Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Plath, Sylvia: Three Women

Plath, Sylvia portréja

Three Women (Angol)

A Poem for Three Voices

 

Setting: A Maternity Ward and round about

 

FIRST VOICE:

I am slow as the world. I am very patient,

Turning through my time, the suns and stars

Regarding me with attention.

The moon's concern is more personal:

She passes and repasses, luminous as a nurse.

Is she sorry for what will happen? I do not think so.

She is simply astonished at fertility.

 

When I walk out, I am a great event.

I do not have to think, or even rehearse.

What happens in me will happen without attention.

The pheasant stands on the hill;

He is arranging his brown feathers.

I cannot help smiling at what it is I know.

Leaves and petals attend me. I am ready.

 

SECOND VOICE:

When I first saw it, the small red seep, I did not believe it.

I watched the men walk about me in the office. They were so flat!

There was something about them like cardboard, and now I had caught it,

That flat, flat, flatness from which ideas, destructions,

Bulldozers, guillotines, white chambers of shrieks proceed,

Endlessly proceed--and the cold angels, the abstractions.

I sat at my desk in my stockings, my high heels,

 

And the man I work for laughed: 'Have you seen something awful?

You are so white, suddenly.' And I said nothing.

I saw death in the bare trees, a deprivation.

I could not believe it. Is it so difficult

For the spirit to conceive a face, a mouth?

The letters proceed from these black keys, and these black keys proceed

From my alphabetical fingers, ordering parts,

 

Parts, bits, cogs, the shining multiples.

I am dying as I sit. I lose a dimension.

Trains roar in my ears, departures, departures!

The silver track of time empties into the distance,

The white sky empties of its promise, like a cup.

These are my feet, these mechanical echoes.

Tap, tap, tap, steel pegs. I am found wanting.

 

This is a disease I carry home, this is a death.

Again, this is a death. Is it the air,

The particles of destruction I suck up? Am I a pulse

That wanes and wanes, facing the cold angel?

Is this my lover then? This death, this death?

As a child I loved a lichen-bitten name.

Is this the one sin then, this old dead love of death?

 

THIRD VOICE:

I remember the minute when I knew for sure.

The willows were chilling,

The face in the pool was beautiful, but not mine--

It had a consequential look, like everything else,

And all I could see was dangers: doves and words,

Stars and showers of gold--conceptions, conceptions!

I remember a white, cold wing

 

And the great swan, with its terrible look,

Coming at me, like a castle, from the top of the river.

There is a snake in swans.

He glided by; his eye had a black meaning.

I saw the world in it--small, mean and black,

Every little word hooked to every little word, and act to act.

A hot blue day had budded into something.

 

I wasn't ready. The white clouds rearing

Aside were dragging me in four directions.

I wasn't ready.

I had no reverence.

I thought I could deny the consequence--

But it was too late for that. It was too late, and the face

Went on shaping itself with love, as if I was ready.

 

SECOND VOICE:

It is a world of snow now. I am not at home.

How white these sheets are. The faces have no features.

They are bald and impossible, like the faces of my children,

Those little sick ones that elude my arms.

Other children do not touch me: they are terrible.

They have too many colors, too much life. They are not quiet,

Quiet, like the little emptinesses I carry.

 

I have had my chances. I have tried and tried.

I have stitched life into me like a rare organ,

And walked carefully, precariously, like something rare.

I have tried not to think too hard. I have tried to be natural.

I have tried to be blind in love, like other women,

Blind in my bed, with my dear blind sweet one,

Not looking, through the thick dark, for the face of another.

 

I did not look. But still the face was there,

The face of the unborn one that loved its perfections,

The face of the dead one that could only be perfect

In its easy peace, could only keep holy so.

And then there were other faces. The faces of nations,

Governments, parliaments, societies,

The faceless faces of important men.

 

It is these men I mind:

They are so jealous of anything that is not flat! They are jealous gods

That would have the whole world flat because they are.

I see the Father conversing with the Son.

Such flatness cannot but be holy.

'Let us make a heaven,' they say.

'Let us flatten and launder the grossness from these souls.'

 

FIRST VOICE:

I am calm. I am calm. It is the calm before something awful:

The yellow minute before the wind walks, when the leaves

Turn up their hands, their pallors. It is so quiet here.

The sheets, the faces, are white and stopped, like clocks.

Voices stand back and flatten. Their visible hieroglyphs

Flatten to parchment screens to keep the wind off.

They paint such secrets in Arabic, Chinese!

 

I am dumb and brown. I am a seed about to break.

The brownness is my dead self, and it is sullen:

It does not wish to be more, or different.

Dusk hoods me in blue now, like a Mary.

O color of distnace and forgetfulness!--

When will it be, the second when Time breaks

And eternity engulfs it, and I drown utterly?

 

I talk to myself, myself only, set apart--

Swabbed and lurid with disinfectants, sacrificial.

Waiting lies heavy on my lids. It lies like sleep,

Like a big sea. Far off, far off, I feel the first wave tug

Its cargo of agony toward me, inescapable, tidal.

And I, a shell, echoing on this white beach

Face the voices that overwhelm, the terrible element.

 

THIRD VOICE:

I am a mountain now, among mountainy women.

The doctors move among us as if our bigness

Frightened the mind. They smile like fools.

They are to blame for what I am, and they know it.

They hug their flatness like a kind of health.

And what if they found themselves surprised, as I did?

They would go mad with it.

 

And what if two lives leaked between my thighs?

I have seen the white clean chamber with its instruments.

It is a place of shrieks. It is not happy.

'This is where you will come when you are ready.'

The night lights are flat red moons. They are dull with blood.

I am not ready for anything to happen.

I should have murdered this, that murders me.

 

FIRST VOICE:

There is no miracle more cruel than this.

I am dragged by the horses, the iron hooves.

I last. I last it out. I accomplish a work.

Dark tunnel, through which hurtle the visitations,

The visitations, the manifestations, the startled faces.

I am the center of an atrocity.

What pains, what sorrows must I be mothering?

 

Can such innocence kill and kill? It milks my life.

The trees wither in the street. The rain is corrosive.

I taste it on my tongue, and the workable horrors,

The horrors that stand and idle, the slighted godmothers

With their hearts that tick and tick, with their satchels of instruments.

I shall be a wall and a roof, protecting.

I shall be a sky and a hill of good: O let me be!

 

A power is growing on me, an old tenacity.

I am breaking apart like the world. There is this blackness,

This ram of blackness. I fold my hands on a mountain.

The air is thick. It is thick with this working.

I am used. I am drummed into use.

My eyes are squeezed by this blackness.

I see nothing.

 

SECOND VOICE:

I am accused. I dream of massacres.

I am a garden of black and red agonies. I drink them,

Hating myself, hating and fearing. And now the world conceives

Its end and runs toward it, arms held out in love.

It is a love of death that sickens everything.

A dead sun stains the newsprint. It is red.

I lose life after life. The dark earth drinks them.

 

She is the vampire of us all. So she supports us,

Fattens us, is kind. Her mouth is red.

I know her. I know her intimately--

Old winter-face, old barren one, old time bomb.

Men have used her meanly. She will eat them.

Eat them, eat them, eat them in the end.

The sun is down. I die. I make a death.

 

FIRST VOICE:

Who is he, this blue, furious boy,

Shiny and strange, as if he had hurtled from a star?

He is looking so angrily!

He flew into the room, a shriek at his heel.

The blue color pales. He is human after all.

A red lotus opens in its bowl of blood;

They are stitching me up with silk, as if I were a material.

 

What did my fingers do before they held him?

What did my heart do, with its love?

I have never seen a thing so clear.

His lids are like the lilac-flower

And soft as a moth, his breath.

I shall not let go.

There is no guile or warp in him. May he keep so.

 

SECOND VOICE:

There is the moon in the high window. It is over.

How winter fills my soul! And that chalk light

Laying its scales on the windows, the windows of empty offices,

Empty schoolrooms, empty churches. O so much emptiness!

There is this cessation. This terrible cessation of everything.

These bodies mounded around me now, these polar sleepers--

What blue, moony ray ices their dreams?

 

I feel it enter me, cold, alien, like an instrument.

And that mad, hard face at the end of it, that O-mouth

Open in its gape of perpetual grieving.

It is she that drags the blood-black sea around

Month after month, with its voices of failure.

I am helpless as the sea at the end of her string.

I am restless. Restless and useless. I, too, create corpses.

 

I shall move north. I shall move into a long blackness.

I see myself as a shadow, neither man nor woman,

Neither a woman, happy to be like a man, nor a man

Blunt and flat enough to feel no lack. I feel a lack.

I hold my fingers up, ten white pickets.

See, the darkness is leaking from the cracks.

I cannot contain it. I cannot contain my life.

 

I shall be a heroine of the peripheral.

I shall not be accused by isolate buttons,

Holes in the heels of socks, the white mute faces

Of unanswered letters, coffined in a letter case.

I shall not be accused, I shall not be accused.

The clock shall not find me wanting, nor these stars

That rivet in place abyss after abyss.

 

THIRD VOICE:

I see her in my sleep, my red, terrible girl.

She is crying through the glass that separates us.

She is crying, and she is furious.

Her cries are hooks that catch and grate like cats.

It is by these hooks she climbs to my notice.

She is crying at the dark, or at the stars

That at such a distance from us shine and whirl.

 

I think her little head is carved in wood,

A red, hard wood, eyes shut and mouth wide open.

And from the open mouth issue sharp cries

Scratching at my sleep like arrows,

Scratching at my sleep, and entering my side.

My daughter has no teeth. Her mouth is wide.

It utters such dark sounds it cannot be good.

 

FIRST VOICE:

What is it that flings these innocent souls at us?

Look, they are so exhausted, they are all flat out

In their canvas-sided cots, names tied to their wrists,

The little silver trophies they've come so far for.

There are some with thick black hair, there are some bald.

Their skin tints are pink or sallow, brown or red;

They are beginning to remember their differences.

 

I think they are made of water; they have no expression.

Their features are sleeping, like light on quiet water.

They are the real monks and nuns in their identical garments.

I see them showering like stars on to the world--

On India, Africa, America, these miraculous ones,

These pure, small images. They smell of milk.

Their footsoles are untouched. They are walkers of air.

 

Can nothingness be so prodigal?

Here is my son.

His wide eye is that general, flat blue.

He is turning to me like a little, blind, bright plant.

One cry. It is the hook I hang on.

And I am a river of milk.

I am a warm hill.

 

SECOND VOICE:

I am not ugly. I am even beautiful.

The mirror gives back a woman without deformity.

The nurses give back my clothes, and an identity.

It is usual, they say, for such a thing to happen.

It is usual in my life, and the lives of others.

I am one in five, something like that. I am not hopeless.

I am beautiful as a statistic. Here is my lipstick.

 

I draw on the old mouth.

The red mouth I put by with my identity

A day ago, two days, three days ago. It was a Friday.

I do not even need a holiday; I can go to work today.

I can love my husband, who will understand.

Who will love me through the blur of my deformity

As if I had lost an eye, a leg, a tongue.

 

And so I stand, a little sightless. So I walk

Away on wheels, instead of legs, they serve as well.

And learn to speak with fingers, not a tongue.

The body is resourceful.

The body of a starfish can grow back its arms

And newts are prodigal in legs. And may I be

As prodigal in what lacks me.

 

THIRD VOICE:

She is a small island, asleep and peaceful,

And I am a white ship hooting: Goodbye, goodbye.

The day is blazing. It is very mournful.

The flowers in this room are red and tropical.

They have lived behind glass all their lives, they have been cared for

tenderly.

Now they face a winter of white sheets, white faces.

There is very little to go into my suitcase.

 

There are the clothes of a fat woman I do not know.

There is my comb and brush. There is an emptiness.

I am so vulnerable suddenly.

I am a wound walking out of hospital.

I am a wound that they are letting go.

I leave my health behind. I leave someone

Who would adhere to me: I undo her fingers like bandages: I go.

 

SECOND VOICE:

I am myself again. There are no loose ends.

I am bled white as wax, I have no attachments.

I am flat and virginal, which means nothing has happened,

Nothing that cannot be erased, ripped up and scrapped, begun again.

There little black twigs do not think to bud,

Nor do these dry, dry gutters dream of rain.

This woman who meets me in windows--she is neat.

 

So neat she is transparent, like a spirit.

how shyly she superimposes her neat self

On the inferno of African oranges, the heel-hung pigs.

She is deferring to reality.

It is I. It is I--

Tasting the bitterness between my teeth.

The incalculable malice of the everyday.

 

FIRST VOICE:

How long can I be a wall, keeping the wind off?

How long can I be

Gentling the sun with the shade of my hand,

Intercepting the blue bolts of a cold moon?

The voices of loneliness, the voices of sorrow

Lap at my back ineluctably.

How shall it soften them, this little lullaby?

 

How long can I be a wall around my green property?

How long can my hands

Be a bandage to his hurt, and my words

Bright birds in the sky, consoling, consoling?

It is a terrible thing

To be so open: it is as if my heart

Put on a face and walked into the world.

 

THIRD VOICE:

Today the colleges are drunk with spring.

My black gown is a litle funeral:

It shows I am serious.

The books I carry wedge into my side.

I had an old wound once, but it is healing.

I had a dream of an island, red with cries.

It was a dream, and did not mean a thing.

 

FIRST VOICE:

Dawn flowers in the great elm outside the house.

The swifts are back. They are shrieking like paper rockets.

I hear the sound of the hours

Widen and die in the hedgerows. I hear the moo of cows.

The colors replenish themselves, and the wet

Thatch smokes in the sun.

The narcissi open white faces in the orchard.

 

I am reassured. I am reassured.

These are the clear bright colors of the nursery,

The talking ducks, the happy lambs.

I am simple again. I believe in miracles.

I do not believe in those terrible children

Who injure my sleep with their white eyes, their fingerless hands.

They are not mine. They do not belong to me.

 

I shall meditate upon normality.

I shall meditate upon my little son.

He does not walk. He does not speak a word.

He is still swaddled in white bands.

But he is pink and perfect. He smiles so frequently.

I have papered his room with big roses,

I have painted little hearts on everything.

 

I do not will him to be exceptional.

It is the exception that interests the devil.

It is the exception that climbs the sorrowful hill

Or sits in the desert and hurts his mother's heart.

I will him to be common,

To love me as I love him,

And to marry what he wants and where he will.

 

THIRD VOICE:

Hot noon in the meadows. The buttercups

Swelter and melt, and the lovers

Pass by, pass by.

They are black and flat as shadows.

It is so beautiful to have no attachments!

I am solitary as grass. What is it I miss?

Shall I ever find it, whatever it is?

 

The swans are gone. Still the river

Remembers how white they were.

It strives after them with its lights.

It finds their shapes in a cloud.

What is that bird that cries

With such sorrow in its voice?

I am young as ever, it says. What is it I miss?

 

SECOND VOICE:

I am at home in the lamplight. The evenings are lengthening.

I am mending a silk slip: my husband is reading.

How beautifully the light includes these things.

There is a kind of smoke in the spring air,

A smoke that takes the parks, the little statues

With pinkness, as if a tenderness awoke,

A tenderness that did not tire, something healing.

 

I wait and ache. I think I have been healing.

There is a great deal else to do. My hands

Can stitch lace neatly on to this material. My husband

Can turn and turn the pages of a book.

And so we are at home together, after hours.

It is only time that weighs upon our hands.

It is only time, and that is not material.

 

The streets may turn to paper suddenly, but I recover

From the long fall, and find myself in bed,

Safe on the mattress, hands braced, as for a fall.

I find myself again. I am no shadow

Though there is a shadow starting from my feet. I am a wife.

The city waits and aches. The little grasses

Crack through stone, and they are green with life.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.angelfire.com/tn/plath/3women.html

Három nő (Magyar)

Vers három hangra

 

Szín: szülészeti osztály és környéke

 

ELSŐ HANG

Lassú vagyok, mint a világ. S roppant türelmes,

Időmön átforogva napok s csillagok

Tekintenek rám figyelemmel.

A hold érdeklődése személyesebb:

Jön s újra jön, sugárzó ápolónő.

Sajnálja, ami történni fog? Nem hiszem.

Csupán a termékenységen csodálkozik.

 

Ha sétálok, máris nagy esemény.

Nem kell gondolnom rá, sem elpróbálnom

Ami történik bennem, odafigyelés nélkül meglesz.

A fácán fönn áll a dombon;

Rendezi barna tollait.

Akaratlan mosolygok rajta, mit tudok.

Levelek-szirmok felügyelnek rám. Kész vagyok.

 

MÁSODIK HANG

Hogy először láttam, a kis vörös foltot, azt hittem: nem igaz.

Figyeltem, hogy kerülgetnek az irodában a férfiak.

Olyan lapos volt mind! Kartonpapír! S megértettem,

Mi ez a laposság: ebből lesznek az eszmék, pusztítások,

Bulldózerek, nyaktilók, sikolyok fehér kamrái, áradnak

Belőlük, végtelen – s a hideg angyalok, az absztrakciók.

Ülök asztalomnál, harisnyás lábbal, tűsarkúban,

 

S a főnököm nevetett: "Kísértetet látott?

Hirtelen úgy elsápadt." Nem mondtam semmit.

Halált láttam a csupasz fák közt, kifosztást.

Nem bírtam hinni. Oly nehéz, hogy lelkünk

Kieszeljen egy arcot-szájat? A betűk

E sötét billentyűket, ezek az én ábécé-rendes

Ujjaimat folytatják, alkatrészeket

 

Rendelnek, darabárut, fogaskerekeket, fénylő többeseket.

Meghalok, ahogy itt ülök. Egy dimenziót veszítek.

Vonatok zúgnak fülemben, indulások, távolodások!

Az idő ezüst vágánya a messzeségbe ürül,

A fehér ég csészéjéből ígérete kihull.

Ezek a lábaim, e gépi visszhangok.

Kop, kop, kop, acél cövekek. Hibát találnak bennem.

 

Ez egy kór, amit hazahordok, ez egy halál.

Megint, ez egy halál. A levegővel

Szívom a pusztulás-részecskéket? Ütőérként

Gyengülök egyre, a hideg angyallal szembenézve?

Ez lenne a szeretőm? Ez, ez a halál?

Gyerekként egy mohos nevet szerettem.

Ez volna hát a bűn? A halál holt, régi szerelme?

 

HARMADIK HANG

Hogy rájöttem: biztos – emlékszem a percre.

A fűzfák borzongattak,

A tó vizén az arc szép volt, de nem enyém –

Fontoskodva nézett rám, mint bármi más,

És csak veszélyt láttam: galambokat és szavakat,

Csillagot-záport aranyból – koncepciók, koncepciók!

Fehér hideg szárnyra emlékszem,

 

S hogy a szörnyű nézésű, nagy hattyú

Jön felém, kastélyként, a folyó színéről.

Kígyó van a hattyúkban.

Mellém siklott; szeme sötét jelentés,

Benne a világ – csekély, sekély, sötét,

Minden kis szó minden kis szóhoz horgolódik, tett a tetthez.

Forró, kék nap rügyezett valamivé.

 

Nem voltam kész. Az elhátráló felhők

Húztak volna egyszerre négy irányba.

Nem voltam kész.

Hiányzott a becsülés.

Gondoltam, megtagadhatom a következményeket –

De már késő volt. Túl késő. És az arc

Alakult tovább, szerelmesen, mintha kész volnék.

 

MÁSODIK HANG

Ez itt most hó-világ. Nem vagyok otthon.

Milyen fehér lepedők. Vonástalan arcok.

Csupaszok s képtelenek, akár a gyerekeimé,

A kis betegeké, akik karomból kibújnak.

Más gyerekek hozzám se nyúlnak: iszonyúak.

Túl szinesek, túl elevenek. Nem csöndesek,

Nem, mint a csepp űr, melyet hordozok.

 

Volt esélyem. Próbáltam újra meg újra.

Életet varrtam magamba: ritka szervként,

S óva, gonddal jártam, magam is ritkaság.

Próbáltam felszínesnek lenni. Természetesen

Élni, vakon szeretni, mint a többi nő,

Vakon az ágyban, drága, vak szerelemmel,

Sűrű sötétben nem nézni a másik arcot.

 

Nem néztem. És mégis ott volt az arc,

A megszületetlené, aki teljességeit

Szereti, a halotté, aki úgy lett teljes,

Könnyű békéjében, csak ott lehetett szent.

S más arcok is voltak. Nemzeteké,

Kormányok, parlamentek, társadalmak

S a fontos emberek arctalan arca.

 

Az ilyeneket nem bírom:

Hogy féltékenyek mindenre, ami nem lapos! Féltékeny istenek,

Lapossá tennék a világot, mert ők azok.

Elképzelem, a Fiúval így szól az Atya

A laposságról, mely csak szent lehet.

„Teremtsünk mennyországot", mondják, „mossuk

S mángoroljuk ki mind e testes lelkeket."

 

ELSŐ HANG

Nyugodt vagyok. Nyugodt. Ez vésztjósló nyugalom:

A sárga perc, mielőtt jön a szél, s a levelek

Sápadt tenyerük tárják. Itt olyan csönd van.

Lepedők, arcok: fehérek, megállt órák.

Hangok tűnnek, laposodva. Látható hieroglifáik

Már csak pergamen-paravánok, szélfogók.

Micsoda titkokat rajzolnak kínaiul, arabul!

 

Tompa és barna vagyok. Hasadni kész mag.

A barnaság a holt énem, az komor:

Nem kíván több lenni, se más.

Alkony csuklyáz most kékkel, mint egy Máriát.

Ó, távolság és feledés színe!

Mikor lesz, az a másodperc, hogy Időm hasad,

S öröklét önti el, s én végleg megfulok?

 

Magamban beszélek, csak így, elkülönítve –        

Tamponos, fertőtlenített kísértet, áldozati lény!

Szemhéjamon súlyos várakozás. Mint az álom.

Heverő nagy tenger. Messze, érzem, az első hullám

Sodorja felém kínom terhét, menthetetlen áradás.

S én, visszhangzó kagyló e fehér parton,

Várom az elsöprő hangokat, a szörnyű elemet.     

 

HARMADIK HANG

Most hegy vagyok, hegy-forma asszonyok közt.

Orvosok járnak-kelnek itt, s nagyságunk mintha

Riasztó lenne. Hülyén mosolyognak ránk.

Ők a hibásak, hogy így vagyok, s ezt tudják.

Egészségként dajkálják laposságuk.

És mi van, ha őket is ilyen meglepetés éri ?

Meg fognak őrülni.

 

S ha két élet fut el combom között?

Láttam a tiszta, fehér szobát s az eszközöket.

Sikolyok tere. Cseppet sem derűs.

„Látja, ha kész lesz majd, ide kerül."

Az éji fények piros holdkorongok. Borongnak véresen.

Én nem vagyok kész semmire. Miért is nem

öltem meg ezt, ami most engem öl.

 

ELSŐ HANG

Nincs ennél kegyetlenebb csoda.

Vonszolnak a lovak, a vaspaták.

Bírom. Kibírom. Egy művet kell befejeznem.

Sötét alagút, ott zúgnak a látomások,

A kinyilatkoztatók, a döbbent arcok.

Egy atrocitás központja vagyok.

Micsoda kínok s bánatok anyja leszek majd?

 

Ily ártatlanság öldökölhet? Szívja életem.

Fonnyadnak az utcai fák. Maró az eső.

Nyelvem ízleli, s ízlel művelhető rémségeket:

Állnak tétlen, semmibe vett keresztanyák,

Pedig a szívük ver, ver, s velük a szerszámos-táska.

Fal és tető leszek, védelmező.

A jóság ege, dombja: Ó, hadd legyek!

 

Úrrá lesz rajtam egy régi, makacs erő.

Széthasadok, mint a világ. Itt ez a feketeség,

Ez a fekete pöröly. Kezem egy hegy köré fonom.

A levegő sűrű. Sűrű ettől a munkától.

Használnak. Használhatóvá sulykolnak.

Szememet préseli ez a feketeség.

Semmit se látok.

 

MÁSODIK HANG

Vádolnak. Öldöklésekkel álmodom.

Fekete, vörös agóniák kertje vagyok. Iszom őket

És gyűlölöm magam, s ez félelem is. Most a világ vége

Közeleg, s a világ tárt karral, vágyva rohan felé.

Halálos vágy ez, beteg tőle minden.

Holt nap üt foltot az újságpapíron. Vöröslik.

Sorra veszítem életeim. Sötét föld issza őket.

 

Ő mindnyájunk vámpírja. Így hát táplál,

Hízlal, kedves hozzánk. Vörös a szája.

Ismerem. Nagyon közelről – Vén tél-arc,

Vén meddőség, vén időzített bomba.

Férfiak becstelenítették. Fölfalja őket.

Fal, fal, fal, fölfalja őket a végén.

Lement a nap. Meghalok. Ez leszek.

 

ELSŐ HANG

Ki ez a kék, dühös fiú,

Fényes és furcsa, mintha csillagból zúdult volna?

Milyen haragosan néz!

A szobába röppent, nyomában egy sikoly.

A kék szín fakul. Kétségkívül: ember.

Vér-edényében vörös lótusz nyílik.

Mint egy anyagot, elvarrnak selyemmel.

 

Míg nem őt fogták, ujjaim mit csináltak?

Mit csinált a szívem, szeretetével?

Sose láttam ilyen tisztán semmit.

Szemhéja orgona virága,

Puha pille a lélegzése.

Nem engedem.

Nincs benne ármány, torz sík. Maradna ilyen.

 

MÁSODIK HANG

Ott a hold a magas ablakban. Megvolt.

Lelkem most csupa tél! És kréta-szín fény:

Ez pikkelyezi az ablakokat, üres irodákét,

Üres tantermekét, templomokét. Ó, ennyi üresség!

Itt ez a szünetelés is. Iszonyúan szünetel minden.

E körém hantolt testek, jégsarki alvók

Mely kék, holdas sugár jegeli álmuk?

 

Érzem, belém hatol: hideg, idegen; eszköz.

S az őrült, kemény arc a végén, az Ó-száj,

Örök gyász kapuja, kerekre tárva.

Ő vonszolja a véres-fekete tengert

Hónapról-hónapra, kudarc-szavával.

Drótján tehetetlen vagyok, mint a tenger.

És nyugtalan. Nyugtalan és haszontalan. Magam is hullatermő.

 

Északnak tartok. Át a hosszú sötéten.

Látom magam árnyként, nem vagyok férfi, se nő:

Nő, aki boldog, hogy férfi, férfi, aki tompa

És lapos, és nem érez hiányt. Én érzek.

Feltartom tíz ujjam, fehér karók.

S a réseken szivárog a sötétség.

Rossz tartály vagyok. Életem elfolyatom.

 

Hadd lehessek periférikus hősnő.

Ne vádoljanak a leszakadt gombok,

Lyukas sarkú zoknik, megválaszolatlan

Levél-arcok, dobozba zárva, némán.

Ne vádoljanak, ne vádoljanak.

Ne lásson hibásnak az óra, se a csillagok,

Míg szakadékaik helyreszegecselik.

 

HARMADIK HANG

Látom, hogy alszik vörös, szörnyü lányom.

Átsír a köztünk lévő üvegen.

Sír; és tombol. Felsírásai horgok:

Belém akadnak. Macskanyávogások.

E horgokkal karmol figyelmemig.

A sötétnek sír, vagy a csillagoknak,

Ahogy ott nyüzsögnek egy más világban.

 

Kis feje mintha fába volna metszve,

Rőt keményfába: zárt szem, tátott száj.

S a tátott szájból éles, síró hangok

Nyilai röppennek, átverik álmom,

Átverik, s beleállnak oldalamba.

Lányom fogatlan. Tátott szája riasztó,

Hangja sötét, mi jóra is vezetne.

 

ELSŐ HANG

Mi vet közénk ily ártatlan lelkeket?

Kimerült mind, elterül csak a vászon

Kiságyban, csuklójára kötött névvel :

Csöpp ezüstérmek, ezekért a nagy út!

Ez sűrű fekete hajú, kopasz a másik.

Bőrük rózsás, barna, vörös vagy hóka;

S kezdenek emlékezni rá, hogy különböznek.

 

Azt hiszem, vízből vannak; kifejezéstelenek.

Vonásaik alusznak: fény a csöndes vízen.

Egyenruhájukban igazi szerzetesek, apácák.

Látom, bezáporozzák, mint csillagok, be a Földet,

Indiát, Afrikát, Amerikát, e csodásak,

E tiszta kis képmások. Tejszagúak.

Talpuk érintetlen. A légen járnak.

 

A semmiség ily pazarló lehet?

Itt a fiam.

Nagy szeme ez az átfogó, sík kékség.

Felém fordul: kis fényes, vak növény.

Fölsír. E hang horgán csüggök.

Tejfolyam vagyok.

Dombság, meleg.

 

MÁSODIK HANG

Nem vagyok csúnya. Nagyon is szép vagyok.

Ez a tükörbeli nő nem mutat torzulást.

Visszakapom ruhám, azonosságom.

Van ez, mondják a nővérek, nem is ritkaság.

Nem ritkaság az életemben, se másokéban.

Egy vagyok az ötből, ilyesmi. Van reményem.

Szép vagyok, mint egy számadat. Fogom a rúzsomat.

 

Meghúzom vele a régi szám.

Vörös száj, lement, mint az azonosságom:

Egy napja, két napja, három. Egy pénteki napon.

Szabadságot se kell kivennem; már ma dolgozhatom.

Szerethetem a férjem, aki megért majd.

És szeret, úgy segít át a torzító homályon,

Mint ha a fél szemem-lábam, nyelvem hiányozna.

 

Állok hát, kicsit vakon. S elindulok:

Kerekeken, nem lábakon, és jól haladok.

Beszélni tanulok ujjaimmal, mintha hiányozna

A nyelvem. A test ötletes.

A tengeri csillag karja újra kinő,

S a gőték lába is, bőven. Bár lennék

Ily bővében majd, ami hiányzik még.

 

HARMADIK HANG

A lányom kis sziget, békésen alszik;

Fehér hajó vagyok, kürtölök: Búcsúzz! Búcsúzz!

A nappal is milyen gyászosan izzik.

Vörös, trópusi virágok a szobában.

Mindig üveg mögött éltek, gonddal ápolták őket.

Most fehér lepedők s arcok telét nézik.

Bőröndömbe nagyon kevés kerül.

 

Ruhák: egy kövér nőé, akit nem ismerek.

Aztán fésűm-kefém. Aztán egy üresség.

Egyszerre olyan sebezhető lettem.

Seb vagyok, kisétálok a kórházból.

Seb vagyok, elengedtek, hadd menjek.

Egészségem ittmarad. Itthagyok valakit,

Aki kapaszkodna belém: lefejtem ujjait, mint egy kötést:

megyek.

 

MÁSODIK HANG

Én vagyok újra én. Elkötve minden.

Viaszfehérré véreztem; szabaddá.

Lapos vagyok, szűzi, vagyis semmi se történt.

Vagyis ez mind törölhető, letéphető, eldobható, újból kezdhető.

E sötét kis gallyak dehogy rügyeznek,

S a száraz csorgók se álmodnak esőről.

Egy nő néz rám minden üveglapról – jól ápolt.

 

Oly ápolt, hogy áttetsző, mint egy szellem.

Szerényen föd át ápolt valójával

Afrikai narancs-infernót, kampón disznót.

Így alkalmazkodik a valósághoz.

Én vagyok az. Én vagyok az -

Érzem fogaim közt a keserű ízt.

Amit a szeszélyes, köznapi komiszság hoz.

 

ELSŐ HANG

Meddig lehetek fal, mely óv a széltől?

Meddig véd kezem árnya

A tolakodó naptól

A hideg hold kék ütlegétől?

A magány hangjai, a bánat hangjai

Verdesnek mögöttem, elkerülhetetlen.

Hogy csitítsam őket kis altatómmal?

 

Zöld birtokom körül meddig leszek védő fal?

Sebzettségét kezem

Meddig pólyálhatja, szavam miképp lesz

Ég fényes madara, vigasza, vigasza?

Iszonyú dolog, ha bárki-bármi

Ilyen nyitott: mintha a szívem

Arcot öltene s kilépne a világba.

 

HARMADIK HANG

Ma minden tanintézet tavasz-ittas.

Fekete köpenyem egy kis temetés:

Komolyságom jele.

Könyveket viszek, oldalamba vágnak.

Volt egy régi sebem, lassan begyógyul.

Egy álmom: sírástól vörös szigetről.

Álom volt, semmit sem jelent ezentúl.

 

ELSŐ HANG

Hajnal virágzik a nagy szilfán a kertben.

Visszatértek a sarlósfecskék. Zajos papírrepülők.

Hallom, ahogy az órák

Nyitnak s elhalnak a sövényen. Tehén bőg.

A színek feltöltődnek, a vizes zsup

Füstölög a napon.

Nárciszok nyitják a ház körül fehér arcuk.

 

Megnyugodhatom. Megnyugodhatom.

A gyerekszoba  élénk, tiszta színei.

A beszelő kacsák, boldog bárányok.

Újra egyszerű vagyok. Csodaváró.

S nem hiszek már a szörnyszülött gyermekekben:

Fába jönnek éjjel fehér szemmel, ujjatlan kezekkel.

Nem az enyémek. Semmi közöm hozzájuk.

 

Majd a szabályosságon meditálok.

Majd a kisfiamon gondolkodom.

Nem tud még járni. Nem tud még beszélni.

Fehérbe pólyálgatva él.

De rózsaszín és ép. És sokat mosolyog.

Nagy rózsákkal díszítettem szobáját.

Kis szívekkel festettem. körül.

 

Nem akarom, hogy kivételes legyen.

Az ördögöt a kivételesség vonzza.,

A kivételesség megy fel a szomoru dombra,

Ül a sivatagba, szomorítja anyja szívét.

Átlagos legyen,

Szeressen, ahogy én szeretem,

S vegyen el akit akar, ahol akarja.

 

HARMADIK HANG

Forró dél a rétségen. A boglárkák

Kókadnak, olvadnak. Szerelmesek

Jönnek-mennek mellettem.

Fekete, lapos árnyak.

Olyan jó nem tartozni senkihez!

Magányos vagyok, mint a fű. Mi hiányzik?

Megtalálom-e valaha, akármi?

 

A hattyúk távoztak. De a folyó még

Emlékszik,  milyen volt a fehérség.

Fényeivel siet utánuk.

Formájuk egy felhőben megleli.

Miféle madár kiált itt

Ilyen szomorú hangon? Hogy soha

Nem voltam fiatalabb! De mi hiányzik?

 

MÁSODIK HANG

Otthon vagyok, lámpafényben. Az esték hosszabbodnak.

Selymen varrogatok: a férjem olvas.

A fény az egészet szépen összefogja.

Füst-féle száll a tavaszi levegőben,

Füst, bevon parkokat, kis szobrokat:

Rózsaszínnel, gyengédség ébred így,

Gyengédség, mely nem fáraszt, valami gyógyír.

 

Sajgok, várok. Azt hiszem, gyógyulóban.

Annyi más tennivalónk van. Kezem

Ügyesen tűz csipkét erre az anyagra, férjem

A könyv lapjait könnyedén forgatja.

Otthon vagyunk így, együtt, munka után.

Csak az idő nehezül a kezünkre,

Csak az idő, s az nem anyagszerű.

 

Papírrá válhat hirtelen minden utca: magamhoz

Térek a hosszú zuhanásból, ez az ágyam,

Matrac véd, kezem, széttárom, csonk szárnyként.

Megtalálom magam. Nem vagyok árnyék,

Bár árny kezdődik lábamnál. Feleség vagyok.

A város vár, sajog. A kis füvek

Áttörik a követ, zöld sugallatok.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://irc.sunchat.hu/vers/

minimap