Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Salinger, J. D.: Ilyenkor harap a banánhal (A perfect day for Bananafish Magyar nyelven)

Salinger, J. D. portréja

A perfect day for Bananafish (Angol)

There were ninety-seven New York advertising men in the hotel, and, the way they were monopolizing the long-distance lines, the girl in 507 had to wait from noon till almost two-thirty to get her call through. She used the time, though. She read an article in a women's pocket-size magazine, called "Sex is Fun-or Hell." She washed her comb and brush. She took the spot out of the skirt of her beige suit. She moved the button on her Saks blouse. She tweezed out two freshly surfaced hairs in her mole. When the operator finally rang her room, she was sitting on the window seat and had almost finished putting lacquer on the nails of her left hand.
She was a girl who for a ringing phone dropped exactly nothing. She looked as if her phone had been ringing continually ever since she had reached puberty.
With her little lacquer brush, while the phone was ringing, she went over the nail of her little finger, accentuating the line of the moon. She then replaced the cap on the bottle of lacquer and, standing up, passed her left the wet hand back and forth through the air. With her dry hand, she picked up a congested ashtray from the window seat and carried it with her over to the night table, on which the phone stood. She sat down on one of the made-up twin beds and it was the fifth or sixth ring picked up the phone.
"Hello," she said, keeping the fingers of her left hand outstretched and away from her white silk dressing gown, which was all that she was wearing, except mules her rings were in the bathroom.
"I have your call to New York now, Mrs. Glass," the operator said.
"Thank you," said the girl, and made room on the night table for the ashtray.
A woman's voice came through. "Muriel? Is that you?"
The girl turned the receiver slightly away from her ear. "Yes, Mother, How are you?" she said.
"I've been worried to death about you. Why haven't you phoned? Are you all right?"
"I tried to get you last night and the night before. The phone here's been."
"Are you all right, Muriel?"
The girl increased the angle between the receiver and her ear. "I'm fine, I'm hot. This is the hottest day they've had in Florida in-"
"Why haven't you called me? I've been worried to-"
"Mother, darling, don't yell at me. I can hear you beautifully," said the girl. "I called you twice last night. Once just after."
"I told your father you'd probably call last night. But, no, he had to... Are you all right, Muriel? Tell me the truth."
"I'm fine. Stop asking me that, please."
"When did you get there?"
"I don't know. Wednesday morning, early."
"Who drove?"
"He did," said the girl. "And don't get excited. He drove very nicely. I was amazed."
"He drove? Muriel, you gave me your word of."
"Mother," the girl interrupted, "I just told you. He drove very nicely. Under fifty the whole way, as a matter of fact."
"Did he try any of that funny business with the trees?"
"I said he drove very nicely, Mother. Now, please. I asked him to stay close to the white line, and all, and he knew what I meant, and he did. He was even trying not to look at the trees-you could tell. Did Daddy get the car fixed, incidentally?
"Not yet. They want four hundred dollars, just to"
"Mother, Seymour told daddy that he'd pay for it. There's no reason for"
"Well, we'll see. How did he behave-in the car and all?"
"All right," said the girl.
"Did he keep calling you that awful"
"No. He has something new now."
"Oh, what's the difference, Mother?"
"Muriel, I want to know. Your father"
"All right, all right. He calls me Miss Spiritual Tramp of 1948," the girl said, and giggled.

"It isn't funny, Muriel. It isn't funny at all. It's horrible. It's sad, actually. When I think how-"
"Mother," the girl interrupted, "listen to me. You remember that book he sent me from Germany? You know-those German poems. What'd I do with it? I've been racking my-"
"You have it."
"Are you sure?" said the girl.
"Certainly. That is, I have it. It's in Freddy's room. You left it here and I didn't have room for it in the Why? Does he want it?
"No. Only, he asked me about it, when we were driving down. He wanted to know if I'd read it."
"It was in German!"
"Yes, dear. That doesn't make any difference," said the girl, crossing her legs. "He said that the poems happen to be written by the only great poet of the century. He said I should've bought a translation or something. Or learned the language, if you please."
"Awful. Awful. It's sad, actually, is what it is. Your father said last night."
"Just a second, Mother," the girl said. She went over to the window seat for her cigarettes, lit one, and returned to her seat on the bed. "Mother?" she said, exhaling the smoke.
"Muriel. Now listen to me."
"I'm listening."
"Your father talked to Dr. Sivetski."
"Oh?" said the girl.
"He told him everything. At least, he said he did you know your father. The trees. That business with the window. Those horrible things he said to Granny about her plans for passing away. What he did with all those lovely pictures from Bermuda everything.
"Well?" said the girl.
"Well, in the first place, he said it was a perfect crime the Army released him from the hospital-my word of honor. He very definitely told your father there's a chance a very great chance, he said-that Seymour may completely lose control of himself. My word of honor."
"There's a psychiatrist here at the hotel," said the girl.
"Who? What's his name?"
"I don't know. Rieser or something. He's supposed to be very good."
"Never heard of him."
"Well, he's supposed to be very good, anyway."
"Muriel, don't be fresh, please. We're very worried about you. Your father wanted to wire you last night to come home, as a matter off "
"I'm not coming home right now, Mother. So relax."
"Muriel. My word of honor. Dr. Sivetski said Seymour may completely lose contr"
"I just got here, Mother. This is the first vacation I've had in years, and I'm not going to just pack everything and come home," said the girl. "I couldn't travel now anyway. I'm so sunburned I can hardly move."
"You're badly sunburned? Didn't you use that jar of Bronze I put in your bag? I put it right"
"I used it. I'm burned anyway."
"That's terrible. Where are you burned?"
"All over, dear, all over."
"That's terrible."
"I'll live."
"Tell me, did you talk to this psychiatrist?"
"Well, sort of," said the girl.
"What'd he say? Where was Seymour when you talked to him?"
"In the Ocean Room, playing the piano. He's played the piano both nights we've been here."
"Well, what'd he say?"
"Oh, nothing much. He spoke to me first. I was sitting next to him at Bingo last night, and he asked me if that wasn't my husband playing the piano in the other room. I said yes, it was, and he asked me if Seymour's been sick or something. So I said-"
"Why'd he ask that?"
"I don't know, Mother. I guess because he's so pale and all," said the girl. "Anyway, after Bingo he and his wife asked me if I wouldn't like to join them for a drink. So I did. His wife was horrible. You remember that awful dinner dress we saw in Bonwit's window? The one you said you'd have to have a tiny, tiny-"
"The green?"
"She had it on. And all hips. She kept asking me if Seymour's related to that Suzanne Glass that has that place on Madison Avenue the millinery."
"What'd he say, though? The doctor."
"Oh. Well, nothing much, really. I mean we were in the bar and all. It was terribly noisy."
"Yes, but did-did you tell him what he tried to do with Granny's chair?
"No, mother. I didn't go into details very much," said the girl. "I'll probably get a chance to talk to him again. He's in the bar all day long."
"Did he say he thought there was a chance he might get you know funny or anything? Do something to you!"
"Not exactly," said the girl. "He had to have more facts, Mother. They have to know about your childhood-all that stuff. I told you, we could hardly talk, it was so noisy in there."
"Well. How's your blue coat?"
"All right. I had some of the padding taken out."
"How are the clothes this year?"
"Terrible. But out of this world. You see sequins everything," said the girl.
"How'd your room?"
"All right. Just all right, though. We couldn't get the room we had before the war," said the girl. "The people are awful this year. You should see what sits next to us in the dining room. At the next table, they look as if they drove down in a truck."
"Well, it's that way all over. How's your ballerina?"
"It's too long. I told you it was too long."
"Muriel, I'm only going to ask you once more are you really all right?"
"Yes, Mother," said the girl. "For the ninetieth time."
"And you don't want to come home?"
"No, Mother."
"Your father said last night that he'd be more than willing to pay for it if you'd go away someplace by yourself and think things over. You could take a lovely cruise. We both thought "
"No, thanks," said the girl and uncrossed her legs. "Mother, this call is costing a for "
"When I think of how you waited for that boy all through the war I mean when you think of all those crazy little wives who "
"Mother," said the girl, "we'd better hang up. Seymour may come in any minute."
"Where is he?"
"On the beach."
"On the beach? By himself? Does he behave himself on the beach?
"Mother," said the girl, "you talk about him as though he were a raving maniac-"
"I said nothing of the kind, Muriel."
"Well, you sound that way. I mean all he does is lie there. He won't take his bathrobe off."
"He won't take his bathrobe off? Why not?"
"I don't know. I guess because he' so pale."
"My goodness, he needs the sun. Can't you make him?"
"You know Seymour," said the girl, and crossed her legs again. "He says he doesn't want a lot of fools looking at his tattoo."
"He doesn't have any tattoo! Did he get one in the Army?"
"No, Mother. No, dear," said the girl, and stood up. "Listen, I'll call you tomorrow, maybe."
"Muriel. Now, listen to me."
"Yes, Mother," said the girl, putting her weight on her right leg.
"Call me the instant he does, or says, anything at all funny-you know what I mean. Do you hear me?"
"Mother, I'm not afraid of Seymour."
"Muriel, I want you to promise me."
"All right, I promise. Goodbye, Mother," said the girl. "My love to Daddy." She hung up.
"See more glass," said Sybil Carpenter, who was staying at the hotel with her mother. "Did you see more glass?"
"Pussycat, stop saying that. It's driving Mommy absolutely crazy. Hold still, please."
"Mrs. Carpenter was putting sun-tan oil on Sybil's shoulders, spreading it down over the delicate, wing-like blades over her back. Sybil was sitting insecurely on a huge, inflated beach ball, facing the ocean. She was wearing a canary-yellow two-piece bathing suit, one piece of which she would not actually be needing for another nine or ten years.
"It was really just an ordinary silk handkerchief you could see when you got up close," said the woman in the beach chair beside Mrs. Carpenter's. "I wish I knew how she tied it. It was really darling."
"It sounds darling," Mrs. Carpenter agreed. "Sybil, hold still, pussy."
"Did you see more glass?" said Sybil.
Mrs. Carpenter sighed. "All right," she said. She replaced the cap on the sun-tan oil bottle. "Now run and play, pussy. Mommy's going up to the hotel and have a Martini with Mrs. Hubbel. I'll bring you the olive."
Set loose, Sybil immediately ran down to the flat part of the beach and began to walk in the direction of Fisherman's Pavilion. Stopping only to sink a foot in the soggy, collapsed castle, she was soon out of the area reserved for guests of the hotel.
She walked for about a quarter of a mile and then suddenly broke into an oblique run up the soft part of the beach. She stopped short when she reached the place where a young man was lying on his back.
"Are you going in the water, see more glass?" she said.
The young man started, his right hand going to the lapels of his terry-cloth robe. He turned over on his stomach, letting a sausaged towel fall away from his eyes, and squinted up at Sybil.
"Hey. Hello, Sybil."
"Are you going in the water?"
"I was waiting for you," said the young man. "What's new?"
"What?" said Sybil.
"What's new? What's on the program?"
"My daddy's coming tomorrow on a nairplane," Sybil said, kicking sand.
"Not in my face, baby," the young man said, putting his hand on Sybil's ankle. "Well, it's about time he got here, your daddy. I've been expecting him hourly. Hourly."
"Where's the lady?" Sybil said.
"The lady?" the young man brushed some sand out of his thin hair. "That's hard to say, Sybil. She may be in any one of a thousand places. At the hair-dresser's. Having her hair dyed mink. Or making dolls for poor children, in her room." Lying prone now, he made two fists, set one on top of the other, and rested his chin on the top one. "Ask me something else, Sybil," he said. "that's a fine bathing suit you have on. If there's one thing I like, it's a blue bathing suit."
Sybil stared at him, then looked down at her protruding stomach. "This is a yellow," she said. "This is a yellow."
"It is? Come a little closer."
Sybil took a step forward.
"You're absolutely right. What a fool I am."
"Are you going in the water?" Sybil said.
"I'm seriously considering it. I"m giving it plenty of thought, Sybil, you'll be glad to know."
Sybil prodded the rubber float that the young man sometimes used as a head-rest. "It needs air," she said.
"You're right. It needs more air than I'm willing to admit." He took away his fists and let his chin rest on the sand. "Sybil," he said, "you're looking fine. It's good to see you. Tell me about yourself." He reached in front of him and took both of Sybil's ankles in his hands. "I'm Capricorn," he said. "What are you?"
"Sharon Lipschutz said you let her sit on the piano seat with you," Sybil said.
"Sharon Lipschutz said that?"
Sybil nodded vigorously.
He let go of her ankles, drew in his hands, and laid the side of his face on his right forearm. "Well," he said, "You know how those things happen, Sybil. I was sitting there, playing. And you were nowhere in sight. And Sharon Lipschutz came over and sat down next to me. I couldn't push her off, could I?"
"Oh, no. No. I couldn't do that," said the young man. "I'll tell you what I did do, though."
"I pretended she was you."
Sybil immediately stopped and began to dig in the sand. "Let's go in the water," she said.
"All right," said the young man. "I think I can work it in."
"Next time, push her off," Sybil said.
"Push who off?"
"Sharon Lipschutz."
"Ah, Sharon Lipschutz," said the young man. "How that name comes up. Mixing memory and desire." He suddenly got to his feet. He looked at the ocean. "Sybil," he said, "I'll tell you what we'll do. We'll see if we can catch a bananafish."
"A what?"
"A bananafish," he said, and undid the belt of his robe. He took off his robe. His shoulders were white and narrow, and his trunks were royal blue. He folded the robe, first lengthwise, then in thirds. He unrolled the towel he had used over his eyes, spread it out on the sand, and then laid the folded robe on top of it. He bent over, picked up the float, and secured it under his right arm. Then, with his left hand, he took Sybil's hand.
The two started to walk down to the ocean.
"I imagine you've seen quite a few bananafish in your day," the young man said.
Sybil shook her head.
"You haven't? Where do you live, anyway?"
"I don't know," said Sybil.
"Sure you know. You must know. Sharon Lipschutz knows where she lives and she's only three and a half."
Sybil stopped walking and yanked her hand away from him. She picked up an ordinary beach shell and looked at it with elaborate interest. She threw it down. "Whirly Wood, Connecticut," she said, and resumed walking, stomach foremost.
"Whirly Wood, Connecticut," said the young man." Is that anywhere near Whirly Wood, Connecticut, by any chance?"
Sybil looked at him. "That's where I live," she said, impatiently. "I live in Whirly Wood, Connecticut." She ran a few steps ahead of him, caught up her left foot in her left hand, and hopped two or three times.
"You have no idea how clear that makes everything," the young man said.
Sybil released her foot. "Did you read 'Little Black Sambo'?" she said.
"It's very funny you ask me that," he said. "It so happens I just finished reading it last night." He reached down and took back Sybil's hand. "What did you think of it?" he asked her.
"Did the tigers run all around that tree?"
"I thought they'd never stopped. I never saw so many tigers."
"There were only six," Sybil said.
"Only six!" said the young man. Do you call that only?"
"Do you like wax?" Sybil asked.
"Do I like what?" asked the young man.
"Very much. Don't you?"
Sybil nodded. "Do you like olives?" she asked.
"Olives-yes. Olives and wax. I never go anyplace without 'em."
"Do you like Sharon Lipschutz?" Sybil asked.
"Yes. Yes, I do," said the young man. "What I like particularly about her is that she never does anything mean to little dogs in the lobby of the hotel. That little toy bull that belongs to that lady from Canada, some little girls like to poke that little dog with balloon sticks. Sharon doesn't. She's never mean or unkind. That's why I like her so much."
Sybil was silent.
"I like to chew candles," she said finally.
"Who doesn't?" said the young man, getting his feet wet. "Wow! It's cold." He dropped the rubber float on its back. "No, wait just a second, Sybil. Wait'll we get out a little bit."
They waded out till the water was up to Sybil's waist. Then the young man picked her up and laid her down on her stomach on the float.
"Don't you ever wear a bathing cap or anything?" he asked.
"Don't let go," Sybil ordered. "You hold me, now."
"Miss Carpenter. Please. I know my business," the young man said. "You just keep your eyes open for ay bananafish. This is a perfect day for bananfish."
"I don't see any," Sybil said.
"That's understandable. Their habits are very peculiar." He kept pushing the float. The water was not quite up to his chest. "They lead a very tragic life," he said. "You know what they do, Sybil?"
She shook her head.
"Well, they swim into a hole where there's a lot of bananas. They're very ordinary-looking fish when they swim in. But once they get in, they behave like pigs. Why, I've known some bananafish to swim into a banana hole and eat as many as seventy-eight bananas." He edged the float and its passenger a foot closer to the horizon. "Naturally, after that they're so fat they can't get out of the hole again. Can't fit through the door."
"Not too far out," Sybil said. "What happens to them?"
"What happens to who?"
"The bananafish."
"Oh, you mean after they eat so many bananas they can't get out of the banana hole?"
"Yes," said Sybil.
"Well, I hate to tell you, Sybil. They die."
"Why?" asked Sybil.
"Well, they get banana fever. It's a terrible disease.
"Here comes a wave," Sybil said nervously.
"We'll ignore it. We'll snub it," said the young man. "Two snobs." He took Sybil's ankles in his hands and pressed down and forward. The float nosed over the top of the wave. The water soaked Sybil's blond hair, but her scream was full of pleasure.
With her hand, when the float was level again, she wiped away a flat, wet band of hair from her eyes, and reported, "I just saw one."
"Saw what, my love?"
"A bananafish."
"My God, no!" said the young man. "Did he have bananas in his mouth?
"Yes," said Sybil. "Six."
The young man suddenly picked up one of Sybil's wet feet, which were drooping over the end of the float, and kissed the arch.
"Hey!" said the owner of the foot, turning around.
"Hey, yourself! We're going in now. You had enough?"
"Sorry," he said, and pushed the float toward shore until Sybil got off it. He carried it the rest of the way.
"Goodbye," said Sybil, and ran without regret in the direction of the hotel.
The young man put on his robe, closed the lapels tight, and jammed his towel into his pocket. He picked up the slimy wet, cumbersome float and put it under his arm. He plodded alone through the soft, hot sand toward the hotel.
On the sub-main floor of the hotel, which the management directed bathers to use, a woman with zinc salve on her nose got into the elevator with the young man.
"I see you're looking at my feet," he said to her when the car was in motion.
"I beg your pardon?" said the woman.
"I said I see you're looking at my feet."
"I beg your pardon. I happened to be looking at the floor," said the woman, and faced the doors of the car.
"If you want to look at my feet, say so," said the young man. "But don't be a God-damned sneak about it."
"Let me out here, please," the woman said quickly to the girl operating the car.
The car doors opened and the woman got out without looking back.
"I have two normal feet and I can't see the slightest God-damned reason why anybody should stare at them," said the young man. "Five, please." He took his room key out of his robe pocket.
He got off at the fifth floor, walked down the hall, and let himself into 507. The room smelled of new calfskin luggage and nail-lacquer remover.
He glanced at the girl lying asleep on one of the twin beds. Then he went over to one of the pieces of luggage, opened it, and from under a pile of shorts and undershirts he took out an Ortgies calibre 7.65 automatic. He released the magazine, looked at it, then reinserted it. He cocked the piece. Then he went over and sat down on the unoccupied twin bed, looked at the girl, aimed the pistol, and fired a bullet through his right temple.

FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://liternet.bg/publish24

Ilyenkor harap a banánhal (Magyar)

Kilencvenhét New York-i tudósító volt a szállodában, valósággal ráragadtak az interurbán vonalakra, és a lánynak az 501-esben déltől majdnem félháromig kellett várnia a kapcsolást. Meg kell hagyni, nem tétlenkedett. Elolvasott egy cikket az egyik női zsebmagazinban: A nemiség - móka vagy pokol? címmel. Kimosta a fésűjét és a keféjét. Kivette a foltot nyersszín kosztümszoknyájából. Saks-féle blúzán átvarrta a gombot. Kitépett két új szőrszálat a szemölcséből. Amikor a telefonos végre felcsöngetett a szobába, éppen az ablakban ült, és már majdnem készen volt bal keze körmeinek lakkozásával.
Nem olyan lány volt, aki egy telefoncsörgésre csak úgy abbahagy valamit. Mintha a telefon egyfolytában csengett volna, mióta elérte a pubertást.
Míg a telefon szólt, kis ecsetjével végigment a kisujja körmén, gondosan kirajzolta a hold vonalát. Aztán rácsavarta a kupakot a körömlakkos üvegre, felállt, és bal kezét - nedves volt még - ide-oda mozgatta a levegőben. Száraz kezével felvett egy teleszórt hamutartót az ablakpárkányról, és magával vitte az éjjeliszekrényhez, amelyen a telefon állt. Leült a megvetett dupla ágy egyik oldalára, és úgy az ötödik, vagy hatodik csengetésre felvette a kagylót.
- Halló - mondta, és bal keze kifeszített ujjait jó messzire eltartotta fehér selyem pongyolájától, papucsán kívül mindössze ez volt rajta - gyűrűi a fürdőszobában maradtak.
- Kapcsolom New Yorkot, Mrs. Glass - mondta a telefonos.
- Köszönöm - mondta a lány, és az éjjeliszekrényen helyet csinált a hamutartónak.
Női hang hallatszott. - Muriel? Te vagy?
A lány egy picit elfordította fülétől a kagylót. - Igen, anya. Hogy vagy?
- Halálra izgultam magam miattad. Miért nem telefonáltál? Csak nincs valami bajod?
- Próbáltalak hívni az este és tegnapelőtt este is. De itt a telefon örökké…
- Nincs semmi bajod, Muriel?
A lány növelte a szöget a kagyló és a füle között.
- Semmi bajom. Melegem van. Ez a legmelegebb nap Floridában, legalább…
- Miért nem hívtál? Halálosan izgultam…
- Anya, drága, nem kell ordítani. Istenien hallok - mondta a lány. - Kétszer is hívtalak az este. Egyszer rögtön azután, hogy…
- Mondtam apádnak, hogy biztosan az este fogsz telefonálni. De nem, neki muszáj volt… Nincs semmi bajod, Muriel? De őszintén.
- Semmi bajom. Hagyd ezt már, légy szíves.
- Mikor értetek oda?
- Nem is tudom. Szerda reggel, korán.
- Ki vezetett?
- Ő - mondta a lány. - De ne izgasd fel magad. Nagyon tisztességesen vezetett. Magam is csodáltam.
- Ő vezetett? Muriel, megfogadtad nekem, hogy...
- Anya - vágott közbe a lány -, éppen most mondtam. Nagyon tisztességesen vezetett. Egész úton nem ment ötven fölé, ha éppen tudni akarod.
- Nem csinálta azokat a gyanús ügyeket a fákkal?
- Mondom, anya, hogy nagyon, nagyon tisztességesen vezetett. De igazán. Most már légy szíves… Kértem, hogy maradjon a fehér vonal mellett, meg minden. Tudta jól, mire gondolok, és ott is maradt. Még azt is megpróbálta, hogy egyáltalán ne nézzen a fákra, lehetett látni rajta. Egyébként papa megcsináltatta már a kocsit?
- Még nem. Négyszáz dollárt kérnek csak azért, hogy…
- Anya, Seymour megmondta papának, hogy megfizeti. Igazán semmi értelme…
- Jó, majd meglátjuk. Mondd, hogy viselkedett… a kocsiban, meg minden?
- Klasszul - válaszolta a lány.
- Még mindig azon a borzasztó néven szólít?
- Nem. Most egy újabb van műsoron.
- Micsoda?
- Ugyan, nem ez számít, anya.
- Tudni akarom, Muriel. Apád…
- Jó, jó, jó. Miss Szellemi Csavargó 1948-nak szólít - mondta a lány, és kuncogott.
- Ez nem vicc, Muriel. Egyáltalán nem vicc. Ez szörnyű. Tulajdonképpen szomorú. Ha arra gondolok…
- Anya - vágott közbe a lány -, figyelj ide. Emlékszel arra a könyvre, amit Németországból küldött? Tudod, azok a német versek. Mit csinálhattam vele? Azóta töröm a…
- Nálad van.
- Biztos? - kérdezte a lány.
- Persze. Illetve nálam van. Freddy szobájában. Itt felejtetted, és nem tudtam már bedugni a… Miért? Talán kereste?
- Nem. Csak megkérdezte, mi van vele, amikor idefelé jöttünk. Szerette volna tudni, hogy elolvastam-e?
- Hiszen németül van!
- Tudom, drágám. Az nem számít - mondta a lány, és keresztbe tette a lábát. - Azt mondta, hogy a század egyetlen nagy költője írta azokat a verseket. Mondta, hogy mért nem szereztem fordítást, vagy valamit. Vagy megtanulhattam volna németül, mit szólsz hozzá?
- Rémes, rémes. Tulajdonképpen igazán szomorú. Apád azt mondta az este…
- Pillanat, anya - mondta a lány. Az ablakhoz ment a cigarettájáért, rágyújtott, és visszament az ágyhoz. - Anya? - mondta és kifújta a füstöt.
- Muriel. Kérlek, figyelj ide.
- Figyelek.
- Apád beszélt dr. Sivetskivel.
- Igen?
- Mindent elmondott neki. Legalábbis azt mondta… de hiszen ismered apádat. A fákat. Az egész ügyet az ablakkal. Az egész szörnyűséget, amit Nagyikának mondott az elmúlási terveiről. És hogy mit csinált azokkal a cuki bermudai képekkel, mindent.
- És?
- Hát igen. Először is azt mondta, hogy Isten ellen való vétek, hogy a hadsereg kiengedte a kórházból, isten bizony. Nagyon határozottan azt mondta apádnak, hogy előfordulhat, azt mondta, nagyon könnyen előfordulhat, hogy Seymour teljesen elveszti az önkontrollját. Isten bizony.
- Van itt a hotelben egy pszichiáter - mondta a lány.
- Kicsoda? Hogy hívják?
- Nem is tudom. Valami Rieser. Állítólag nagyon jó.
- Sose hallottam róla.
- Lehet, de állítólag akkor is nagyon jó.
- Muriel, ne szemtelenkedj, légy szíves. Nagyon aggódunk érted. Sőt, ami azt illeti, apád tegnap este táviratozni akart, hogy gyere haza…
- Anya, én most nem megyek haza. Nyugodj meg.
- Muriel. Isten bizony. Dr. Sivetski azt mondta, hogy Seymour teljesen elveszítheti az ön…
- Most értem ide, anya. Ez az első nyaralásom évek óta, és nem fogok most bepakolni és hazamenni - mondta a lány. - Különben sem tudnék most utazni. Annyira lesültem, hogy mozdulni sem tudok.
- Ilyen borzasztóan lesültél? Nem használtad a napolajat, amit a táskádba tettem? Ott van a…
- Használtam, anya. Mégis leégtem.
- Hát ez rémes. És hol égtél le?
- Mindenhol, drágám, mindenhol.
- Hát ez borzasztó.
- Túlélem.
- Mondd csak, beszéltél is azzal a pszichiáterrel?
- Félig-meddig - mondta a lány.
- És mit mondott? Seymour hol volt, amikor beszéltél vele?
- Az Óceán Szalon-ban zongorázott. Mióta itt vagyunk, mindkét este zongorázott.
- Na és mit mondott?
- Semmi különöset. Ő szólított meg. Mellette ültem az este bingó közben, és megkérdezte, hogy az én férjem zongorázik-e a másik szobában. Mondtam, hogy igen, erre megkérdezte, hogy Seymour beteg-e, vagy mi. Erre azt mondtam…
- Miért kérdezte?
- Én honnan tudjam, anya. Gondolom, mert olyan sápadt, meg minden. Na, szóval bingó után a feleségével együtt megkérdezték, nem innék-e velük egyet. Egye fene. A felesége rémes. Emlékszel arra a borzalmas estélyi ruhára a Bonwit kirakatában? Amelyikre azt mondtad, hogy ahhoz neked le kellene…
- Az a zöld?
- Az volt rajta. Képzeld. Közben csupa fenék az egész nő. Folyton azt kérdezte, hogy Seymour rokona-e annak a Suzanne Glassnak, akinek a Madison Avenue-n van üzlete, a kalaposnak.
- Na, de ő mit mondott? A doktor.
- Ja. Hát nem valami sokat. Tudod a bárban voltunk, meg minden. Irtó lárma volt.
- Igen, igen, de te megmondtad neki, hogy mit akart csinálni Nagyika székével?
- Anya! Nem mondtam meg. Nemigen bocsátkoztam részletekbe. Valószínűleg lesz még alkalmam beszélni vele. Egész álló nap ott ül a bárban.
- Nem mondta, hogy szerinte is előfordulhat, hogy… hiszen tudod… hogy valami zűr lesz vele? Hogy valami kárt tehet benned?
- Azt éppen nem. Tudod, anya, több adatra volna szüksége. Ezek mindig az ember gyerekkoráról akarnak tudni, meg minden ilyen marhaságról. Mondom, olyan lárma volt, hogy alig tudtunk beszélni.
- Na jó. Milyen a kék kabátod?
- Klassz. Kivétettem a válltöméséből.
- Egyáltalán, miket hordanak az idén?
- Rémes, anya. Özönvíz előtti dolgokat. Klipszeket látni, meg minden.
- A szobátok milyen?
- Nem rossz. Illetve nem olyan rossz. Nem tudtuk megkapni a háború előtti szobánkat. A társaság rémes idén. Csak látnád, mik ülnek mellettünk az étteremben, a szomszéd asztalnál. Mintha teherautón jöttek volna.
- Így megy ez most mindenütt. A kisestélyid milyen?
- Túl hosszú. Mondtam neked, hogy túl hosszú.
- Muriel, csak megkérdezem még egyszer, igazán nincs semmi bajod?
- Nincsen, anya. Már századszor mondom.
- És nem akarsz hazajönni?
- Nem, anya.
- Apád azt mondta az este, hogy boldogan fedezi a költségeket, ha el akarnál menni valahova egyedül, átgondolni a dolgokat. Elmehetnél egy isteni hajóútra. Úgy gondoljuk…
- Nem, köszönöm - mondta a lány, és letette a lábát a padlóra. - Anya, ez a beszélgetés egy vagyonba fog…
- Ha eszembe jut, hogy vártál erre a fiúra az egész háború alatt, úgy értem, hogy ha az ember azokra a kis vígözvegyekre gondol, akik…
- Anya - mondta a lány -, jobb lesz abbahagyni. Seymour minden percben itt lehet.
- Hol van?
- A strandon.
- A strandon? Egyedül? És rendesen viselkedik a strandon?
- Hát persze, anya - mondta a lány. - Úgy beszélsz róla, mintha dühöngő őrült volna…
- Én egy szóval sem mondtam, Muriel.
- Jó, jó, de úgy hangzik. Szóval, semmit sem csinál, csak fekszik. Még a fürdőköpenyét se hajlandó levetni.
- Nem hajlandó levetni a fürdőköpenyét? Miért?
- Én igazán nem tudom. Azt hiszem, mert olyan fehér.
- Istenkém, de hát kell neki a nap. Nem tudod rávenni, hogy levegye?
- Ismered Seymourt - mondta a lány, és megint keresztbe tette a lábát. - Azt mondja, nem akarja, hogy egy csomó hülye bámulja a tetoválását.
- De hiszen nincs is tetoválva! Talán a hadseregben tetoválták?
- Nem, anya. Nem, drágám - mondta a lány, és felállt. - Hallgass ide, lehet, hogy holnap felhívlak.
- Muriel. Figyelj rám egy kicsit.
- Tessék, anya - mondta a lány és jobb lábára nehezedett.
- Rögtön hívj fel, mihelyt bármi furcsát tesz vagy mond… ugye érted, mire gondolok. Hallod?
- Én nem félek Seymourtól, anya.
- Azt akarom, hogy ígérd meg, Muriel.
- Na jó, megígérem. Csók, anya - mondta a lány. - Papát puszilom. - Letette a kagylót.
- Seymour Glass, Mit-ug-rász - mondta Sybil Carpenter, aki anyjával lakott a szállodában. - Láttad-e Mit-ug-rászt?
- Hagyd már abba, cicuskám. Tisztára megbolondítod Mamit. Maradj már nyugton.
Mrs. Carpenter napolajat kent Sybil vállára, bedörzsölte vele kiálló, törékeny lapockáit. Sybil inogva ült egy óriási, felfújt strandlabdán, szemközt a tengerrel. Kanárisárga, kétrészes fürdőruha volt rajta, egyik részére kilenc-tíz évig még igazán nem lett volna szüksége.
- Tulajdonképpen csak egy közönséges selyemzsebkendő volt, közelről tisztán lehetett látni - mondta a nő, aki Mrs. Carpenter mellett a másik nyugágyon feküdt. - Szeretném tudni, hogyan kötötte meg. Igazán aranyos volt.
- Nagyon édes lehetett - helyeselt Mrs. Carpenter. - Sybil, cicuskám, maradj nyugton.
- Láttad-e Mit-ug-rászt? - kérdezte Sybil.
Mrs. Carpenter sóhajtott. - Jól van, jól van mondta. Rácsavarta a kupakot a napolajos üvegre. - Na, fuss játszani, cicuskám. Mami felmegy a szállodába, iszik egy martinit Mrs. Hubellel. Majd elhozom neked az olajbogyót.
Ahogy szabadjára engedték, Sybil tüstént lerohant a sima partra, és megindult a Halász Pavilon felé. Csak annyi időre állt meg, míg beletaposott egy szétdúlt, összeomlott homokvárba, s már el is hagyta a szállóvendégeknek fenntartott területet.
Baktatott vagy negyed mérföldet, aztán hirtelen oldalt fordult, és lefutott a strandra. Megtorpant, amikor odaért egy fiatalemberhez, aki hanyatt feküdt a puha fövenyen.
- Bejössz a vízbe, Mitugrász? - kérdezte.
A fiatalember felriadt, jobb keze frottírköpenyének hajtókájához rebbent. Hasra fordult, leejtette szeméről a hurkává csavart törülközőt, és felsandított Sybilre.
- Na nézd csak! Hello, Sybil.
- Bejössz a vízbe?
- Csak terád vártam - mondta a férfi. - Mi zujs?
- Micsoda? - kérdezte Sybil.
- Mi zujs, mondom. Mi a program?
- Megjön a papám, holnap berrepülőgépen - mondta Sybil, és a homokot rugdalta.
- Ne a képembe, szivikém - mondta a fiatalember, és megfogta Sybil bokáját. - Éppen itt az ideje, hogy megjöjjön a papád. Minden percben várom. Minden percben.
- Hol a néni? - kérdezte Sybil.
- A néni? - a fiatalember lesöpört egy kis homokot gyér hajáról. - Ez aztán nehéz kérdés, Sybil. Hiszen ezeregy helyen lehet. Lehet a fodrásznál. Éppen rózsaszínre festeti a haját. Vagy a szobájában babákat csinál a szegény kisgyerekeknek. - Feküdt a hasán, ökölbe szorította a kezét, egymásra rakta, és rátámaszkodott az állával. - Kérdezz valami mást, Sybil - mondta. - Fincsi kis fürdőruhád van. Ha valami fincsi, hát a kék fürdőruha igazán az.
Sybil rábámult, aztán kidüllesztett pocakjára nézett. - Hiszen ez sárga - mondta -, egészen sárga.
- Tényleg? Gyere csak közelebb!
Sybil előrelépett.
- Nézd csak, teljesen igazad van. Milyen szamár vagyok.
- Bejössz a vízbe? - kérdezte Sybil.
- Komolyan foglalkozom a gondolattal. Minden erőmet ennek a problémának szentelem, Sybil, remélem, hogy örömödre szolgál.
Sybil megbökdöste a gumipárnát, amit a fiatalember néha a feje alá szokott tenni. - Ebbe levegő kell - mondta.
- Úgy, úgy. Több levegő kell, mint amennyit én hajlandó vagyok beleereszteni. - Elvette az öklét, és állát a homokba fektette. - Sybil - mondta -, fincsiül nézel ki. Öröm rád nézni. Mesélj valamit magadról. - Előrenyúlt, átfogta Sybil bokáját. - Én vagyok a Baktérítő - mondta. - Hát te?
- Sharon Lipschutz azt mondta, megengedted neki, hogy melléd üljön a zongoránál - mondta Sybil.
- Ezt mondta Sharon Lipschutz?
Sybil élénken bólogatott.
A férfi elengedte Sybil bokáját, visszahúzta a kezét, és arcát jobb karjára fektette. - Hát igen - mondta -, de tudod, hogy van ez, Sybil. Ülök és zongorázom. Te nem vagy a láthatáron. És egyszerre ott terem Sharon Lipschutz, és mellém ül. Igazán nem lökhettem le onnan.
- De.
- De nem. Nem. Ezt igazán nem tehettem. - mondta a fiatalember. - Hanem tudod-e, mit csináltam?
- Mit?
- Úgy tettem, mintha te volnál.
Sybil azonnal lehajolt, és turkálni kezdett a homokban. - Menjünk be a vízbe - mondta.
- Helyes - mondta a fiatalember. - Úgy hiszem, sikerül megfaggyúzni.
- Legközelebb lökd le - mondta Sybil.
- Lökjek kit le?
- Sharon Lipschutzot.
- Ja, Sharon Lipschutzot - mondta a fiatal férfi. - Ó, hogy jön ide ez a név? Emlék és vágy keveréke. - Talpra ugrott. A tengerre nézett. - Sybil - mondta -, már tudom, mit csinálunk. Megpróbálunk banánhalat fogni.
- Mit?
- Banánhalat - mondta és kioldozta köpenyének övét. Levette a köpenyt. Válla keskeny és fehér volt, fürdőnadrágja vöröseskék. Összehajtotta a köpenyt, először hosszában, aztán harmadrét. Kigöngyölte a törülközőt, ami a szemén volt, a homokra terítette, aztán rátette az összehajtott köpenyt. Lehajolt, felvette a párnát, jobb hóna alá szorította. Aztán baljával kézen fogta Sybilt.
Elindultak, ballagtak kettesben a tenger felé.
- Gondolom jó néhány banánhalat láttál már életedben - szólt a fiatalember.
Sybil megrázta a fejét.
- Nem? Hát hol laksz te tulajdonképpen?
- Nem tudom - mondta Sybil.
- Biztos tudod. Persze, hogy tudod. Sharon Lipschutz tudja, hol lakik, pedig csak három és fél éves.
Sybil megállt, elrántotta tőle a kezét. Felvett egy közönséges parti kagylót, és roppantul elmélyedve tanulmányozta. Ledobta. - Whirly Wood, Connecticut - mondta, aztán tovább ment pocakját kidüllesztve.
- Whirly Wood, Connecticut? - kérdezte a fiatalember. - Véletlenül nem a connecticuti Whirly Wood tájékán van az?
Sybil ránézett. - Ott lakom - mondta türelmetlenül. - Ott lakom, Whirly Woodban, Connecticutban. - Pár lépést előreszaladt, bal kezével elkapta bal lábát, és kettőt-hármat szökdécselt.
- Fogalmad sincs, hogy mennyi minden tisztázódott ezzel - mondta a fiatalember.
Sybil eleresztette a lábát. - Olvastad a Kis fekete Sambó-t? - kérdezte.
- Fura, hogy pont ezt kérdezed. Éppen az este olvastam ki. - Lenyúlt, és újra megfogta Sybil kezét. - Mi a véleményed róla? - kérdezte.
- Rohangásztak a tigrisek a fa körül?
- Azt hittem, soha meg nem állnak. Még nem is láttam ennyi tigrist.
- Csak hat volt - mondta Sybil.
- Csak hat! - mondta a fiatalember. - Ez szerinted csak?
- Szereted a viaszkot? - kérdezte Sybil.
- A miaszkot?
- Viaszkot.
- Nagyon. Hát te?
Sybil bólintott. - Az olajbogyót is szereted? - kérdezte.
- Az olajbogyót? Igen. Az olajbogyót és a viaszkot. Egy lépést sem teszek nélkülük.
- És Sharon Lipschutzot szereted?
- Igen. Igen, szeretem - mondta a fiatalember. - Különösen azt szeretem, hogy sohasem viselkedik csúnyán a szálloda halljában a kiskutyákkal. Ott van például az a kis öleb, azé a kanadai hölgyé. Talán nem is hiszed, de némelyik kislány léggömbpálcikával bökdösi azt a kiskutyát. Sharon nem. Sohasem rossz, sohasem utálatos. Ezért szeretem annyira.
Sybil hallgatott.
- Én szeretek gyertyát rágni - mondta végül.
- Ki nem szeret? - mondta a fiatalember, és bedugta a lábát a vízbe. - Brr! Hideg. - Ledobta a gumipárnát. - Nem, nem, várj még egy percig, Sybil. Várj, amíg egy kicsit beljebb leszünk.
Gázoltak befelé, míg a víz Sybil derekáig nem ért. Akkor a fiatalember felemelte és hasra fektette a párnán.
- Fürdősapkát, vagy ilyesmit sose hordasz? - kérdezte.
- Ne eressz el - parancsolta Sybil. - Fogjál, na!
- Miss Carpenter. Kérem. Tudom én a dolgomat - mondta a fiatalember. - Tessék csak jól kinyitni a szemét, nem lát-e banánhalat. Ilyenkor harap igazán a banánhal.
- Egyet se látok - mondta Sybil.
- Teljesen érthető. Nagyon különleges szokásaik vannak. - Tolta a gumipárnát. A víz még nem ért a melléig. - Igen tragikus az életük - mondta. - Tudod, mit csinálnak, Sybil?
Sybil a fejét rázta.
- Hát az van, hogy beúsznak egy lyukba, ahol egy csomó banán van. Amikor beúsznak, mintha közönséges halak volnának. De amint benn vannak a lyukban, akár a disznók. Ismertem például olyan banánhalakat, akik beúsztak egy banánlyukba, és legalább hetvennyolc banánt befaltak. - A párnát és utasát egy lábnyival közelebb tolta a látóhatárhoz. - Ezután természetesen annyira meghíznak, hogy nem tudnak kijönni a lyukból. Nem férnek ki az ajtón.
- Ne annyira be - mondta Sybil. - Mi történik velük?
- Mi történik? Kikkel?
- A banánhalakkal.
- Ó, azokra gondolsz, akik annyi banánt faltak fel, hogy ki se férnek a banánlyukon?
- Igen - mondta Sybil.
- Tudod, Sybil, rühellek erről beszélni. Meghalnak.
- Miért? - kérdezte Sybil.
- Merthogy megkapják a banánvészt. Rettentő betegség.
- Jön egy hullám - mondta Sybil idegesen.
- Mi az nekünk. Fittyet hányunk neki - mondta a fiatalember. - Mint két fityur. - Megfogta Sybil bokáját, lenyomta, aztán előre. A gumipárna orra átsiklott a hullám taraján. A víz eláztatta Sybil szőke haját, de visítása tele volt gyönyörűséggel.
Mikor a párna megint vízszintesen lebegett, kezével kisimított egy vizes csatakos hajfürtöt a szeméből, és jelentette: - Épp most láttam egyet.
- Láttál? Micsodát, tündérkém?
- Banánhalat.
- Te Jóisten, csak nem? - mondta a fiatalember. - És banán is volt a szájában?
- Igen - mondta Sybil. - Hat.
A fiatalember hirtelen felkapta Sybil párnáról lelógó vizes lábát, és megcsókolta a talpát.
- Hé! - mondta a láb jogos tulajdonosa, és hátrafordult.
- Hé magának! Most visszamegyünk. Elég volt?
- Nem!
- Sajnálom - mondta és a part felé tolta a párnát, míg Sybil le nem mászott róla. Onnan aztán cipelte.
- Viszlát - mondta Sybil, és cseppet sem sajnálkozva elfutott a szálloda irányába.
A fiatalember felvette köpenyét, összehúzta a hajtókáját, zsebébe gyömöszölte a törülközőt. Felemelte a síkos, vizes, nehéz párnát, és a hóna alá fogta. Egyedül gázolt a puha, forró homokban a szálloda felé.
A szálloda alagsorában - mert a fürdőzők az igazgatóság utasítására csak azt használhatták - a fiatalemberrel együtt egy nő is beszállt a liftbe, az orrán cinkkenőcs volt.
- Látom, hogy a lábamat nézi - fordult a fiatalember a nőhöz, amikor a lift megindult.
- Tessék?
- Azt mondtam, látom, hogy a lábamat nézi.
- Tessé-ék? Ha tudni akarja, a padlót néztem - mondta a nő, és a liftajtó felé fordult.
- Bökje csak ki nyugodtan, ha a lábamat akarja nézni - mondta a fiatalember. - Mit jön itt hátulról, a szentségit?
- Kiszállok, kérem - mondta a nő gyorsan a liftkezelő lánynak.
A liftajtó kinyílt, a nő kiszállt, vissza se nézett.
- Két normális lábam van, és az isten se ad okot rá, hogy bárki is legeljen rajta, a szentségit - mondta a fiatalember. - Az ötödikre legyen szíves. - Köpenye zsebéből kivette a szobakulcsot.
Az ötödiken kiszállt, végigment a folyosón, benyitott az 501-esbe. A szobában új borjúbőr koffer és körömlakk-lemosó szag volt.
Ránézett a dupla ágy egyik oldalán alvó lányra. Aztán odament az egyik bőröndhöz, kinyitotta, és egy csomó alsónadrág meg trikó alól elővett egy 7.65-ös kaliberű automata pisztolyt. Kioldotta a tárat, megnézte, aztán újból a helyére nyomta. Felhúzta a ravaszt. Majd megkerülte az ágyat, leült szabadon hagyott felére, átnézett a lányra, jobb halántékához emelte a pisztolyt, és főbe lőtte magát.

FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.terebess.hu/keletkultinfo

Kapcsolódó videók