Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Sackville, Thomas: Bevezető a Méltóságok Tüköréhez (részletek) (The Mirror for Magistrates: The Induction (details) Magyar nyelven)

Sackville, Thomas portréja

The Mirror for Magistrates: The Induction (details) (Angol)

And sorrowing I to see the summer flowers,

The lively green, the lusty leas forlorn,

The sturdy trees so shatter'd with the showers,

The fields so fade that flourish'd so beforn,

It taught me well all earthly things be born

To die the death, for nought long time may last;

The summer's beauty yields to winter's blast.

 

Then looking upward to the heaven's leams,

With night{:e}'s stars thick powder'd everywhere,

Which erst so glisten'd with the golden streams

That cheerful Ph{oe}bus spread down from his sphere,

Beholding dark oppressing day so near;

The sudden sight reduced to my mind

The sundry changes that in earth we find.

 

That musing on this worldly wealth in thought,

Which comes and goes more faster than we see

The flickering flame that with the fire is wrought,

My busy mind presented unto me

Such fall of peers as in this realm had be;

That oft I wish'd some would their woes descrive,

To warn the rest whom fortune left alive.

 

And straight forth stalking with redoubl'd pace

For that I saw the night drew on so fast,

In black all clad there fell before my face

A piteous wight, whom woe had all forwaste;

Forth from her eyne the crystal tears outbrast,

And sighing sore, her hands she wrung and fold,

Tare all her hair that ruth was to behold.

 

- - - - - - - - - - - - - - - - -         

 

"Alas, I wretch whom thus thou seest distrain'd

 With wasting woes that never shall aslake,

 Sorrow I am, in endless torments pain'd

 Among the Furies in the infernal lake,

 Where Pluto, god of hell, so grisly black

 Doth hold his throne, and Lethe's deadly taste

 Doth reave remembrance of each thing forepast.

 

- - - - - - - - - - - - - - - - -         

 

"I shall thee guide first to the grisly lake

And thence unto the blissful place of rest,

Where thou shalt see and hear the plaint they make

That whilom here bare swing among the best.

This shalt thou see, but great is the unrest

That thou must bide before thou canst attain

Unto the dreadful place where these remain."

 

- - - - - - - - - - - - - - - - -         

 

And first, within the porch and jaws of hell,

Sat deep Remorse of conscience, all besprent

With tears; and to herself oft would she tell

Her wretchedness, and cursing never stent

To sob and sigh; but ever thus lament

With thoughtful care as she that, all in vain,

Would wear and waste continually in pain.

 

Her eyes unsteadfast, rolling here and there,

Whirl'd on each place, as place that vengeance brought,

So was her mind continually in fear,

Toss'd and tormented with the tedious thought

Of those detested crimes which she had wrought;

With dreadful cheer and looks thrown to the sky,

Wishing for death, and yet she could not die.

 

- - - - - - - - - - - - - - - - -         

 

By him lay heavy Sleep, the cousin of Death,

Flat on the ground and still as any stone,

A very corpse, save yielding forth a breath.

Small keep took he whom Fortune frowned on

Or whom she lifted up into the throne

Of high renown; but as a living death,

So, dead alive, of life he drew the breath.

 

The body's rest, the quiet of the heart,

The travail's ease, the still night's fere was he,

And of our life in earth the better part;

Reaver of sight, and yet in whom we see

Things oft that tide, and oft that never be;

Without respect esteeming equally

King Croesus' pomp and Irus' poverty.

 

And next in order sad Old Age we found,

His beard all hoar, his eyes hollow and blind,

With drooping cheer still poring on the ground,

As on the place where nature him assign'd

To rest, when that the sisters had untwin'd

His vital thread and ended with their knife

The fleeting course of fast declining life.

 

There heard we him with broken and hollow plaint

Rue with himself his end approaching fast,

And all for nought his wretched mind torment

With sweet remembrance of his pleasures past,

And fresh delights of lusty youth forewaste;

Recounting which, how would he sob and shriek,

And to be young again of Jove beseek!

 

- - - - - - - - - - - - - - - - -         

 

But who had seen him sobbing, how he stood

Unto himself and how he would bemoan

His youth forepast, as though it wrought him good

To talk of youth, all were his youth foregone,

He would have mus'd and marvell'd much, whereon

This wretched Age should life desire so fain,

And knows full well life doth but length his pain.

 

Crookback'd he was, tooth-shaken, and blear-ey'd,

Went on three feet, and sometime crept on four,

With old lame bones that rattled by his side,

His scalp all pill'd and he with eld forlore;

His wither'd fist still knocking at Death's door,

Fumbling and drivelling as he draws his breath;

For brief, the shape and messenger of Death.

 

 - - - - - - - - - - - - - - - - -         

        

Lastly stood War, in glittering arms yclad,

With visage grim, stern looks, and blackly hu'd;

In his right hand a naked sword he had,

That to the hilts was all with blood imbru'd;

And in his left, that kings and kingdoms ru'd,

Famine and fire he held, and therewithal

He razed towns and threw down towers and all.

 

Cities he sack'd and realms, that whilom flower'd

In honour, glory, and rule above the best,

He overwhelm'd and all their fame devour'd,

Consum'd, destroy'd, wasted, and never ceas'd,

Till he their wealth, their name, and all oppress'd;

His face forhew'd with wounds, and by his side

There hung his targe, with gashes deep and wide.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttps://tspace.library.utoronto.ca

Bevezető a Méltóságok Tüköréhez (részletek) (Magyar)

S búsan láttam virágait a nyárnak

sápadni, élénk zöldet s dús gyepet,

az orkántól tépázott büszke fákat,

a nemrég oly virágzó földeket,

s fölfogtam, hogy halálra született

e földön minden, hosszan egy sem élhet,

nyári szépséget hamar durva tél lep.

 

Majd meg a csillagporral teleszórt

ragyogó nagy égboltra föltekintve,

hol még imént száz arany csík honolt,

mit szférájából víg Phoebus lehinte,

de a sötét fátyolt boríta mindre;

és e látvány eszembe hozta rögtön,

hányféle változás úr itt a földön;

 

s a gazdagságot hányva gondolatban,

mely gyorsabban jön s megy, mint amilyen

gyors az imbolygó lángnyelv, tűz ha lobban –

nyüzsgő elmémbe ötlött hirtelen,

hány nagy név húnyt ki, hazám, földeden;

le kéne írni sorsukat avégett,

hogy okuljon, kit még Fortúna éltet.

 

És ekkor elindulva – jól kiléptem,

mert láttam, hogy gyorsan leszáll az éj –

egy furcsa lény tűnt talpig feketében,

bútól elaszva, szemeim elé,

orcáját kristály könnye öntözé,

sóhajtva kezét tördelte az árva,

s haját tépte, hogy kín volt nézni rája.

 

- - - - - - - - - - - - - - - - -         

 

„Ó jaj!", szólt, „akit látsz, én nyomorult,

sosem enyhülő bútól megtiportan:

Bánat vagyok, ki örök kínba fúlt

a fúriák közt, pokolbéli tóban,

hol az Alvilág királya, Plutó van

sötét trónján, s Léthe halálos kortya

minden elmúltak emlékét kioltja.

 

- - - - - - - - - - - - - - - - -         

 

Jer, ama szörnyű tóhoz elvezetlek,

és onnan a békés nyugvóhelyig;

ott látod s hallod majd, hogy sírva szenved,

ki az urak közt volt úr egykor itt;

meglátod, ám a kínok kínjait

kell kiállnod, amíg a leggonoszabb

helyre érünk, ahol ezek lakoznak."

 

- - - - - - - - - - - - - - - - -         

 

Elsőbb, a pokol-tornác fogsorában,

ült Lelkifurdalás, behintve vad

könnyekkel, s egyre motyogta magában,

mily nyomorult, s percre meg nem szakadt

sóhaj, sírás, átok; panasz fakadt

belőle, mintha örök kínba vágyna

ölni magát elszántan – és hiába.

 

Szeme nyugtalan rebbent erre-arra,

bárhova nézett, bosszút rettegett,

elméjét a szüntelen félsz kavarta,

hányta, gyötörte az elkövetett

szörnyű bűnök emléke módfelett,

rémült arcát s szemét emelte égre,

halni vágyva, de életre itélve.

 

- - - - - - - - - - - - - - - - -         

 

S ott volt az Álom, öccse a Halálnak,

földön elnyúlva némán, mint a kő,

ha nem piheg, hittem vón' holtra váltnak.

Nem nézte, kit sújt Fortuna verő

szeme, vagy kit ültet előkelő

trónra; hanem holtan is élve bár

létből szítta lehét, élő halál.

 

A test nyugvása, robot enyhülése,

a szív békéje, éjnek társa volt,

egész éltünknek jobbik földi része;

látás rablója, mely mégis adott

szemünknek képzelt látványt és valót,

egyként becsülni máig ő tanít

Krőzus kincsét és Irosz rongyait.

 

S az Aggkort láttuk ott következőnek,

szakálla ősz, besüppedt szeme vak,

lecsüggedt arca kémlelte a földet,

mit a Természet nyughelyéül ad,

ha a Nővérek kezén megszakad

élet-fonála, ha gyorsan lebomló

életét majdan bevégzi az olló.

 

Zengett még tört és kongó jajgatása,

panaszlá, mily gyorsan közelg a vég,

régmúlt gyönyörűségit egyre-másra

idézte, kínozván hiú eszét,

hogy mint hevült kéjsóvár ifjuként;

mindezt idézve zokogott, süvöltött,

Jupiterhez „tégy ifjuvá!" könyörgött.

 

- - - - - - - - - - - - - - - - -         

 

De aki látta, hogy magában állva

mint zokog és siratja hajdani

ifjuságát, mintha javára válna

a végleg elmúltat panaszlani –

csak elámul az agg roncson, aki

oly mohón ragaszkodik életéhez,

bár tudja, kínját nyújtja csak az élet.

 

Görnyedt volt, gyulladt szemű és fogatlan,

három lábon járt vagy négyen kuszott,

tagjai zörögtek csontig fogyottan,

feje tar, maga vénség roncsa volt;

Halál kapuját verte fonnyadott

ökle, tántorgott motyogva, zihálva:

a Halál küldönce és képe-mása.

 

- - - - - - - - - - - - - - - - -         

 

Végül Háború állt ott fénylő vértben,

fekete képe rémség és iszony,

meztelen kard villogott jobb kezében,

s markolatig vér sötétlett azon,

ország-pusztító baljában viszont

tűz és éhínség voltak, és velük

várost s várat zúzott szét mindenütt.

 

Kifosztott várost, államot, mi régen

tisztes-dicsőn regnált mások felett,

legyőzte őket, szétszórta kevélyen,

pusztított, zúzott, prédált, égetett,

míg gazdagságuk s hírük semmi lett;

mord arcán sűrű sebhelyek, s talán

még szabdaltabb pajzs függött oldalán.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://irc.sunchat.hu/vers/

minimap