Poe, Edgar Allan: Strófák (Stanzas (In youth have I known…) Magyar nyelven)

How often we forget all time, when lone
Admiring Nature’s universal throne;
Her woods – her wilds – her mountains – the intense
Reply of HERS to OUR intelligence! –
- Byron

1.

In youth have I known one with whom the Earth
In secret communing held – as he with it,
In day light, and in beauty from his birth:
Whose fervid, flick’ring torch of life was lit –
From the sun and stars, whence he had drawn forth
A passionate light-such for his spirit was fit –
And yet that spirit knew – not in the hour
Of its own fervor – what had o’er it power.

2.

Perhaps it may be that my mind is wrought
To a fever
by the moon beam that hangs o’er,
But I will half believe that wild light fraught
With more of sov’reignty than ancient lore
Hath ever told – or is it of a thought
The unembodied essence, and no more
That with a quick’ning spell doth o’er us pass
As dew of the night-time, o’er the summer grass.

3.

Doth o’er us pass, when, as th’ expanding eye
To the lov’d object – so the tear to the lid
Will start, which lately slept in apathy?
And yet it need not be – (that object) hid
From us in life – but common – which doth lie
Each hour before us – but then only bid
With a strange sound, as of a harp-string broken
T’ awake us – ‘Tis a symbol and a token.

4.

Of what in other worlds shall be – and giv’n
In beauty by our God, to those alone –
Who otherwise would fall from life and Heav’n
Drawn by their heart’s passion, and that tone,
That high tone of the spirit which hath striv’n
Tho’ not with Faith – with godliness – whose throne
With desp’rate energy ‘t hath beaten down;
Wearing its own deep feeling as a crown.

Hányszor felejtem az időt, ha nézlek
Egyedül, óh világ-trónus természet -
Fá - állatok - hegyek - hatalmas az
A válasz, mit értelmünknek TE adsz!
Byron: A sziget

            1

Ifjan ismertem őt, kivel a Föld
    Titokban összeforrt s a Földdel ő,
Szépségben, fényben, mely mindent betölt;
    Életfáklyája csillag s déli hő
Tüzéből öntetett - a fény-gyötört
    Onnét hozta s lelkéhez ily erő
Illett, de tudta (s nem a hevület
Óráján), hogy minek a rabja lett.

            2

Elmémet tán a baljós hold alatt
    S annak sugarától béklyózza láz;
De nem hiszek e fénynek, mely vadabb
    S hatalmasabb, mint ős törvényhozás
Valaha volt, vagy csak egy gondolat
    Testet nem öltött magva - semmi más,
Amely frissé varázslón tűnt tova,
Mint nyári fűnek éji harmata?

            3

Valóban eltünt, míg, miként a szem
    Kedves tárgyára - a szemhéjra könny
Tapad, mely nemrég szunnyadt szenvtelen?
    De mégsem kell, hogy ez (e tárgy) ködön
Át várjon ránk - bár mindünkre - s legyen
    Előttünk minden órán; ám külön
Vad hang lant-húrja pattan túlfeszülten
S ébredni hív. Jelképben, intő jelben

            4

A túlvilág villan felénk - az Isten -
    Küldötte Szép, mit az kap csak, kit e-
Nélkül elhagyna élete s a szívben
    Dédelgetett vágyak, zenék ege -
Óh szent zenéje lelkének, mely vív - nem
    Hit, nem Jóság
            ellen, míg földre le
Nem dől, bősz kartól sújtva, trónusa;
S fején saját vágya a korona.