Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Gratulálunk! Az Év Fordítója 2020-ban Leslie A. Kery!
Hírek

Rich, Adrienne: Jom Kippur, 1984* (Yom Kippur 1984 Magyar nyelven)

Rich, Adrienne portréja

Yom Kippur 1984 (Angol)

I drew solitude over me, on the long shore.
—Robinson Jeffers, “Prelude”  
 
For whoever does not afflict his soul through this day, shall be
cut off from his people.
—Leviticus 23:29

What is a Jew in solitude?
What would it mean not to feel lonely or afraid
far from your own or those you have called your own?
What is a woman in solitude: a queer woman or man?
In the empty street, on the empty beach, in the desert
what in this world as it is can solitude mean?

The glassy, concrete octagon suspended from the cliffs
with its electric gate, its perfected privacy
is not what I mean
the pick-up with a gun parked at a turn-out in Utah or the Golan Heights
is not what I mean
the poet’s tower facing the western ocean, acres of forest planted to the east, the woman reading in the cabin, her attack dog suddenly risen
is not what I mean

Three thousand miles from what I once called home
I open a book searching for some lines I remember
about flowers, something to bind me to this coast as lilacs in the dooryard once
bound me back there—yes, lupines on a burnt mountainside,
something that bloomed and faded and was written down
in the poet’s book, forever:
Opening the poet’s book
I find the hatred in the poet’s heart:… the hateful-eyed
and human-bodied are all about me: you that love multitude may have them

Robinson Jeffers, multitude
is the blur flung by distinct forms against these landward valleys
and the farms that run down to the sea; the lupines
are multitude, and the torched poppies, the grey Pacific unrolling its scrolls of surf,
and the separate persons, stooped
over sewing machines in denim dust, bent under the shattering skies of harvest
who sleep by shifts in never-empty beds have their various dreams
Hands that pick, pack, steam, stitch, strip, stuff, shell, scrape, scour, belong to a brain like no other
Must I argue the love of multitude in the blur or defend
a solitude of barbed-wire and searchlights, the survivalist’s final solution, have I a choice?

To wonder far from your own or those you have called your own
to hear strangeness calling you from far away
and walk in that direction, long and far, not calculating risk
to go to meet the Stranger without fear or weapon, protection nowhere on your mind
(the Jew on the icy, rutted road on Christmas Eve prays for another Jew
the woman in the ungainly twisting shadows of the street: Make those be a woman’s footsteps; as if she could believe in a woman’s god)

Find someone like yourself. Find others.
Agree you will never desert each other.
Understand that any rift among you
means power to those who want to do you in.
Close to the center, safety; toward the edges, danger.
But I have a nightmare to tell: I am trying to say
that to be with my people is my dearest wish
but that I also love strangers
that I crave separateness
I hear myself stuttering these words
to my worst friends and my best enemies
who watch for my mistakes in grammar
my mistakes in love.
This is the day of atonement; but do my people forgive me?
If a cloud knew loneliness and fear, I would be that cloud.

To love the Stranger, to love solitude—am I writing merely about privelege
about drifting from the center, drawn to edges,
a privilege we can’t afford in the world that is,
who are hated as being of our kind: faggot kicked into the icy river, woman dragged from her stalled car
into the mist-struck mountains, used and hacked to death
young scholar shot at the university gates on a summer evening walk, his prizes and studies nothing, nothing availing his Blackness
Jew deluded that she’s escaped the tribe, the laws of her exclusion, the men too holy to touch her hand; Jew who has turned her back
on midrash and mitzvah (yet wears the chai on a thong between her breasts) hiking alone
found with a swastika carved in her back at the foot of the cliffs (did she die as queer or as Jew?)

Solitude, O taboo, endangered species
on the mist-struck spur of the mountain, I want a gun to defend you
In the desert, on the deserted street, I want what I can’t have:
your elder sister, Justice, her great peasant’s hand outspread
her eye, half-hooded, sharp and true
And I ask myself, have I thrown courage away?
have I traded off something I don’t name?
To what extreme will I go to meet the extremist?
What will I do to defend my want or anyone’s want to search for her spirit-vision
far from the protection of those she has called her own?
Will I find O solitude
your plumes, your breasts, your hair
against my face, as in childhood, your voice like the mockingbird’s
singing Yes, you are loved, why else this song?
in the old places, anywhere?

What is a Jew in solitude?
What is a woman in solitude, a queer woman or man?
When the winter flood-tides wrench the tower from the rock, crumble the prophet’s headland, and the farms slide into the sea
when leviathan is endangered and Jonah becomes revenger
when center and edges are crushed together, the extremities crushed together on which the world was founded
when our souls crash together, Arab and Jew, howling our loneliness within the tribes
when the refugee child and the exile’s child re-open the blasted and forbidden city
when we who refuse to be women and men as women and men are chartered, tell our stories of solitude spent in multitude
in that world as it may be, newborn and haunted, what will solitude mean?

1984-1985



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.poetryfoundation.org

Jom Kippur, 1984* (Magyar)

„Magamra húztam a hosszú parton a magányt.”
Robinson Jeffers: Prelúdium**
 
„Aki nem böjtöl ezen a napon,
azt ki kell irtani övéi közül.”
Leviták 23:29

Mi egy zsidó magában?
Mit jelentene nem érezni, hogy egyedül vagy, és félsz
messze a tiéidtől vagy azoktól, akiket a tiéidnek hívtál?
Mi egy nő magában: egy meleg nő vagy férfi?
Az üres utcán, az üres tengerparton, a sivatagban
mit jelenthet e világon, ami olyan, amilyen, a magány?

A sziklákról függő, üveges, beton nyolcszög
elektronikus kapujával, tökéletesített elkülönülésével
nem az, amire gondolok
a fegyveres teherautó, ami Utahban vagy a Golán-fennsík egyik leágazásánál parkol
nem az, amire gondolok
a költő tornya, ami a nyugati óceánra néz, kelet felé több holdnyi telepített erdő, egy nő,
aki kunyhójában olvas, házőrző kutyája hirtelen felugrik
nem az, amire gondolok

Háromezer mérföldre onnan, amit valaha otthonnak hívtam
kinyitok egy könyvet, keresek néhány sort, amire emlékszem
virágokról, valamit, hogy ehhez a parthoz kössön, mint az orgonák az udvarban valaha***
ott, akkor, kötöttek – igen, csillagfürtök a felperzselt hegyoldalon
valami, ami virágzott és elhervadt és le lett írva
a költő könyvében örökre:
Kinyitva a költő könyvét
megtalálom a költő szívében a gyűlöletet: … a gyűlölködő szeműek
és embertestűek mind körülöttem vannak: te, aki szereted a tömeget, megkaphatod őket

Robinson Jeffers, a tömeg
az a köd, ami különálló formákból támad e szárazföldi völgyekben
és a farmokon, amik levisznek a tengerhez; a csillagfürtök a tömeg és a fáklyás pipacsok, a szürke Csendes-óceán, ahogy hullámtekercseit felgöngyöli
és az egyes személyek, külön, varrógépek
fölé görnyedve textilporban, az aratás kipergő ege alá hajolva
akik műszakonként alszanak sohasem üres ágyakban, és különféléket álmodnak
Kezek, amelyek szednek, szőnek, pakolnak, pucolnak, hámoznak, hímeznek, törnek,
tömnek és tépnek, és egy agyhoz tartoznak, amely senkiéhez sem hasonlít
Érvelnem kell-e a ködben a tömeg szeretete mellett, vagy meg kell védenem
a szögesdrót és a fényszórók magányát, a túlélő végső megoldását van-e választásom?

Messze elvándorolni a tieidtől vagy azoktól, akiket a tieidnek hívtál
hallani, ahogy az idegenség messziről hív téged
és abba az irányba menni, soká és messze, nem számolva a kockázattal
hogy menj és találkozz az Idegennel félelem vagy fegyver nélkül, nem is gondolva a védekezésre
(a zsidó a jeges, kitaposott úton karácsony este egy másik zsidóért imádkozik
a nő az utca ormótlan, imbolygó árnyai közt: Tedd, hogy ezek egy nő léptei legyenek; mintha hinni tudna egy nő istenében)

Találj valaki hozzád hasonlót. Találj másokat.
Egyezzetek meg, hogy sohasem hagyjátok el egymást.
Értsétek meg, hogy minden szakadás köztetek
hatalmat jelent azoknak, akik ki akarnak nyírni titeket.
Közel a centrumhoz: biztonság; a perem felé: veszély.
De van egy rémálmom, elmesélem: azt próbálom mondani
hogy leghőbb vágyam, hogy a saját népemmel legyek
de az idegeneket is szeretem
hogy sóvárgok a különállásra
hallom magam, amint eldadogom e szavakat
legrosszabb barátaimnak és legjobb ellenségeimnek
akik figyelik, milyen hibákat vétek
a nyelvtanban és a szerelemben.
Ez az engesztelés napja; de megbocsát-e nekem a népem?
Ha egy felhő ismerné a magányt és a félelmet, én volnék az a felhő.

Szeretni az Idegent, szeretni a magányt – pusztán a kiváltságról írok
elsodródni a centrumból, a perem felé húzni
kiváltság, ami nekünk nem jár e világon, ami olyan, amilyen
mi, akiket gyűlölnek azért, mert a mi fajtánk: a buzi, akit a jeges folyóba rúgtak, a nő, akit kirángattak parkoló kocsijából
a ködlepte hegyen, megerőszakolták és megkéselték
a fiatal tudós, akit nyáresti sétája közben lelőttek az egyetem kapujánál, díjai,
tanulmányai, semmi, semmi sem segített azon, hogy fekete
a zsidó nő, aki azt képzelte, hogy megmenekült a törzs elől, kirekesztése törvényei elől,
a férfiak elől, akik túl szentek hozzá, hogy a kezét megérintsék; a zsidó nő,
aki hátat fordított Midrásnak**** és micvának*****  (de chait****** visel két melle közt egy szíjon), egyedül kirándult
és a sziklák lábánál találtak rá, a hátába horogkereszt hasítva (melegként vagy zsidóként halt meg?)

Magány, ó, tabu, veszélyeztetett fajok
a hegy ködlepte nyúlványán, fegyvert akarok, megvédeni téged
a sivatagban, az elhagyott utcán, azt akarom, amim nem lehet:
téged, Igazság nővér, nagy parasztkeze kitárva
szeme, félig lehunyva, éles és igaz
s azt kérdem magamtól, eldobtam-e a bátorságot?
elvesztegettem-e valamit, amit nem nevezek meg?
Milyen szélsőségekig megyek el, hogy találkozzam a szélsőségessel?
Mit fogok tenni, hogy megvédjem a saját szükségemet, vagy bárki más szükségét, hogy lelki látomását megkeresse
azoknak védelmétől távol, akiket magáénak nevezett?
Megtalálom-e, ó, magány
tollaidat, melledet, hajadat
arcomon, mint gyerekkoromban, hangod, mint a poszátáé
ami azt énekli: „Igen, szeretnek, mi másért ez a dal?”
a régi helyeken, akárhol?

Mi egy zsidó magában?
Mi egy nő magában, egy meleg nő vagy férfi?
Mikor a téli árhullámok kitépik a tornyot a sziklából, elmorzsolják a próféta földnyelvét, és a tanyák a tengerbe csúsznak
amikor a leviatán veszélyeztetett, és Jónás bosszúállóvá lesz
amikor a centrumot és a peremet egymásba törik, a szélsőségeket egymásba törik azon az alapon, amelyen a világ teremtve lett
amikor a lelkünk egymásba törik, arab és zsidó, a törzseken belül magányunktól üvöltve
amikor a menekült gyermeke és a száműzött gyermeke újra kinyitja a felrobbantott és tiltott várost
amikor mi mind, akik megtagadjuk, hogy úgy legyünk férfiak és nők,
ahogy azt a férfiaknak és nőknek előírták, elmondjuk a tömegben töltött magányunk történeteit
a világon, ami olyan, amilyen lehet, újszülött és kísértetjárta, mit jelent majd a magány?

 
*Jom Kippur: az Engesztelés Napja.
**Robinson Jeffers: The Women at Point Sur and Other Poems (1977).
***Utalás Walt Whitman When Lilacs Last in the Dooryard Bloom’d című versére.
****Midrás: Szentírás-értelmezés; egyben a Tóra szoros olvasatán túlmenő törvényértelmezés és prédikációs irodalom gyűjtőneve.
*****Micva: eredetileg isteni parancsolat, később szélesebb értelemben minden erkölcsi kötelességre és jó cselekedetre használatos.
******Chai: élet (héber), amulettszerű ékszerként viselhető szimbólum.
 



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.litera.hu/hirek

minimap