Pope, Alexander: The Rape of the Lock 4.

Part 4

 

But anxious Cares the pensive Nymph opprest,

And secret Passions labour'd in her Breast.

Not youthful Kings in Battel seiz'd alive,

Not scornful Virgins who their Charms survive,

Not ardent Lovers robb'd of all their Bliss,

Not ancient Ladies when refus'd a Kiss,

Not Tyrants fierce that unrepenting die,

Not Cynthia when her Manteau's pinn'd awry,

E'er felt such Rage, Resentment and Despair,

As Thou, sad Virgin! for thy ravish'd Hair.

 

For, that sad moment, when the Sylphs withdrew,

And Ariel weeping from Belinda flew,

Umbriel, a dusky melancholy Spright,

As ever sully'd the fair face of Light,

Down to the Central Earth, his proper Scene,

Repairs to search the gloomy Cave of Spleen.

 

Swift on his sooty Pinions flitts the Gnome,

And in a Vapour reach'd the dismal Dome.

No cheerful Breeze this sullen Region knows,

The dreaded East is all the Wind that blows.

Here, in a Grotto, sheltred close from Air,

And screen'd in Shades from Day's detested Glare,

She sighs for ever on her pensive Bed,

Pain at her side, and Megrim at her Head.

 

Two Handmaids wait the Throne: Alike in Place,

But diff'ring far in Figure and in Face.

Here stood Ill-nature like an ancient Maid,

Her wrinkled Form in Black and White array'd;

With store of Pray'rs, for Mornings, Nights, and Noons,

Her Hand is fill'd; her Bosom with Lampoons.

 

There Affectation with a sickly Mien

Shows in her Cheek the Roses of Eighteen,

Practis'd to Lisp, and hang the Head aside,

Faints into Airs, and languishes with Pride;

On the rich Quilt sinks with becoming Woe,

Wrapt in a Gown, for Sickness, and for Show.

The Fair ones feel such Maladies as these,

When each new Night-Dress gives a new Disease.

 

A constant Vapour o'er the Palace flies;

Strange Phantoms rising as the Mists arise;

Dreadful, as Hermit's Dreams in haunted Shades,

Or bright as Visions of expiring Maids.

Now glaring Fiends, and Snakes on rolling Spires,

Pale Spectres, gaping Tombs, and Purple Fires:

Now Lakes of liquid Gold, Elysian Scenes,

And Crystal Domes, and Angels in Machines.

 

Unnumber'd Throngs on ev'ry side are seen

Of Bodies chang'd to various Forms by Spleen.

Here living Teapots stand, one Arm held out,

One bent; the Handle this, and that the Spout:

A Pipkin there like Homer's Tripod walks;

Here sighs a Jar, and there a Goose Pie talks;

Men prove with Child, as pow'rful Fancy works,

And Maids turn'd Bottels, call aloud for Corks.

 

Safe past the Gnome thro' this fantastick Band,

A Branch of healing Spleenwort in his hand.

Then thus addrest the Pow'r--Hail wayward Queen!

Who rule the Sex to Fifty from Fifteen,

Parent of Vapors and of Female Wit,

Who give th' Hysteric or Poetic Fit,

On various Tempers act by various ways,

Make some take Physick, others scribble Plays;

Who cause the Proud their Visits to delay,

And send the Godly in a Pett, to pray.

A Nymph there is, that all thy Pow'r disdains,

And thousands more in equal Mirth maintains.

But oh! if e'er thy Gnome could spoil a Grace,

Or raise a Pimple on a beauteous Face,

Like Citron-Waters Matron's Cheeks inflame,

Or change Complexions at a losing Game;

If e'er with airy Horns I planted Heads,

Or rumpled Petticoats, or tumbled Beds,

Or caus'd Suspicion when no Soul was rude,

Or discompos'd the Head-dress of a Prude,

Or e'er to costive Lap-Dog gave Disease,

Which not the Tears of brightest Eyes could ease:

Hear me, and touch Belinda with Chagrin;

That single Act gives half the World the Spleen.

 

The Goddess with a discontented Air

Seems to reject him, tho' she grants his Pray'r.

A wondrous Bag with both her Hands she binds,

Like that where once Ulysses held the Winds;

There she collects the Force of Female Lungs,

Sighs, Sobs, and Passions, and the War of Tongues.

A Vial next she fills with fainting Fears,

Soft Sorrows, melting Griefs, and flowing Tears.

The Gnome rejoicing bears her Gift away,

Spreads his black Wings, and slowly mounts to Day.

 

Sunk in Thalestris' Arms the Nymph he found,

Her Eyes dejected and her Hair unbound.

Full o'er their Heads the swelling Bag he rent,

And all the Furies issued at the Vent.

Belinda burns with more than mortal Ire,

And fierce Thalestris fans the rising Fire.

O wretched Maid! she spread her hands, and cry'd,

(While Hampton's Ecchos, wretched Maid reply'd)

Was it for this you took such constant Care

The Bodkin, Comb, and Essence to prepare;

For this your Locks in Paper-Durance bound,

For this with tort'ring Irons wreath'd around?

For this with Fillets strain'd your tender Head,

And bravely bore the double Loads of Lead?

Gods! shall the Ravisher display your Hair,

While the Fops envy, and the Ladies stare!

Honour forbid! at whose unrival'd Shrine

Ease, Pleasure, Virtue, All, our Sex resign.

Methinks already I your Tears survey,

Already hear the horrid things they say,

Already see you a degraded Toast,

And all your Honour in a Whisper lost!

How shall I, then, your helpless Fame defend?

'Twill then be Infamy to seem your Friend!

And shall this Prize, th' inestimable Prize,

Expos'd thro' Crystal to the gazing Eyes,

And heighten'd by the Diamond's circling Rays,

On that Rapacious Hand for ever blaze?

Sooner shall Grass in Hide Park Circus grow,

And Wits take Lodgings in the Sound of Bow;

Sooner let Earth, Air, Sea, to Chaos fall,

Men, Monkies, Lap-dogs, Parrots, perish all!

 

She said; then raging to Sir Plume repairs,

And bids her Beau demand the precious Hairs:

(Sir Plume, of Amber Snuff-box justly vain,

And the nice Conduct of a clouded Cane)

With earnest Eyes, and round unthinking Face,

He first the Snuff-box open'd, then the Case,

And thus broke out--- "My Lord, why, what the Devil?

"Z---ds! damn the Lock! 'fore Gad, you must be civil!

"Plague on't! 'tis past a Jest---nay prithee, Pox!

"Give her the Hair---he spoke, and rapp'd his Box.

 

It grieves me much (reply'd the Peer again)

Who speaks so well shou'd ever speak in vain.

But by this Lock, this sacred Lock I swear,

(Which never more shall join its parted Hair,

Which never more its Honours shall renew,

Clipt from the lovely Head where late it grew)

That while my Nostrils draw the vital Air,

This Hand, which won it, shall for ever wear.

He spoke, and speaking, in proud Triumph spread

The long-contended Honours of her Head.

 

But Umbriel, hateful Gnome! forbears not so;

He breaks the Vial whence the Sorrows flow.

Then see! the Nymph in beauteous Grief appears,

Her Eyes half languishing, half drown'd in Tears;

On her heav'd Bosom hung her drooping Head,

Which, with a Sigh, she rais'd; and thus she said.

 

For ever curs'd be this detested Day,

Which snatch'd my best, my fav'rite Curl away!

Happy! ah ten times happy, had I been,

If Hampton-Court these Eyes had never seen!

Yet am not I the first mistaken Maid,

By Love of Courts to num'rous Ills betray'd.

Oh had I rather un-admir'd remain'd

In some lone Isle, or distant Northern Land;

Where the gilt Chariot never marks the way,

Where none learn Ombre, none e'er taste Bohea!

There kept my Charms conceal'd from mortal Eye,

Like Roses that in Desarts bloom and die.

What mov'd my Mind with youthful Lords to rome?

O had I stay'd, and said my Pray'rs at home!

'Twas this, the Morning Omens seem'd to tell;

Thrice from my trembling hand the Patch-box fell;

The tott'ring China shook without a Wind,

Nay, Poll sate mute, and Shock was most Unkind!

A Sylph too warn'd me of the Threats of Fate,

In mystic Visions, now believ'd too late!

See the poor Remnants of these slighted Hairs!

My hands shall rend what ev'n thy Rapine spares:

These, in two sable Ringlets taught to break,

Once gave new Beauties to the snowie Neck.

The Sister-Lock now sits uncouth, alone,

And in its Fellow's Fate foresees its own;

Uncurl'd it hangs, the fatal Sheers demands;

And tempts once more thy sacrilegious Hands.

Oh hadst thou, Cruel! been content to seize

Hairs less in sight, or any Hairs but these!

Negyedik ének

 

Emésztő búban ül a szép személy,

Keblében dúl a titkolt szenvedély.

Ifjú király, ki rabbá lett csatán,

Sem bájait tulélt fanyar leány,

Sem üdvétől megfosztott szívlovag,

Sem agghölgy, nem adhatván csókokat,

Sem zsarnok, ki nem tört meg halva se,

Sem dáma, ha elszabván köntöse:

Olyan dühödt-haragvó nem lehet,

Miként te, szűz, gyászolván tincsedet.

 

Nos hát, hogy jött az átkos pillanat,

S a sylhp-hadak mind szárnyra kaptanak,

Midőn zokogva látta Ariel:

Belindától hogy néki futni kell,

Mord Umbriel, kinél szellem setétb

A fény szép arcát nem szennyezte még,

A föld méhébe szállt – otthon van ott –,

A bús üregbe, hol a Spleen lakott.

 

Koromszín szárnyon arra száll a gnóm,

Hol köd szitál, tátong a szörnyü dóm.

Langy szellőtől e vad táj nem vidul,

Csak napkelet metsző szélvésze fúj.

A szirtbarlangban, mit nem jár a lég,

S a gyűlölt fénytől kárpit óva véd:

Töpreng a Hölgy örökre fekhelyén,

Kín oldalán, Migrén az ágyfején.

 

Komorna kettő vár a trón előtt,

A rangjuk egy, másképp különbözők.

Aggszűz-képet visel Rosszmájuság,

Legörbedt termetén éjszín ruhák,

Imádságos könyvekkel két keze,

Pasquillusokkal keble van tele.

 

S Kényeskedés – nyögdelve kórosan,

Habár arcán bakfis-kor pírja van,

Negélyesen adván a selypítőt,

Ájuldozik, s keblét emészti gőg.

Kacér búval hever dús vánkosán

Gyöngélkedés és tetszelgés okán.

Így értsük hölgyeink ezer baját:

Szintannyi kór, ahány új ágykabát.

 

A palotán örökkön pára ül,

Sok furcsa kép szállong e köd mögül:

Iszonytatók, minőt sziklába vájt

Odvában az anachoréta Iát,

Mások fényárban úszók, mint minőt

Végsőt lehelve látnak szűzi nők:

Bíbor tűzördögök, rángó kígyók,

Kísértet-árnyak, sírok: ásítók,

Majd kristálykupolák, aranytavak,

Elizium-mezők, angyal-hadak.

 

Kavargó nagy tömeg mindenfelé,

E lényeket torzzá a Spleen tevé,

Akad pár élő teáskanna itt:

Egyik felől behajtva karjaik,

Másik kezük a légbe nyújtva áll,

Emez fogó, amaz meg kantaszáj.

Homér tripószaként egy bögre megy,

Kancsó nyög itt, lúdpástétom fecseg.

Amottan terhes férfiak sora

– Határtalan a hipochondria

S nehány fordított palack-forma lány,

„Dugót, dugót!" kiáltoz mindahány,

 

A gnóm e népen bizton áthatolt:

Kezében spleenüző bűvpálca volt,

Majd járulván a trónoló elé,

„Konok királynőm!" – ígyen kezd belé –

„Ki regnálsz minden női lény felett

Tizennégy és ötven közt: üdv neked!

Ki a szeszélyt s a női gúnyt szülöd,

S hisztériás vagy versíró dühöt,

Kinek-kinek, hogy orvoshoz szalad,

Vagy terem tollán sok rossz színdarab.

Egy hölgy: Belinda fittyet hány neked,

Örömre hangolván fel ezreket.

Ha ó! csak egyszer is neveltem én

Rút pörsenést szép dáma orrhegyén,

Ha általam egy arc is rőtre gyúlt,

Vagy – játszma veszve – bús-hosszúra nyúlt,

Ha ültettem fejekre szarvakat,

Dúltam fel alsószoknyát, ágyakat,

Ha ártatlanra hintettem gyanut,

S tettem: prüd nőknek kócos lett hajuk,

S a csöpp ölebnek széke megrekedt,

Min hölgye könnye sem enyhíthetett,

Hallgass reám, bocsáss e lányra kínt –

S a fél világ megkapja majd a spleent."

 

Az istennő bosszúsan int neki,

De kérését kész teljesíteni.

Egy bűvös zsákot ím kezébe vesz

(Ulixes ily zsákban tartott szelet)

Es összegyűjti benne nők jaját,

Asszonydühöt, nyögést és nyelvcsatát.

Fog egy üvegcsét és szinültig önt:

Félszet töltvén oda, s dús könnyözönt,

Ájuldozás, halk bú jön még bele,

A gyönge nem megannyi fegyvere.

E kincseken kapván, a gnóm örül –

Sötét szárnyán a fényre fölröpül.

 

A hölgyre Thalestris karján talált:

Tekintete, haja oly vad, zilált.

Föltépte zsákját épp fejük felett,

És mind a Fúriák kitörtenek.

Belindában embertelen düh ég,

A bősz Thalestris szítja még tüzét,

„Sorsüldözött leány!  – kiáltja el

(„…dözött leány" – az echó ráfelel),

„Ezért volt annyi gond és készület,

Ezért volt hát hajtű, csatt, fésü, szesz?

Papír-börtönt, tüzes kínzóvasat

Ezért tűrt hát, Belinda, szép hajad?

Galandokkal ezért gyötréd fejed,

S hordál vitézül ólom-terheket?

Hogy irigykedjék mind e dandy-had,

S a hölgyek ámulván – ámuljanak:

A rabló ím elorzott tincsedet

Mutatja majd hivalgva, Istenek!

Kiért a nő kényelmet, kéjt, erényt

Feláldoz önként: Jóhír, nyújts segélyt!

Könnyed, Belinda, látom hullni már

és hallom, mint dagad a pletykaár,

Látom: minden dicsed a porba hull,

És híred suttogó ármányba fúl!

Hogy védelmezzem akkor jó neved?

Hívedre is ráhárul szégyened!

Hát tincsedet, ó, jaj, e tincs-csodát

Kristály mögött bámulja a világ?

A gyémántvillogás övezte fürt

Rabló kezén ragyogjon? Nem! ne tűrd,

Hyde Park Circust fű verje fel akár s

Arszlánoknak Bow-Sound adjon lakást,

Kaoszba fúljon ég, föld, tengerek,

Ember, öleb, kanári, vesszenek!"

 

Mondá, s hívéhez, Sir Thollhoz szalad:

Szerezze vissza azt a gyöngy hajat.

Ím rá is állt buzgón e szép fiú

(Ki joggal és alappal volt hiú:

Ékes tubák-dobozza arra ok,

S egy keccsel ingó cifra sétabot).

Bárgyú holdképe most félelmetes,

Feltárva dózniját s – a helyzetet:

„Mylord! az angyalát" – így szónokol

„Ön nem lovag tán? Ördög és pokol!

Erőse tréfa, az istennyilát!

A fürtöt!" – mond s becsapja dózniját.

 

„Mint fájlalom" – a peer ígyen felel –:

„Ily szép beszéd pusztába vesszen el.

De én a szentelt tincsre esküvém

(Mely már soha nem lesz többé helyén,

Mely nem nyerhet már vissza múlt dicset,

A bájos fejről hisz lemetszetett):

Az éltető leget míg szívom én,

Ott lesz a fürt a győztes gyűrüjén!"

Így szól, s miért dúl hosszú küzdelem,

A fürt-csodát mutatja gőgösen.

 

De Umbriel ilyet nem tűrhet el,

A bánat-fiolát feltörni szer.

S imé a nimfát csábos bú fedi,

Bágyad szeme, buzgó könnyel teli.

Szép keble halmira ejtvén fejét,

Sóhajt, majd felszegi tekintetét:

 

„E rém-napot" – mond – „átok verje meg,

Mert elragadta legszebb tincsemet!

Ó, mennyivel jobb lenne énnekem,

Ha Hampton Court táját sem ismerem!

De hajh! az első szűz nem én leszek,

Udvarba vágyva ki megszenvedett.

Inkább sosem csodáltak volna meg,

Lakásom lenne távol rengeteg,

Aranyhintó hol nem száguld soha,

Nem járja ombre és illatos tea.

Virultak volna titkon bájaim,

Mint rózsaszál a puszták tájain!

A sok ficsúr mért vonzott oly nagyon?

Imádkoztam, s maradtam volna honn!

Ezt jósolák hát reggel vészjelek –

Lehullt a flastrom: kezem reszketett,

A kína-porcelán ringó-baba

Bólongatott, bár lég se moccana,

Sőt Poll, a kakadu is néma volt,

És Shock, az eb rosszalkodott, bomolt.

Álmomban egy sylph inte, jól vigyázz,

Későn hiszem már, hogy közelg a gyász!

Te meggyalázott szép haj! Jaj nekem,

Mi megmaradt, kitépi önkezem!

Ó, mint omolt e két sötét fonat,

Megszépítőn rámázva hónyakat!

A testvér-fürt függ most magányoson,

Sejtvén igen, hogy sorsa lesz rokon:

Elárvultan gonosz kezekre vár,

S hogy metssze le halálos pengepár.

Volt tincsem más, kevésbé látható:

Mért ezt ragadtad el, gaz támadó!?"