Akarod vagy se, jön-megy bohóclogikával,
Sírföliratnak komikus, nászdalnak tragikus,
S a zavaros rím sem ronthatja meg.
Mindegy, merről fúj virágport a szél,
A kert termése lehet változó,
Ő állandó marad,
A mákszemből virágzik mindörökké.
Volt idő, mikor díszruhába jött,
S csönd jelezte: kopogtatott
Bocsánatkérően. .
Volt benne valami lovagias,
Misebort hozott,
Medvetalpfűvel
És jácintszirommal
A homlokokról elvitte a lázat,
És lecsukta a szemeket,
S utat mutatott a hűvös messzeségbe,
Gyertyák méltóságteljes fényében.
Középkori kecsessége a múlté,
A múlté, mint városok lángjai,
Mint kéziratot forgató
Ráérős ujjak,
A múlté, mint a márvány
S a velencei mozaikok,
Mint térdeplés a Szűz
Rózsával hintett lába előtt.
Papjainak miatyánkja
A port pornak ajánlva
Torkukban zakatolt
Lépéseinek zaja mögött.
Hallottuk lépteit - szeptember éjjel -
Egy falu szélén, a tengerhez közel.
A viharnak egy pillanatra
Gyöngült az ökle; bársonyként esett
A hullám a sziklára - csak egy pillanatra;
Soha ilyen vihar előtti csöndet!
A tölgyek gyilkos karjait
Elernyesztette a gyors fegyverszünet;
A nyárfák vigyázzállásban figyelték,
Amint megállt a szél, hogy
A motorzúgást hallgathatta
S aztán a zúgás is elnémult.
Hallottuk a polcon a ketyegést,
És szívünkben hogy áramlik a vér.
A csönd sűrűsödött, s bezárult,
S mint tájfun-központ, megszűnt lélegezni,
Ez volt a Csönd monológja,
Egyértelmű, komor.
S aztán lecsapott a villám,
A mennydörgés hatótávolságán kívül,
Az emberi szó visszatért magába
Druida-folyón, Piltdown-síkon keresztül,
Túl a jávai barlang habogásán,
Hogy eredetét arcon, szájon és szemen
Megtalálja a hieroglifákban;
Oly idegen stílusban vésve ki,
Mit nem láttak a Jelenések régi lapjai.