Owen, Wilfred: Insensibility
Insensibility (Angol)1 Happy are men who yet before they are killed Can let their veins run cold. Whom no compassion fleers Or makes their feet Sore on the alleys cobbled with their brothers. The front line withers. But they are troops who fade, not flowers, For poets' tearful fooling: Men, gaps for filling: Losses, who might have fought Longer; but no one bothers.
2 And some cease feeling Even themselves or for themselves. Dullness best solves The tease and doubt of shelling, And Chance's strange arithmetic Comes simpler than the reckoning of their shilling. They keep no check on armies' decimation.
3 Happy are these who lose imagination: They have enough to carry with ammunition. Their spirit drags no pack. Their old wounds, save with cold, can not more ache. Having seen all things red, Their eyes are rid Of the hurt of the colour of blood for ever. And terror's first constriction over, Their hearts remain small-drawn. Their senses in some scorching cautery of battle Now long since ironed, Can laugh among the dying, unconcerned.
4 Happy the soldier home, with not a notion How somewhere, every dawn, some men attack, And many sighs are drained. Happy the lad whose mind was never trained: His days are worth forgetting more than not. He sings along the march Which we march taciturn, because of dusk, The long, forlorn, relentless trend From larger day to huger night.
5 We wise, who with a thought besmirch Blood over all our soul, How should we see our task But through his blunt and lashless eyes? Alive, he is not vital overmuch; Dying, not mortal overmuch; Nor sad, nor proud, Nor curious at all. He cannot tell Old men's placidity from his.
6 But cursed are dullards whom no cannon stuns, That they should be as stones. Wretched are they, and mean With paucity that never was simplicity. By choice they made themselves immune To pity and whatever mourns in man Before the last sea and the hapless stars; Whatever mourns when many leave these shores; Whatever shares The eternal reciprocity of tears.
|
Érzéketlenség (Magyar)1 Boldogok a még meg nem öltek, kiknek csak vére hűlt meg; kikből nem űz csufot a részvét, s lábukat sem vérzi, ha fivéreik testén menetelnek. Hadtestek halnak: virágjukból nem virág marad ott költők könnyeinek: hézagpótló anyag. Ha ki is tarthatott volna tovább, van még belőle.
2 Semmit nem érez már némelyik saját magáért vagy saját magából; a pergőtüzet idegétől a közöny fedezi. Inkább az esély egyszereggye, mint hogy kincstári tétjük számítás kiadja. Tizedelt seregről nincs kettős könyvvitel.
3 Boldogok a képzeletüktől elhagyottak, kikre csupán lőszertáskát kötöttek: lelkükön nincs teher, sebhelyük nem sajog, csak ha hideg belemar. Vöröset láttak egyszer; a szemük azzal a vért-látás kínjától végleg mentesül. Rettenet egyszer rántja összes nem lazul szívük tággá soha. Érzékeik emésztő tűzben megvasaltak régtől: ők gondtalan hahotázhatnak haldoklók között is.
4 Boldog a szabadságolt, ki sose gondol hazulról minden hajnali rohammal szökő lelkek között. Boldog a zabolátlan elméjű kölyök: napjai érdemesek feledésre. Ő dalol az uton, melyet mi szótlan rovunk a homályban, míg könyörtelen ívben hajol széles nappal, hatalmas éjszakába.
5 Mi bölcsek, kik egy gondolattal lelkünk vérrel befenjük, hogyan látnánk mindazt, mit tenni kell, ha nem az ő fakó, pilla-vesztett szemével? Élve nem életrevaló. Holtan nem halálraszánt. Se gyász, se gőg. Kíváncsiság sem. Nem tudja már, nem, mi aggastyán higgadtsága, mi övé.
6 De átkozottak, kik értetlen élnek ágyúkkal szemközt s kővé sose válnak. Nyomorultak, aljasok nagyon, nem földönjárók, földhöz ragadottak, kik maguktól szándékkal elvetettek mindent, ami emberi gyász és szánalom tengernél, baljós csillag alatt fakadhat, mindent, ami sirat, ti horgonyt felszedettek, mindent, mi könnyek kölcsönösségében kap helyet.
|