Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Sexton, Anne: Halálvágy (Wanting to Die Magyar nyelven)

Sexton, Anne portréja

Wanting to Die (Angol)

Since you ask, most days I cannot remember.
I walk in my clothing, unmarked by that voyage.  
Then the almost unnameable lust returns.

Even then I have nothing against life.
I know well the grass blades you mention,  
the furniture you have placed under the sun.

But suicides have a special language.
Like carpenters they want to know which tools.
They never ask why build.

Twice I have so simply declared myself,  
have possessed the enemy, eaten the enemy,  
have taken on his craft, his magic.

In this way, heavy and thoughtful,  
warmer than oil or water,
I have rested, drooling at the mouth-hole.

I did not think of my body at needle point.
Even the cornea and the leftover urine were gone.  
Suicides have already betrayed the body.

Still-born, they don’t always die,
but dazzled, they can’t forget a drug so sweet  
that even children would look on and smile.

To thrust all that life under your tongue!—
that, all by itself, becomes a passion.  
Death’s a sad bone; bruised, you’d say,

and yet she waits for me, year after year,  
to so delicately undo an old wound,  
to empty my breath from its bad prison.

Balanced there, suicides sometimes meet,  
raging at the fruit a pumped-up moon,  
leaving the bread they mistook for a kiss,

leaving the page of the book carelessly open,
something unsaid, the phone off the hook
and the love whatever it was, an infection.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.poetryfoundation.org/poem/171275

Halálvágy (Magyar)

Mióta kérdezed, a legtöbb napra nem emlékszem.
Sétálok, ruhám jelöletlen attól az úttól.
Aztán a nehezen kimondható bujaság visszatér.

Ilyenkor persze nem vagyok az élet ellen.
Jól értem mikor a fűszálat említed,
a bútort amit kiteszel a napra.

De a magad ölésének különös nyelve van.
Mint ácsok, tudni vágynak, miféle eszközökkel.
Sose kérdik minek építeni.

Kétszer sikerült egyszerűen kimondanom,
hogy ellenségem vagyok, akit felfalok,
túljárok eszén és varázsán.

Ilyképp súlyosan és komolyan,
langyan mint olaj vagy víz,
pihenek, nyáladzón tátott-szájjal.

Nem gondoltam, hogy testemnek ez a tű foka.
Még a szaruhártya és a vizelet is elhagy.
Az öngyilok kész elárulni a testet.

Halvaszületve, de nem mindig bírva halállal,
elvakítva, nem feledve míly édes e szer
még gyermekek is látják és mosolyognak.

Nyelved alatt tartva az élet egész sebzettségét! –
önmagában szenvedéllyé válik.
A halál mihaszna csont; megsebez, mondtad,

és mégis vár rám, év mint év,
tapintatosan felszámolva egy régi sebet,
ócska börtönéből ürítve ki a rossz lélegzetet.

Egyensúlyozgatva, az önölők olykor találkoznak,
dühöngve a telihold felfújt töklámpásán,
csapot-papot otthagyva egy csókért,

hanyagul nyitva hagyott könyv oldalán,
valami nem kimondott, a kagyló félretéve
és a szerelem, ha volt egyáltalán, fertőzés.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásasaját

Kapcsolódó videók


minimap