Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Owen, Wilfred: Insensibility

Owen, Wilfred portréja

Insensibility (Angol)

1

Happy are men who yet before they are killed

Can let their veins run cold.

Whom no compassion fleers

Or makes their feet

Sore on the alleys cobbled with their brothers.

The front line withers.

But they are troops who fade, not flowers,

For poets' tearful fooling:

Men, gaps for filling:

Losses, who might have fought

Longer; but no one bothers.

 

2

And some cease feeling

Even themselves or for themselves.

Dullness best solves

The tease and doubt of shelling,

And Chance's strange arithmetic

Comes simpler than the reckoning of their shilling.

They keep no check on armies' decimation.

 

3

Happy are these who lose imagination:

They have enough to carry with ammunition.

Their spirit drags no pack.

Their old wounds, save with cold, can not more ache.

Having seen all things red,

Their eyes are rid

Of the hurt of the colour of blood for ever.

And terror's first constriction over,

Their hearts remain small-drawn.

Their senses in some scorching cautery of battle

Now long since ironed,

Can laugh among the dying, unconcerned.

 

4

Happy the soldier home, with not a notion

How somewhere, every dawn, some men attack,

And many sighs are drained.

Happy the lad whose mind was never trained:

His days are worth forgetting more than not.

He sings along the march

Which we march taciturn, because of dusk,

The long, forlorn, relentless trend

From larger day to huger night.

 

5

We wise, who with a thought besmirch

Blood over all our soul,

How should we see our task

But through his blunt and lashless eyes?

Alive, he is not vital overmuch;

Dying, not mortal overmuch;

Nor sad, nor proud,

Nor curious at all.

He cannot tell

Old men's placidity from his.

 

6

But cursed are dullards whom no cannon stuns,

That they should be as stones.

Wretched are they, and mean

With paucity that never was simplicity.

By choice they made themselves immune

To pity and whatever mourns in man

Before the last sea and the hapless stars;

Whatever mourns when many leave these shores;

Whatever shares

The eternal reciprocity of tears.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://users.fulladsl.be/spb1667

Érzéketlenség (Magyar)

1

Boldogok a még meg nem öltek,

kiknek csak vére hűlt meg;

kikből nem űz csufot

a részvét, s lábukat sem

vérzi, ha fivéreik testén menetelnek.

Hadtestek halnak:

virágjukból nem virág marad ott

költők könnyeinek:

hézagpótló anyag.

Ha ki is tarthatott

volna tovább, van még belőle.

 

2

Semmit nem érez már némelyik

saját magáért vagy saját magából;

a pergőtüzet idegétől

a közöny fedezi.

Inkább az esély egyszereggye,

mint hogy kincstári tétjük számítás kiadja.

Tizedelt seregről nincs kettős könyvvitel.

 

3

Boldogok a képzeletüktől elhagyottak,

kikre csupán lőszertáskát kötöttek:

lelkükön nincs teher,

sebhelyük nem sajog, csak ha hideg belemar.

Vöröset láttak egyszer;

a szemük azzal

a vért-látás kínjától végleg mentesül.

Rettenet egyszer rántja összes nem lazul

szívük tággá soha.

Érzékeik emésztő tűzben megvasaltak

régtől: ők gondtalan

hahotázhatnak haldoklók között is.

 

4

Boldog a szabadságolt, ki sose gondol

hazulról minden hajnali rohammal

szökő lelkek között.

Boldog a zabolátlan elméjű kölyök:

napjai érdemesek feledésre.

Ő dalol az uton,

melyet mi szótlan rovunk a homályban,

míg könyörtelen ívben hajol

széles nappal, hatalmas éjszakába.

 

5

Mi bölcsek, kik egy gondolattal

lelkünk vérrel befenjük,

hogyan látnánk mindazt, mit tenni kell,

ha nem az ő fakó, pilla-vesztett szemével?

Élve nem életrevaló.

Holtan nem halálraszánt.

Se gyász, se gőg.

Kíváncsiság sem.

Nem tudja már, nem,

mi aggastyán higgadtsága, mi övé.

 

6

De átkozottak, kik értetlen élnek

ágyúkkal szemközt s kővé sose válnak.

Nyomorultak, aljasok nagyon,

nem földönjárók, földhöz ragadottak,

kik maguktól szándékkal elvetettek

mindent, ami emberi gyász és szánalom

tengernél, baljós csillag alatt fakadhat,

mindent, ami sirat, ti horgonyt felszedettek,

mindent, mi könnyek

kölcsönösségében kap helyet.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://irc.sunchat.hu/vers/

minimap