Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Raleigh, Sir Walter: Epitaph on Sir Philip Sidney

Raleigh, Sir Walter portréja

Epitaph on Sir Philip Sidney (Angol)

To praise thy life, or waile thy worthie death,

And want thy wit, thy wit high, pure, divine,

Is far beyond the powre of mortall line,

Nor any one hath worth that draweth breath.

 

Yet rich in zeale, though poore in learnings lore,

And friendly care obscurde in secret brest,

And love that envie in thy life supprest,

Thy deere life done, and death has doubled more.

 

And I, that in thy time and living state,

Did only praise thy vertues in my thought,

As one that seeld the rising sun hath sought,

With words and teares now waile thy timelesse fate.

 

Drawne was thy race aright from princely line,

Nor lesse than such (by gifts that nature gave,

The common mother that all creatures have,)

Doth vertue shew, and princely linage shine.

 

A king gave thee thy name, a kingly minde,

That God thee gave, who found it now too deere,

For this base world, and hath resumde it neere,

To sit in skies, and sort with powres divine.

 

Kent thy birth daies, and Oxford held thy youth,

The heavens made hast, and staid nor yeers, nor time,

The fruits of age grew ripe in thy first prime,

Thy will, thy words; thy words the seales of truth.

 

Great gifts and wisedom rare imployd thee thence,

To treat from kings, with those more great than kings,

Such hope men had to lay the highest things,

On thy wise youth, to be transported hence.

 

Whence to sharpe wars sweet honor did thee call,

Thy countries love, religion, and thy friends:

Of worthy men, the marks, the lives and ends,

And her defence, for whom we labour all.

 

There didst thou vanquish shame and tedious age,

Griefe, sorrow, sicknes, and base fortunes might:

Thy rising day, saw never wofull night,

But past with praise, from off this worldly stage.

 

Backe to the campe, by thee that day was brought,

First thine owne death, and after thy long fame,

Teares to the soldiers, the proud Castilians shame;

Vertue exprest, and honor truly taught.

 

What hath he lost, that such great grace hath woon,

Yoong yeeres, for endles yeeres, and hope unsure,

Of fortunes gifts, for wealth that still shall dure,

Oh happie race with so great praises run.

 

England doth hold thy lims that bred the same,

Flaunders thy valure where it last was tried,

The campe thy sorrow where thy bodie died,

Thy friends, thy want; the world, thy vertues fame.

 

Nations thy wit, our mindes lay up thy love,

Letters thy learning, thy losse, yeeres to come,

In worthy harts Sorrow hath made thy tombe,

Thy soule and spright enrich the heavens above.

 

Thy liberall hart imbalmd in gratefull teares,

Yoong sighs, sweet sighes, sage sighes, bewaile thy fall,

Envie her sting, and spite hath left her gall,

Malice her selfe, a mourning garment weares.

 

That day their Hanniball died, our Scipio fell,

Scipio, Cicero, and Petrarch of our time,

Whose vertues wounded by my worthlesse rime,

Let Angels speake, and heaven thy praises tell.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://spenserians.cath.vt.edu

Sir Philip Sidney sírfelirata (Magyar)

Élted dicsérni, siratni halálod,

s megidézni dicső, nagy szellemed,

halandó erre képes nem lehet,

s nincs méltó rá, ki járja e világot;

 

mert buzgó (bár tudásra vajmi gyenge)

baráti gondot rejtett a kebel,

míg éltél, mit irigység fojta el,

s most, hogy véged, a halál kétszerezte.

 

S én, ki éltedben fényes virtusod

csak gondolatban dicsértem, akár

kelő napot keres csuklyás madár,

sorsodnak szóval s könnyel hódolok.

 

Nemed hercegi vérből eredett,

s nem csekélyebb, mit természet adott

– minden teremtmény közös anyja – , hogy

még fényesebb lőn virtusod a nemed.

 

Neved király adá, királyi elméd

az Úr, ki most úgy látta, e világ

méltatlan rá, visszavivé tehát

égi erők közé, hol várta hely rég.

 

Kent gyermekként, ifjuként láta Oxford;

hajszolta a menny az időt s az évet,

agg bölcsességét ifjan már elérted,

igazság pecsétje lett szándokod s szód.

 

Tehetség és tudás emelt ki onnan,

királyok s még nagyobbak társaként;

bölcs ifjuságod a legszebb reményt

keltette, s küldött még messzebbre nyomban.

 

Bősz hadba édes becsület hivott,

honszerelem, hited s barátaid,

hogy védd a jók életét s céljait,

és Úrnőnket, kiért szivünk dobog.

 

Ott győztél szégyenen, nyügös időn,

bún, bajon, kóron és balsors hatalmán,

felszálló napod, éjbe sose halván,

e földi színről égre szállt dicsőn.

 

A táborba e napot visszahozta

előbb holtod, majd a hírnév vele,

katonák könnye, spanyol szégyene,

igaz erény, becsület tiszta szobra.

 

Mit vesztett, akit ilyen tisztesség ért?

Az öröklétért múló éveket,

örök kincsért hiú reményeket –

boldog verseny, mit futnak ily babérért!

 

Anglia őrzi tested, mely nevelt rég,

Flandria hős voltod, hol kimutattad,

táborod a bút, ahol élted adtad;

hiányod mi; híred a földkerekség;

 

népünk nagy szellemed; elménk szerelmed;

értéked a jövő; könyvek tudásod;

sírt a bú néked hű szivekbe ásott;

a mennyet gazdagítja tiszta lelked.

 

Nagy szíved hálás könnyek balzsamozzák,

siratnak ifju, bölcs, szép sóhajok;

Irigység is fulánkot félredob,

S Malícia mély gyászban lép ma hozzád.

 

Hannibáljuk halt, Scipiónk vele,

korunk Petrarcája és Cicerója;

erényét – versem gyatra méltatója –

angyalok zengjék s mennyei zene.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://irc.sunchat.hu/vers/

minimap