkié. Hol van Hickey? Nem jött még? Hány óra van, Rocky?

ROCKY: Hamarosan kinyitunk. Ideje, hogy kisöpörd az ivót.

JOE (lustán): Ki bánja az időt? Ha Hickey nincs itt, akkor Joe még alszik egyet. Azt álmodtam, hogy Hickey bejött az ajtón, elmondott egy ügynökviccet, meglobogtatott egy marék dohányt, és két hétig egyfolytában ittunk. És fölébredek, és semmi. (Szeme hirtelen tágra nyílik) Várjatok csak! Van egy jó ötletem. Mondjad, Larry, mi van azzal a fiatalemberrel, Parritt-tel, aki hozzád jött látogatóba az este, és kivett egy szobát? Hová lett?

LARRY: Fönt van a szobájában, és alszik. De abban úgyis hiába reménykedsz, Joe. Le van robbanva.

JOE: Azt mondta neked? Rocky meg én másképpen tudjuk. Egész köteg pénze volt, mikor a szobát kifizette neked, igaz, Rocky? Én láttam.

ROCKY: Az ám. Lengette, de aztán észbe kapott, és gyorsan megpróbálta eldugni.

LARRY (meglepetten és neheztelve): Komolyan?

ROCKY: Igen, gondoltam, nem lehet magunkfajta, de azt mondta, a te barátod.

LARRY: Hazudik. Meg se ismerem, ha nem mondja, kicsoda. Valamikor jóba voltam az anyjával Kaliforniában. (Habozik; majd hangját lehalkítva) Olvastatok a lapokban arról a bombamerényletről Kaliforniában, amikor több ember meghalt? Hát, az egyetlen nő, akit ott elfogtak, Rosa Parritt, ennek az anyja. Mostanában fognak bíróság elé kerülni, és nem ússzák meg olcsón. Életfogytot kap az asszony, azt hiszem. Csak azért mondom, hogy tudjátok, ha netalán a fiú kissé furán viselkedik majd, és ne ugorjatok neki. Nagyon letörhette a dolog. Egyetlen gyereke.

ROCKY (bólint; majd elgondolkozva): Mért nem maradt ott akkor az anyja közelében?

LARRY (homlokát ráncolja): Mit kérdezgetsz annyit? Talán jó oka volt rá.

ROCKY (rábámul; megértően): Persze. Értem. (Majd, kíváncsian) De hát akkor meg van ez veszve, hogy a saját nevén mászkál?

LARRY (ingerülten): Megmondtam, hogy nem tudok semmit, és nem is akarok tudni semmit. Pokolba a mozgalommal és mindennel, ami hozzátartozik! Végeztem vele, és minden egyébbel is, és boldog vagyok, hogy így történt.

ROCKY (vállat von, közömbösen): Jól van, na, nehogy azt hidd ám, hogy érdekel a fickó, ez a Parritt. Fütyülök rá.

JOE: Én is. És amire legesleginkább fütyülök, az az a lepra játék, amit te meg Hugo úgy hívtok: mozgalom. (Kuncog: emlékezőn) Eszembe jut az a hülyeség, amiről Mose Porterral vitatkoztunk a múltkor este. Be volt szíva, én meg még jobban be voltam szíva. Aszongya: „Minden szocialistát meg anarchistát agyon kéne lőni. Csupa mihaszna gazember mind." Erre én: „Ne dumálj, úgy beszélsz, mintha szocialista meg anarchista ugyanaz lenne." „Naná, hogy ugyanaz — aszongya. — Csupa mihaszna gazember." „Nem igaz — mondom én. — Megmagyarázom én, mi a különbség. Az anarchista, az sohase dolgozik. Iszik, de neked nem fizet, és ha van  neki dohánya, bombát vesz rajta, és neked nem ad semmit. Azt akár agyon is lőheted. De a szocialista, az néha dolgozik, és ha van neki tíz dollárja, akkor, a vallása előírja neki, hogy megossza veled fele-fele alapon. Azt mondod neki: „Hát én mit kapok, elvtárs?” És kapsz egy ötöst. A szocialistát nem lőheted agyon, amíg én itt vagyok. Legalábbis, amíg van neki valamije. Ha nincs, akkor persze az is mihaszna gazember." (Roppant gyönyörűséggel nevet)

LARRY (gúnyos élvezettel vigyorog): Biz' isten, Joe, az emberi természet minden szépségét s a világ egész gyakorlati bölcsességét belesűrítetted ebbe a kis parabolába.

ROCKY (JOE-ra kacsint): Ej, hát nem is Larry az egyetlen okos tag ebben a butikban, mi, Joe?

A hallból zaj hallatszik, ROCKY megfordul, s belép DON PARRITT.

ROCKY a szája sarkából mondja LARRY-nek: Itt a pasasod.

PARRITT előrejön. Tizennyolc éves, magas, széles vállú, de vékony, nyurga és esetlen. Szőke, göndör haja van, széles, szabályos vonású arca, jóképű fiú, de egyénisége ellenszenves. Világoskék szemében ravasz kihívás és behízelgő modor tükröződik, fellépése bosszantóan erőszakos. Ruhája, cipője új, viszonylag drága és feltűnő. Olyan, mint egy játékkaszinó fiatal vendége, akit parvenük patronálnak. Védekezőn pillant körül, meglátja LARRY-t, s előrejön

PARRITT: Adj, isten, Larry. (Biccent ROCKY-nak és JOE-nak) Jó napot. Azok is biccentenek neki, s kifejezéstelen tekintettel végigmérik.


FeltöltőP. T.
Az idézet forrásaModern amerikai drámák
Megjelenés ideje