Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Poe, Edgar Allan: Az áruló szív (The Tell-Tale Heart Magyar nyelven)

Poe, Edgar Allan portréja
Babits Mihály portréja

Vissza a fordító lapjára

The Tell-Tale Heart (Angol)

True! --nervous --very, very dreadfully nervous I had been and am; but why will you say that I am mad? The disease had sharpened my senses --not destroyed --not dulled them. Above all was the sense of hearing acute. I heard all things in the heaven and in the earth. I heard many things in hell. How, then, am I mad? Hearken! and observe how healthily --how calmly I can tell you the whole story.

It is impossible to say how first the idea entered my brain; but once conceived, it haunted me day and night. Object there was none. Passion there was none. I loved the old man. He had never wronged me. He had never given me insult. For his gold I had no desire. I think it was his eye! yes, it was this! He had the eye of a vulture --a pale blue eye, with a film over it. Whenever it fell upon me, my blood ran cold; and so by degrees --very gradually --I made up my mind to take the life of the old man, and thus rid myself of the eye forever.

Now this is the point. You fancy me mad. Madmen know nothing. But you should have seen me. You should have seen how wisely I proceeded --with what caution --with what foresight --with what dissimulation I went to work! I was never kinder to the old man than during the whole week before I killed him. And every night, about midnight, I turned the latch of his door and opened it --oh so gently! And then, when I had made an opening sufficient for my head, I put in a dark lantern, all closed, closed, that no light shone out, and then I thrust in my head. Oh, you would have laughed to see how cunningly I thrust it in! I moved it slowly --very, very slowly, so that I might not disturb the old man's sleep. It took me an hour to place my whole head within the opening so far that I could see him as he lay upon his bed. Ha! would a madman have been so wise as this, And then, when my head was well in the room, I undid the lantern cautiously-oh, so cautiously --cautiously (for the hinges creaked) --I undid it just so much that a single thin ray fell upon the vulture eye. And this I did for seven long nights --every night just at midnight --but I found the eye always closed; and so it was impossible to do the work; for it was not the old man who vexed me, but his Evil Eye. And every morning, when the day broke, I went boldly into the chamber, and spoke courageously to him, calling him by name in a hearty tone, and inquiring how he has passed the night. So you see he would have been a very profound old man, indeed, to suspect that every night, just at twelve, I looked in upon him while he slept.

Upon the eighth night I was more than usually cautious in opening the door. A watch's minute hand moves more quickly than did mine. Never before that night had I felt the extent of my own powers --of my sagacity. I could scarcely contain my feelings of triumph. To think that there I was, opening the door, little by little, and he not even to dream of my secret deeds or thoughts. I fairly chuckled at the idea; and perhaps he heard me; for he moved on the bed suddenly, as if startled. Now you may think that I drew back --but no. His room was as black as pitch with the thick darkness, (for the shutters were close fastened, through fear of robbers,) and so I knew that he could not see the opening of the door, and I kept pushing it on steadily, steadily.

I had my head in, and was about to open the lantern, when my thumb slipped upon the tin fastening, and the old man sprang up in bed, crying out --"Who's there?"

I kept quite still and said nothing. For a whole hour I did not move a muscle, and in the meantime I did not hear him lie down. He was still sitting up in the bed listening; --just as I have done, night after night, hearkening to the death watches in the wall.

Presently I heard a slight groan, and I knew it was the groan of mortal terror. It was not a groan of pain or of grief --oh, no! --it was the low stifled sound that arises from the bottom of the soul when overcharged with awe. I knew the sound well. Many a night, just at midnight, when all the world slept, it has welled up from my own bosom, deepening, with its dreadful echo, the terrors that distracted me. I say I knew it well. I knew what the old man felt, and pitied him, although I chuckled at heart. I knew that he had been lying awake ever since the first slight noise, when he had turned in the bed. His fears had been ever since growing upon him. He had been trying to fancy them causeless, but could not. He had been saying to himself --"It is nothing but the wind in the chimney --it is only a mouse crossing the floor," or "It is merely a cricket which has made a single chirp." Yes, he had been trying to comfort himself with these suppositions: but he had found all in vain. All in vain; because Death, in approaching him had stalked with his black shadow before him, and enveloped the victim. And it was the mournful influence of the unperceived shadow that caused him to feel --although he neither saw nor heard --to feel the presence of my head within the room.

When I had waited a long time, very patiently, without hearing him lie down, I resolved to open a little --a very, very little crevice in the lantern. So I opened it --you cannot imagine how stealthily, stealthily --until, at length a simple dim ray, like the thread of the spider, shot from out the crevice and fell full upon the vulture eye.

It was open --wide, wide open --and I grew furious as I gazed upon it. I saw it with perfect distinctness --all a dull blue, with a hideous veil over it that chilled the very marrow in my bones; but I could see nothing else of the old man's face or person: for I had directed the ray as if by instinct, precisely upon the damned spot.

And have I not told you that what you mistake for madness is but over-acuteness of the sense? --now, I say, there came to my ears a low, dull, quick sound, such as a watch makes when enveloped in cotton. I knew that sound well, too. It was the beating of the old man's heart. It increased my fury, as the beating of a drum stimulates the soldier into courage.

But even yet I refrained and kept still. I scarcely breathed. I held the lantern motionless. I tried how steadily I could maintain the ray upon the eve. Meantime the hellish tattoo of the heart increased. It grew quicker and quicker, and louder and louder every instant. The old man's terror must have been extreme! It grew louder, I say, louder every moment! --do you mark me well I have told you that I am nervous: so I am. And now at the dead hour of the night, amid the dreadful silence of that old house, so strange a noise as this excited me to uncontrollable terror. Yet, for some minutes longer I refrained and stood still. But the beating grew louder, louder! I thought the heart must burst. And now a new anxiety seized me --the sound would be heard by a neighbour! The old man's hour had come! With a loud yell, I threw open the lantern and leaped into the room. He shrieked once --once only. In an instant I dragged him to the floor, and pulled the heavy bed over him. I then smiled gaily, to find the deed so far done. But, for many minutes, the heart beat on with a muffled sound. This, however, did not vex me; it would not be heard through the wall. At length it ceased. The old man was dead. I removed the bed and examined the corpse. Yes, he was stone, stone dead. I placed my hand upon the heart and held it there many minutes. There was no pulsation. He was stone dead. His eve would trouble me no more.

If still you think me mad, you will think so no longer when I describe the wise precautions I took for the concealment of the body. The night waned, and I worked hastily, but in silence. First of all I dismembered the corpse. I cut off the head and the arms and the legs.

I then took up three planks from the flooring of the chamber, and deposited all between the scantlings. I then replaced the boards so cleverly, so cunningly, that no human eye --not even his --could have detected any thing wrong. There was nothing to wash out --no stain of any kind --no blood-spot whatever. I had been too wary for that. A tub had caught all --ha! ha!

When I had made an end of these labors, it was four o'clock --still dark as midnight. As the bell sounded the hour, there came a knocking at the street door. I went down to open it with a light heart, --for what had I now to fear? There entered three men, who introduced themselves, with perfect suavity, as officers of the police. A shriek had been heard by a neighbour during the night; suspicion of foul play had been aroused; information had been lodged at the police office, and they (the officers) had been deputed to search the premises.

I smiled, --for what had I to fear? I bade the gentlemen welcome. The shriek, I said, was my own in a dream. The old man, I mentioned, was absent in the country. I took my visitors all over the house. I bade them search --search well. I led them, at length, to his chamber. I showed them his treasures, secure, undisturbed. In the enthusiasm of my confidence, I brought chairs into the room, and desired them here to rest from their fatigues, while I myself, in the wild audacity of my perfect triumph, placed my own seat upon the very spot beneath which reposed the corpse of the victim.

The officers were satisfied. My manner had convinced them. I was singularly at ease. They sat, and while I answered cheerily, they chatted of familiar things. But, ere long, I felt myself getting pale and wished them gone. My head ached, and I fancied a ringing in my ears: but still they sat and still chatted. The ringing became more distinct: --It continued and became more distinct: I talked more freely to get rid of the feeling: but it continued and gained definiteness --until, at length, I found that the noise was not within my ears.

No doubt I now grew very pale; --but I talked more fluently, and with a heightened voice. Yet the sound increased --and what could I do? It was a low, dull, quick sound --much such a sound as a watch makes when enveloped in cotton. I gasped for breath --and yet the officers heard it not. I talked more quickly --more vehemently; but the noise steadily increased. I arose and argued about trifles, in a high key and with violent gesticulations; but the noise steadily increased. Why would they not be gone? I paced the floor to and fro with heavy strides, as if excited to fury by the observations of the men --but the noise steadily increased. Oh God! what could I do? I foamed --I raved --I swore! I swung the chair upon which I had been sitting, and grated it upon the boards, but the noise arose over all and continually increased. It grew louder --louder --louder! And still the men chatted pleasantly, and smiled. Was it possible they heard not? Almighty God! --no, no! They heard! --they suspected! --they knew! --they were making a mockery of my horror!-this I thought, and this I think. But anything was better than this agony! Anything was more tolerable than this derision! I could bear those hypocritical smiles no longer! I felt that I must scream or die! and now --again! --hark! louder! louder! louder! louder!

"Villains!" I shrieked, "dissemble no more! I admit the deed! --tear up the planks! here, here! --It is the beating of his hideous heart!"

FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://xroads.virginia.edu

Az áruló szív (Magyar)

   Ó, igen! Ideges - nagyon, rettenetesen ideges voltam és vagyok is; de mért akarjátok mindenáron rám bizonyítani, hogy őrült vagyok? A betegség érzékeimet még megélesítette... nem ölte meg... nem tompította el. Kivált a hallás érzéke lett éles. Égen és földön minden neszt hallottam. És sokat hallottam a pokolból is. Hogy lennék hát őrült? Hallgassatok rám! És figyeljétek meg, milyen józanul... milyen nyugodtan tudom elbeszélni az egész históriát.

   Lehetetlen megmondani, hogyan támadt az első gondolat agyamban: de amint egyszer megfogant, kísértett éjjel-nappal. Célom nem volt vele. Harag nem volt bennem. Szerettem az öreget. Sose bántott. Sohase sértett meg. Pénzére nem vágytam. Talán a szemében lehetett valami! Igen, az volt. Keselyűszeme volt - halványkék, hályogos. Ahányszor rám esett a tekintete, megfagyott bennem a vér; és így fokonként - nagyon lassú átmenetekben - elhatároztam, hogy elveszem az öreg életét, s evvel megszabadulok a szemétől örökre.

   Most már: ez a dolog lényege. Ti azt hiszitek, hogy őrült vagyok. Az őrült nem tud semmit. De láttatok volna engem. Láttátok volna, mily okosan jártam el, mily óvatosan, mily előrelátóan, mily képmutatással fogtam a dologba! Sose voltam nyájasabb az öreghez, mint az előtte való héten - mielőtt megöltem. És minden éjjel, éjfél felé, megnyomtam ajtaja kilincsét, és kinyitottam - ó, egészen halkan! S akkor, amint eléggé kinyitottam, hogy a fejem beférjen, bedugtam egy sötét tolvajlámpát, zártan, egészen zártan, úgyhogy semmi fény sem szivárgott ki, s aztán bedugtam a fejemet. Ó, nevettetek volna, ha látjátok, milyen ravaszul dugtam be! Lassan mozdítottam, nagyon, nagyon lassan, hogy ne zavarjam az öreg álmát. Egy teljes órába került, míg a fejemet elhelyeztem a résben, annyira, hogy láthattam, amint az ágyán feküdt. Ha! tudott volna egy őrült ilyen okos lenni? S aztán, mikor fejem már jócskán benn volt a szobában, kinyitottam a lámpát, óvatosan - ó, mily óvatosan, óvatosan, mert a födele csikorgott - kinyitottam, csak annyira, hogy egyetlen vékony sugárka ráesett a keselyűszemre. Ezt tettem hét hosszú éjszakán át - minden éjjel pontosan éjfélkor -, de ezt a szemet mindig csukva találtam; úgyhogy lehetetlen volt megtenni, amit akartam; mert nem az öreg állt az én utamban, hanem csak a Rossz Szem. És minden reggel, mikor feljött a nap, bátran a szobájába mentem, és vakmerően beszédbe elegyedtem vele, szívélyes hangon nevén szólítottam, s megkérdeztem, hogy töltötte az éjét? Mint látjátok, igazán nagyon bölcs öregnek kellett volna lenni, hogy gyanítsa, hogyan néztem rá minden éjjel, pont éjfélkor, míg aludt.

   Nyolcadik éjjel még óvatosabban nyitottam rá az ajtót, mint szoktam. Az óra kismutatója nem mozog oly lassan, mint ahogy az én kezem mozgott. Soha azelőtt nem éreztem ennyire biztosnak erőmet és okosságomat. Alig tudtam visszatartani diadalujjongásom. Elgondolni, hogy itt vagyok, lassan, lassan kinyitom az ajtót, s ő még csak nem is álmodik titkos szándékaimról... tetteimről! Valósággal elvihogtam magam a gondolatra, s talán meg is hallotta, mert hirtelen megmozdult az ágyán, mintha megriadna. Erre azt hiszitek, hogy visszahúzódtam? Szó sincs róla. Szobája szurokfekete volt a sűrű sötétségben - az ablaktáblákat szorosan bezárta, mert félt a betörőktől -, s így tudtam, hogy nem láthatja az ajtó nyílását, és csak löktem tovább, tágabbra tágabbra.

   A fejem már benn volt, s éppen ki akartam nyitni a lámpát, mikor a hüvelykujjam megcsúszott sima cinfödelén, s az öreg hirtelen fölült az ágyban, elkiáltva magát:

   - Ki jár itt?

   Teljes csöndben maradtam, s nem feleltem. Egy egész óra hosszat nem mozdítottam egyetlen izmomat, s egy egész óráig nem hallottam, hogy visszafeküdt volna. Még mindig fönn ült az ágyban fülelve; pont ahogy én szoktam, éjről éjre, hallgatva a szú percegését a falban.

   Most halk nyögést hallottam, s tudtam, hogy a halálos félelem nyögése. Nem fájdalom vagy bánat nyögése volt - ó, nem! -, az a mély, elfojtott hang volt, mely akkor szakad föl a lélek fenekéből, ha csordultig tölti az iszonyat. Ismertem ezt a hangot. Sokszor fakadt föl az én szívemből is éjjel, pont éjfélkor, mikor az egész világ aludt, s rémes visszhangjával még mélyítette a rettegést, mely lelkemet rázta. Mondom, jól ismertem. Tudtam, mit érez az öreg, és sajnáltam, bár szívem vihogott. Tudtam, hogy ébren volt már a legelső csekély nesz óta, mikor megfordult az ágyban. Azóta folyton nőtt benne a félelem. Megpróbálta oktalannak látni, de nem tudta. "Semmi, csak a szél a kandallóban - mondta magának -, egér szaladt át a padlón", vagy: "valami tücsök, amely csak egyetlenegyet cirpelt". Igen, megpróbálta ily föltevésekkel megnyugtatni magát; de úgy találta, hogy minden hiába. Minden hiába: mert a halál lopódzott feléje, fekete árnyat vetve maga elé, s árnyába borította áldozatát. S e láthatatlan árny gyászos befolyása alatt megérezte - noha se nem látta, se nem hallotta -, megérezte, hogy a fejem benn van a szobában.

   Miután sokáig nagyon türelmesen vártam, anélkül, hogy hallottam volna lefeküdni, elszántam magam, hogy egy kicsi - igen, igen kicsi - rést nyitok a lámpán. Kinyitottam hát - nem is képzelitek, milyen lopva, lopva -, míg végre egyetlen homályos sugara, csak mint egy pókfonál, kiszökött a résből, s teliben ráhullt a keselyűszemre.

   Tárva találta - tágra, tágra tárva -, s amint ránéztem, fölgyűlt bennem a düh. Tisztán, élesen kivehettem - tompa kék volt, s rajta csúnya hályog, mely megfagyasztotta a velőt csontjaimban; de az öreg arcából vagy testéből nem láttam semmi mást, mert a sugarat, szinte ösztönszerűleg, pontosan az átkozott helyre irányoztam.

   S nem mondtam már nektek, hogy amit ti őrületnek néztek, az csak érzékeim túlzott élessége? - most, figyeljetek, fülemhez halk, tompa, sebes hang ütődött, amilyet egy vattába csavart óra adhat. Ezt a hangot is jól ismertem. Az öreg szívének dobogása volt. Csak növelte dühömet, ahogy a dobverés tüzeli a katona bátorságát.

   De még mindig visszatartottam magam, és csöndben maradtam. Mozdulatlanul emeltem a lámpát. Próbálgattam, meddig tudom a sugarat rezzenés nélkül pontosan a szemen tartani. Közben a szív pokoli dobogása erősbödött. Gyorsabb és gyorsabb lett, s hangosabb és hangosabb, minden pillanatban. Rettenetes lehetett az öreg félelme! Hangosabb lett, mondom, a dobogás, másodpercenként egyre hangosabb! - figyeltek rám? Mondtam, hogy ideges vagyok: és úgy is van. És most az éjszaka halálórájában, ennek a régi háznak rémes csöndje közt, egy ilyen különös hang, mint ez, leírhatatlan rémületbe ejtett. Mégis, néhány percig visszatartottam magam, némán állottam. De a dobogás hangosabb, hangosabb! Azt hittem, a szívem kettéreped. És most új félelem szállott meg - a hangot meghallhatja valami szomszéd! Ütött az öreg utolsó órája! Hangos kiáltással kicsaptam a lámpa ajtaját, és beugrottam a szobába. Egyet sikoltott - egyetlenegyet. Egy pillanat alatt a padlóra vontam, és rátaszítottam a súlyos ágyat. Aztán vidáman mosolyogtam, hogy ennyiben a dolog el van intézve. De pár percig a szív még tovább dobogott, fátyolozott hangon. Ez azonban már engem nem zavart, nem fog áthallatszani a falon. Végre megszűnt. Az öreg halott volt. Elhúztam az ágyat, és megvizsgáltam a holttestet. Igen, halott volt, tökéletesen, mint egy kődarab. Kezemet a szívére tettem, és rajta tartottam percekig. Semmi dobogás. Halott volt, mint a kő. Többet nem bosszant a szeme.

   Amennyiben még mindig őrültnek hinnétek, nem fogtok tovább annak hinni, ha leírom a ravasz intézkedéseket, amiket a hulla elrejtése céljából tettem. Az éjszaka fogyott, s én gyorsan, de csöndben működtem. Először is szétdaraboltam a holttestet. Levágtam a fejét és a karokat és a lábakat.

   Aztán fölfeszítettem három deszkát a szoba padlójából, és mindent betettem a deszkák közé. Aztán visszaszögeztem a padlót oly ügyesen, oly ravaszul, hogy soha emberi szem - még az sem - föl nem bírt volna fedezni rajta semmi feltűnőt. Nem volt ott semmi fölmosni való, semmiféle folt, legkisebb vérnyom sem. Sokkal óvatosabb voltam én! Minden egy dézsába ment - ha! ha!

   Mikor ezt a munkát befejeztem, négy óra volt - még mindig sötét, mint az éjfél. Amint a toronyban elütötték az órát, az utcai ajtón kopogás hallatszott. Könnyű szívvel mentem le kinyitni - mert mitől félhettem most? Három férfi lépett be, s tökéletes udvariassággal bemutatkoztak, mint rendőrtisztek. Egy szomszéd sikoltást hallott az éjszaka; gyanút fogott, hogy bűntény történhetett; feljelentést tett a rendőrségen, s őket küldték ki helyszíni szemlére.

   Mosolyogtam - mert mitől félhettem? Üdvözöltem az urakat. A sikoltás, mondtam, éntőlem származott; álmomban kiáltottam. Az öregúr, jegyeztem meg, vidékre utazott. Végigvezettem látogatóimat az egész házban. Kértem, hogy vizsgáljanak meg mindent alaposan. Végre az ő szobájába vittem őket. Megmutattam értéktárgyait: biztonságban, hiánytalan. Bizakodásom nagy örömében székeket hoztam a szobába, s megkínáltam őket, pihenjék ki fáradságukat itt, míg én magam, a tökéletes diadal vad vakmerőségében, a saját székemet pontosan arra a helyre állítottam, amely alatt áldozatom hullája nyugodott.

   A rendőrök nem gyanakodtak többé. Modorom meggyőzte őket. Feltűnően nyugodt voltam. Leültek, s bizalmas beszélgetésbe kezdtek, míg én vidáman felelgettem. De nemsokára éreztem, hogy elsápadok, s azt kívántam, bár már elmentek volna. A fejem fájt, és a fülem csengett: de ők még mindig ott ültek, és csevegtek. Fülem csengése mind határozottabb lett: hangosabban beszéltem, hogy megszabaduljak az érzéstől; de csak nem akart véget érni, s egyre hangosabb lett - míg végre úgy találtam, hogy a hang nem a fülemben van.

   Kétségkívül nagyon sápadt lettem; de csak még folyékonyabban beszéltem, és emeltebb hangon. Azonban a zaj még erősbödött - és mit tehettem? Halk, tompa, sebes hang - amilyet egy vattába csavart óra adhat. Lihegve kaptam levegő után - de a tisztek nem hallottak semmit. Gyorsabban beszéltem, hevesebben, de a hang állandóan erősbödött. Fölugrottam, s vitatkozni kezdtem csekélységekről magas hangnemben, s fölhevült gesztusokkal; de a zaj állandóan erősbödött. Mért nem akarnak elmenni?! Föl-alá jártam a padlón, nehéz lépésekkel, mintegy földühödve a látogatók megjegyzésein - de a hang állandóan erősbödött. Istenem! mit tehettem? Tajtékzottam - dühöngtem - káromkodtam! Fölkaptam a széket, amelyiken ültem, és megcsikorgattam a deszkán, de a zaj mindent elnyomott, és folyton erősbödött. Hangosabb lett - hangosabb! S a vendégek még mindig udvariasan csevegtek és mosolyogtak. Lehetséges, hogy ne hallották volna? Mindenható Isten! - nem, nem! Hallották! - sejtették! - tudták! - gúnyt űztek borzalmamból! - gondoltam, és azt gondolom most is. De akármi jobb volt ennél a kínnál! Akármi tűrhetőbb, mint ez a gúny! Nem bírtam tovább képmutató mosolygásukat! Éreztem, hogy kiáltanom kell, vagy belehalok! és most - újra! - figyelem! hangosabb! hangosabb! hangosabb! hangosabb!

   - Gazemberek! - sikoltottam. - Ne tettessétek magatokat tovább! Bevallom, amit tettem! - szakítsátok föl a padlót! itt, itt! - ez a rettenetes szív dobog!

FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.folioklub.hu

Kapcsolódó videók