Patmore, Coventry: A London Fête

All night fell hammers, shock on shock;

With echoes Newgate's granite clang'd:

The scaffold built, at eight o'clock

They brought the man out to be hang'd.

Then came from all the people there

A single cry, that shook the air;

Mothers held up their babes to see,

Who spread their hands, and crow'd for glee;

Here a girl from her vesture tore

A rag to wave with, and join'd the roar;

There a man, with yelling tired,

Stopp'd, and the culprit's crime inquired;

A sot, below the doom'd man dumb,

Bawl'd his health in the world to come;

These blasphemed and fought for places;

Those, half-crush'd, cast frantic faces,

To windows, where, in freedom sweet,

Others enjoy'd the wicked treat.

At last, the show's black crisis pended;

Struggles for better standings ended;

The rabble's lips no longer curst,

But stood agape with horrid thirst;

Thousands of breasts beat horrid hope;

Thousands of eyeballs, lit with hell,

Burnt one way all, to see the rope

Unslacken as the platform fell.

The rope flew tight; and then the roar

Burst forth afresh; less loud, but more

Confused and affrighting than before.

A few harsh tongues for ever led

The common din, the chaos of noises,

But ear could not catch what they said.

As when the realm of the damn'd rejoices

At winning a soul to its will,

That clatter and clangour of hateful voices

Sicken'd and stunn'd the air, until

The dangling corpse hung straight and still.

The show complete, the pleasure past,

The solid masses loosen'd fast:

A thief slunk off, with ample spoil,

To ply elsewhere his daily toil;

A baby strung its doll to a stick;

A mother praised the pretty trick;

Two children caught and hang'd a cat;

Two friends walk'd on, in lively chat;

And two, who had disputed places,

Went forth to fight, with murderous faces.

Éjjel csapás csapásra hullt,

hogy Newgate visszhangzott belé:

a bitó kész, nyolc óra múlt,

egy embert vezetnek felé;

harsogva zúg a csőcselék,

fejük fölött remeg az ég.

Anyja karján a csöpp gyerek

kitárt kézzel gügyög s nevet;

ingéből tépett cafatot

ráz ordítva egy lány amott;

egy férfi emitt berekedt,

s kíváncsi, mi a bűneset;

egy részeg bömböl, úgy kiván

egészséget a vég után;

emitt szitok, sok rémes arc,

amott jobb helyért dúl a harc,

míg mások édes-szabadon

ülnek, kinézve ablakon.

Végül minden elcsöndesül,

a harc a jobb helyért elül,

szitok se szól, borzongva várva

a közelgő vég-felvonásra

többezer szív ver, s egyre issza

többezer szempár szomjasan

a látványt pokol-tűzben izzva,

amint a test alázuhan.

A kötél megfeszül, s az orkán

megszeppent borzadályt sodorván

végigsöpör újra a hordán.

Harsány hangok káosza szól,

de értelmük a csőcselék

füléig immár nem hatol;

ha új társuk üdvözletét

a kárhozottak népe fújja,

úgy fest e hangzavar, s az ég

is émelyeg, amint lehullva

merev tagokkal leng a hulla.

A színjátéknak vége lett,

szétoszlik a nézősereg:

a tolvaj zsákmánnyal zsebében

szerencsét próbál más vidéken;

már lóg egy csöppség rongybabája,

büszkén bólint az anyja rája;

macskát akaszt két gyermek ott;

két férfi vígan társalog;

s ketten, perük tisztázni harccal,

félrevonulnak gyilkos arccal.